Az ATTRAKTOR, mely az index videómagazinja, kipróbálta a gépet, mellyel majd engem is tesztel a király. Pontosabban annak hű és megbízható és szakmailag -de pláne pártbelien- hithű helytartója.


"A kormány körülbelül 200 ezer rokkantnyugdíjast irányítana vissza a munkaerőpiacra, ehhez a videóban is látható gépeket hívják segítségül, amik az ötórás teszt után megállapítják, hogy milyen munkára alkalmas a vizsgált alany. Mi nem csinálhattuk végig a tesztet, így végeredmény sincsen, de az kiderült, hogy kemény próbákat kell kiállniuk a rokkantaknak."

Kis demagógia, mely ugyan nem ingatja meg a tézist, miszerint amennyiben A) is igaz, és B) is, a kettőnek egyáltalán nem biztos, hogy bármii köze is van egymáshoz, mégis nekem szemet szúrt ez a hír (is), mely királyságunk pompáját mutatja, s méltó, ország, sőt nemzetmentő urunk s parancsolónk alázatos és átgondolt és fáradságot s akadályt nem ismerő munkáját dicséri.
Íme a cikk:
Csaknem egy milliárdba kerül a Parlament kiviágítása.

Köszönjük Viktor, imádunk!

Majdnem az vagyok.



/Jellegezetes madárkák ehunnan, ni/

Csak nekem nem az egész lábam kék, sőt, nem is mindkettő, csak a nyomorult, és annak is csak a talpa.
Persze én megnézni nem tudom, így Ildikének -kitartó barátnémnak- kellett megszemlélnie azt, s jelentenie a helyzetet nekem.
És fáj, bakker.. most éppen zsibog... de legalább tudom, hogy mitől, s ez is valami.

... hisz nekem olyanjaim is vannak.

Mert ugye okos, erős, tartós és nem sarokba állítósan pihentetős, nyomorult lábam ujjainak szavatossága (pontosabban az azokhoz vezető idegpályák roncsolása okán kialakult ínzsugorodás ideje) lejárt, s ezt a helyzetet orvosolni kellett valahogy, jelesül egy frappáns, mintegy 45 percet igénybe vevő műtéttel, melyet Tanár úr végzett el július 18-án, a János kórház ortopéd-traumatológia osztályán.
Ma pedig megtörtént a pöcöktelenítésem.

Esztergomban "nyaraltam" Apunál a kórházból kiszabadulva, s onnan ma reggel indultam, előbb az akció helyére, majd haza.
Össze voltam pakolva már, úgyhogy Mahutani csak megállt a ház előtt, és Apuval ügyesen bepakoltak, mire én kievickéltem két mankón ugra-bográlva hozzájuk, felmenőmtől búcsút vettem, elköszöntünk a kapuban, s indultunk is.
Solymáron áthaladtunkban integettünk Tagore barátunknak -bár, gyanítom erről Ő nem tud, de ilyen apróságok nem zavarnak sosem...-, majd megérkeztünk a célhoz.

Ide még be kell szúrnom, hogy elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet a lábam, a két héttel azelőtt rátett kötés alatt... ezen és persze azon filóztam még, hogy fájni fog-e a varratszedés és mi lesz az egyenként vagy 5-6 centi hosszú tűződróttal, jelesül kiszedi-e most Tanár úr azokat is, vagymiafrász... osztán persze az, hogy amennyiben kiszedetnek azok, akkor azt mégis hogyan lehet megtenni???!!!... Elképzelni sem tudtam, netán valami fájdalomcsillapítás, vagy hipnózis, vagy lehetne, hogy másik helyiségben vegyék ki a hústű-szerű vackokat a lábamujjábólbelőlem??? Vagyis ezen töprengtem s ettől marhára elfelejtettem amit eltökéltem néhány nappal ezelőtt, éspedig azt, hogy majd ha odafelé megyek veszek be fájdalomcsillapítót, hogy akármi is lesz, azt én könnyebben vészeljem által... szóval, ott voltam.

Tanár úr üdvözölt, s mikor sorra kerültem, mehettem be a vizsgálóba, mely a szobájából nyílik.
Levágta a kötést, s napvilágra kerülhetett gyönyörűséges és rendeltetésének megfelelő állással bíró összes lábujjam sora. (Na, jó, a nagyujjam -mint megtanulhattam: öregujjam- mint a cövek ágaskodik, de ez nem számít, legalább nem gyűrődik a talpam alá, így remekül viseljük egymást...)
Gyors tájékoztatás, hogy szépnek tűnik -kérdésemre-, s arról, hogy miután bemalackásodott mindhárom ujjam a semmittevésben, így nehéz lesz eltávolítani a varratokat, de sebaj...
S lőn, igaz. Szóval, nem volt egy fáklyásmenet, de kigyöttek mindhárman. Na.

Ottan állt a helyzet úgy, hogy volt nekem három darab számomra is látható körmöm -ne kötözködj, a többit is látom mindig, de ezeket már évek óta nem volt szerencsém, na-, s azokból kilógva egy-egy tűződrót, mely leginkább így mondjuk a göngyölt hús készítésénél használt hústűre asszociált nekem..., s varrat már nem tartotta azokat. 
Tanár úr nézte, megpöcögtette -mely fricskától... hogyúgymongyam izét kaptam-, majd kérdezte a műtét pontos idejét, s mikor ezt tisztáztuk, mondta, hogy úgy néz ki, kivehetjük, mert szép és úgy tűnik rendben is van.
(Nos, mit mondhattam volna? Ha Ő mondja... egyrészt, másrészt meg... ha Ő mondja, na...)
A vizsgálóasztal felett a falon volt egy bekeretezett poszter... azt néztem... próbáltam elolvasni a szöveget rajta, de nem ment, csak az az egy kék pillangó maradt meg a fejemben... miközben Tanár úr egy fogóval megfogta, s stabilan tartotta a lábujjam, a másik fogóval pedig egy határozott mozdulattal kirántotta a fentebb ecsetelt titán bigyót belőle... csak úgy, suttyosztjóvan... hmmm, kezdhettem megint az olvasást... de csak a kék pille maradt a fejemben...  majd ismét suttyosztjóvan, meg megen... a lepke meg csak nem változott és csak nem engedte, hogy akár egyetlen betű is befészkelje magát az okos és bölcs agyam helyén lévő tágas térbe...

Míg bekötötte a lábam, elmondta Tanár úr, hogy ma még átvérezhet a seb a kötésen -vagyis sebek-, de holnap már érheti víz is akár, s lassan -ma még nem, de holnap délutántól mondjuk- kezdhetem részlegesen terhelni is.

Utána még kicsit bevásároltunk hazafelé, az érdi Lidl-ben, és cirka kettő óta itthon vagyok.

Szóval, így állok. Néha fáj, néha belerúgok ebbe-abba, sőt, egyszer úgy is csináltam -énnagyonhüje-, hogy egy az egyben ránehézkedtem védett* státusztban lévő okos, ügyes és szép lábujjaimra, melynek folyományaként duzzogva nem vettem elő másik hálóinget...
(* De, mint tudjuk a védett manapság korként sem alapvetés... hála a viktoriánus kommunista/rabszolgatartó rendnek /a kívánt rész törlendő/.... de ez csak egy Dalihoz hasonló kapcsolat az agyam helyén lévő tágas térben....)

Elfáradtam. Reggel jön Segítő Erika és leveszi a kötésem, valamint segít -"nevéhez" méltón, ugye- a zuhanyozásban, aztán szokom vissza a járáshoz... mert Apunál alig kellett megmozdulnom. Minden kényelmemről gondoskodott, míg nála loptam a napot... köszönöm.
És persze Mahutaninak is, hogy nem kellett ma mentővel mennem és jönnöm, s, hogy élhetővé varázsolta a házat nekem estére.

Október 25-én kell mennem kontrollra, addig pedig torna, miegymás... mondjuk új cipő??!! Hiszen már okos, erős lábam széppé is lett -akkor is, ha más ezt nem látja sosenemis, de, na...
És merész voltam megint, mint a vakló... mert amikor el tudtam szakadni a pillétől a falon... nekiszegeztem Tanár úrnak a kérdést, hogy tudna-e írni nekem egy állapot összegzést, teljes kórtörténettel, mert a rokkantsági fokozat, melyben vagyok, ellentmond a közben megítélt másik támogatásnak... simán elhajthatott volna, amin meg sem lepődnék, de meg kellett kérdeznem... de nem rázott le, vagyis de, mert most nem csinálta meg, mert ugye ez a 10 év és ki tudja mennyi műtét és sok-sok kórházi ellátás -hogy csak a nagyokat vegyem sorra- szimpla felsorolása is sok időt venne igénybe, s nekem ez nem most rögtön kell, így abban maradtunk, hogy mikor megyek kontrollra, megcsinálja nekem, úgyhogy elégedett vagyok.

Vagy ha az nem is, legalább pöcöktelen... s a helyzetemben az is valami, ugye.

Látogató(k).

Előzmény
Még nincs vége a napnak, de ezt le akarom írni.
Első, s tán legfontosabb, hogy ma először ébredtem úgy, hogy nem fájt a lábam. S csendesen, nem elkiabálva a dolgot, jegyzem meg, hogy azóta sem fáj.
Hálleluja!
Délelőtt, dézsás vihar volt ezen a környéken, mármint olyan, monoton, apró szemű kitartó eső, komor, felhős éggel, a tegnapi 48 fokot mintegy felező hőmérséklettel. Hármaska –szegény- naná, akkor jött anyájához éppen. Bőrig áztak mindketten barátnőjével együtt, de mire ideértek, s itt ücsörögtek kicsit, lám ezer ágra kezdett sütni a napocska. Na, ez most egy vicc? Ha az, akkor ölég kacifánt a mókamester!!
Hoztak nekem pogácsát és csokis sütit, kicsit tárgyaltunk, majd mentek. Nekem hozták az ebédet, így szép, okos, erős és nyomorult lábam –mely ma nem fájt már- kiszabadítottam a jégből –melyet a kötözésnél rendeltek ki, tekintve tsinos dagi voltát-, és kiültem kajálni.
Épp a leveskét befejeztem s fordítottam át remek speckó tálcám, mikor a folyosóról határozott léptek kopogását hallottam.
Anno, ahogy a 4. szobában feküdtem hónapokat, a zajok maradtak meg a legmélyebben bennem. A kötözőskocsi hangja a köveken, a sziréna, amikor mentő áll be, a lift ajtajának csapódása… és Zsuzska léptei.
Jellegzetes kopogás a kövezeten a folyosón, az valahogy összetéveszthetetlen volt.
Tudtam, hogy ma jön valamikor hozzám, de későbbre vártam, úgyhogy tulajdonképpen tudtam, hogy amit hallok, nem lehet ő, mégis meredten néztem az ajtót.


S bejött egy ősz hajú, rózsaszín pólós, fekete nadrágos hölgy.
Határozottan rám mosolygott, amint belépett a szobába, sőt, ahogy odaért hozzám meg is kérdezte a nevem. Én csak néztem és kutattam maradék eszemben, de nem leltem eredményre…

Aztán egy kulcsmondat helyre tett mindent: „Azt mondtad, a szemembe akarsz nézni!”
Ja, kérem, így tudom.
CiliCili.
Újfent megerősítést nyert némely elképzelésem.
Kaptam mosolygós barackokat és egy meggylét, azonkívül, egy nagyon jót beszélgettünk.
Tisztáztuk kinek mi a fontos, na meg azt, hogy ki miért blogol, és azon kérdőjelem nem egyszer hangoztattam, ha nyilvánvaló az ellenséges légkör, akkor ugyan mire jó a csakazértis?
Mert én nem értem. Arctalan senkik támadása, nyomozás, egymás magánéletének közszemlére tétele, ugyan kinek jó?
Ez a hely –akár konkrétan az ahol most is vagyok, tehát a kórház, vagy az, ahol ez a jegyzet megjelenik, az EZ_VAN- pontosan arról mesél, hogy van amivel nem lehet küzdeni. Vagyis persze, lehet, de semmi értelme, ugyanis van az az alaphelyzet, amit ha az ember megfeszül se tud megváltoztatni. Vagyis az azon kívüli dolgokkal kezdhetek valamit, s azt meg is kell tennem.
No, ezt is áttárgyaltuk.
Most pedig eszem egy barackot.
Köszönöm Cili!

07. 21. Kieg.
Egész idő alatt, mikor a látogatáson járt a maradék eszem, ez a szám járt az eszemben:



Mindenki értsen ebbe amit akar. Vagy csak hagyja, hogy ez a dallam bemásszon a fejébe. Na.
Aztán bejött még Egyeske, Zsuzska és Koki is, segítettek összepakolni és remek sütit hoztak nekem.
Utolsó napnak azért nagyon kerek volt.

Első kötözés, első zuhany, diéta és a többi…
Előzmény
Este kértem egy enyhe altatót –tekintettel az előzményekre-, s jól is tettem. Így reggel 5-kor „frissen, üdén” keltem.
Az éjszakás nővérek –mindketten- megismertek, mert láttak még anno, darabjaimban, mikor én még nem is én voltam, csak a puszta test, az is –szó szerint- darabokban.
Kedves Mártira emlékeztek és ez nekem nagyon-nagyon jó. Mert abból az időből én csak a jégmezőre és az abból kiálló szögletes, éles kontúrú valamire, no meg a látóteret elfedő fekete alapon vörös betűkkel izzó FÁJ!-ra vagyok képes visszaemlékezni. No meg néhány villanásra, ahogy jönnek hozzám a gyerekeim…, ahogy közeledik a folyosón a köveken kopogva a kötözőskocsi, telepakolva embertelen kínnal…, a reggeli forgatásra, az ágy áthúzásra, miközben én benne voltam, három helyről kikötve és a szó legmélyebb értelmében nem tudva semmiről sem, csak a pillanatot megélve, sem előzménnyel sem folytatással nem bírva…, az ablak mögött a fa ágán ülő varjúra…, és még néhány ilyen folt, melyek nekem akkor a teljes világot jelentették.
Némi macera után –a kisasszonylelkűek ezt hagyják ki- katéter az, amitől megszabadított Szilvi, az egyik aki emlékezett rám és örömmel üdvözölt, sőt, tudta, hogy Fazekas doki az én összerakóm és bíztatott, hogy keressem meg, majd mehettem zuhanyozni.
Na, kérem. Hát, azért ez nem olyan egyszerű.
Ez a remek szoba tényleg minőségi osztályugrás az előzőhöz képest, hisz itt a fürdőszoba, ám én nem vagyok alkalmas az ilyen úri huncuccságokhoz, hogyaszongya zuhanyozás, pölö. Tekintve, hogy egyik lábam bepólyálva, s azt most még arra sem használhatom, mint ez eddigi szűk 10 évben, jelesül, támasztéknak, mert most le sem tehetem, s még ha nem lenne megtiltva, hogy terheljem, sem tudnám letenni, mert csak ha leér, már iszonyú éles jelzést ad a felette lévő nekem, amiből rögvest értem, hogy nem addig a’!! Szóval két mankó, ugra-bugra. Legkisebb ugrifüles, ugye. Csak hát, így ugye egy pillanatra sem tudom elengedni a mankót, úgyhogy azért elég necces. De sebaj, vótam émmá íccse… h9h9
A zuhany, a wc, a kézmosás… a szemét kivivése –főleg, hogy marhára elfelejtettem zacsit hozni-, koreográfia előre átgondolását igényli, s néha még így is kicsit kacifántos a dolog. Ma például, mikor összeszedtem a vacsi után a szemetesbe vágyódó ezt-azt, s elindultam, mikor ott álltam a kuka előtt, kezdtem gondolkodni, hogy akkor most hogy is legyen…
Két kéz két mankót fog, de erőst, bal láb –mely ugye 10 éve minőségileg a jobb, ha ezzel nem sértem meg szép, okos erős kitartó jobb oldalon nőtt és nem sarokba állítva pihentetős nyomorult lábam- tartja egész Mártit, jobb, becsomagolt láb meg ott lóg. Na. Álltam ott, kezemben, mely a mankót szorongatta, a zeccségcsomaggá tömörített  szemét, és néztem farkasszemet a kukával. Mely egy zárt, pedállal nyitható tetejű szürke okosság. Ismét na.
És jött a szikra! A mentő ötlet!

Jobb lábammal –mely ugye nem is értem, csak ott lóg…cöcö- rátaposok a pedálra, s ügyesen egy finom mozdulattal beejtem a pakkot.
Ó, én nagyon hülye.
Így is tettem.
Ó, én nagyon hülye.
Bírtam a pöckeimre nehézkedni. Azt hittem, ott rögvest izé… amint ismét képes voltam ebben a dimenzióban tájékozódni, rátettem a kupacot a szemetes tetejére és duzzogva visszaugráltam az ágyamba.
Komolyan, annyi eszem van, mint egy bélyegnek.
Aztán elaludtam. Ketteske ébresztett, de nem sokáig maradt, csak benézett, én pedig bújtam vissza, hogy akkor alszom tovább, de mire letettem volna ismét fejem, ott állt előttem Ildike.
Hozott nekem ellátmányt, átbeszéltük a világ fontos dolgait, aztán már egyedül maradtam.
Az ágyam az ablak alatt van közvetlenül. Mely –mármint az ablak- tárva nyitva, kinn pedig villámlik, s bár ezer fok van, én élek a gyanúperrel, hogy itten tsólokolm eső lesz, akkor pedig nekem ihaj van, mert én becsukni nem tudom azt. Hmmm…

Ellenben a radiátorszelep egész nap érdekes zajokat hallat, szintén az ágyam mellett, s néha köpköd is egy kicsit igenyest felém… de sebaj.
Reméljük a legjobbakat!
Ugye.

Osztán tovább..

Műtét

Előzmény
Reggel hat körül elmentem zuhanyozni. A XIV. szoba egy hat ágyas helyiség, ahol is én az ablak melletti ágyat bitorolhattam.
Éjjel nem sokat aludtam, de nem „vizsgadrukk” vagy ilyesmi, hanem zajmacera volt az oka, de nem viselt meg, ennyi hozzátartozik a kórházi léthez s ez bizony csak a jéghegy csúcsa –ráadásul messze a szebbik csúcsa is… Reggel egy korttyal be kellett vennem az öklömnyi gyógyszereimet –hát, volt az két korty is, akárhogy igyekeztem-, aztán vártam.
Tudtam, hogy én leszek az első, úgyhogy vigyázzban ültem a helyemen, kisvártatva jött is a nővér, hogy bekösse az infúziót, amihez le kellett vetkőznöm teljesen, mert ugye utána már nehéz lenne a csöveken átgordiuszizni a hálóinget… meg kilakoltattatott minden cuccom az ágyból –köntös, törülköző-, mert ha jönnek értem, akkor ágyastul visznek a kés alá.
Fél 8 magasságában ott is volt értem a fess műtősfiú, s már mentünk is az előkészítőbe. Valóban én voltam az első, még a személyzet sem volt ott, utánam szállingóztak csak, mindenki átnézte a papírokat, kiosztották egymás között a műtőket, majd mindenki eltűnt. Közben egy másik néni is került a szobába, kinek eltörött a 3 éve beépített protézise –nem kiakadt, nem a csont porladt-törött-repedt meg körötte, hanem maga a protézis, annak a szára törött el, s így a maradék elérhetetlenül beékelődött a combcsontba…. Ehhhh… mikor az én csípőmet varázsolta működővé Tanár úr, akkor a mellettem lévő ágyon egy néni feküdt, akinek egy év alatt, hatszor akadt ki a protézise. Na.
Most pedig ezt tapasztalhatom meg.
Szóval, ott tartunk, hogy az előkészítőben vagyok, a lábam alatt a papírom, infúzióból az első zacsi cseperészik a vénámba, s jön Tanár úr.

- Kis változás van. Beesett egy trauma, muszáj magukat hátrébb tolni, de megnyugtatok mindenkit, nem marad el a műtét, csak kicsit később lesz. Tudom, ha valaki, hát Márti, maga ezt megérti! Ugye?
Mosolyogva bólogattam és tényleg megértettem. Úgyhogy vissza a szobába. Fess fiatalember tolta az ágyam, fordultunk volna a XIV. felé, mikor meglátott Tanár úr és odakiáltott:
- Mártát hová viszi?
- XIV-esben van, oda viszem vissza.
- Nem, nem jó az neki, a X-esbe menjenek!

Az a folyosó másik vége, 3 ágyas szellős, kényelmes szoba, külön fürdőszobával. Összehasonlíthatatlanul kényelmesebb, a másikból az akadálymentes zuhanyig egy teljes folyosóhossznyit kellett gyalogolni, ami első reggel ment is, de a jelen állapotomban a két-három lépés is komoly kihívást jelent, nem beszélve a wc-ről, ugye, ami szintén messze volt onnan, ráadásul kicsi és szűk helyiség és kapaszkodó sincs. Itt meg még zuhanyszék is van és a wc is magasított.
Ha valakit zavar ez a leírás, azt mondom, ájvé… jobb ezzel így találkozni, mint nem működni, ha ezek nincsenek. Na.
Vagyis fess fiatalember a jelzett szobába hozott, szintén ablak melletti helyre –ami itt azért sanszos, mert három ágy, a két szélső mellett pedig ablak, a szoba hosszabbik fala zárt, a szembe oldalon van a bejárat és a fürdőszoba ajtaja, így ugye ölég nagy az esély az ablak melletti ágyra...
Ahelyett, hogy izgultam volna, vagy akármi –ahogy ott hallottam mellettem és a nővérek is amint nyugtatgattak- én elaludtam.
De oly annyira, hogy arra riadtam, hogy egy másik fess műtősfiú áll az ágyam végén és mosolyogva közli:
- Itt az idő!
Vagyis mentünk. Hmmm… az előkészítőben –ahová ismételten megérkeztem- derült ki, hogy mivel aludtam, nem tudták visszakötni az infúziót, úgyhogy még mindig az első palack megy nekem, pedig ha nem lustulom el a dolgot, akár az előírt mindkettő is lemehetett volna. Hát, ez van.
Onnantól pikk-pakk ment a dolog, hátba döftek, aztán villám gyorsan le kellett (volna) feküdnöm, majd vártunk, hogy múljon elfele a lábam… vagyis mindkettő. Néha köhögnöm kellett, s ennek az értelmére –már a direkt köhögés ekkor- csak jóval a műtét után jöttem rá, ugyanis hasizom nélkül lehetetlenség köhögni. Bakker, s ezt, vagyis a hasizmok működését ellenőrizte az aneszteziológus, hogy hol tart az üzemből kivonás.
Mikor aztán már hiába próbáltam emelgetni a lábaim, csak nem ment, jött megint a műtősfiú, egy épp betanulóval átemeltek a műtőasztalra s vittek is a tetthelyre.
Ott ezt-azt bekötöttek, a reggel kapott kis kék tabletta (mely nem Viagra volt, bár tán az is kék) hatása már kiment belőlem –ugye boldog tudatlanságot kapva tőle /nem mintha annyi dolog lett volna ezzel…/ kialudtam magamból-, így mondták, ha nem bírom, kérhetek valamit, ott lesz végig mellettem az anesztes.
Ám, mire meguntam a flex hangját hallgatni, s szóltam, kiderült, hogy néhány perc és kész vagyok, tehát már nem kellett.
Fél egykor tették fel a jobb combomra a „vértelenséget” s negyed kettőkor toltak ki a műtőből. Ahogy kifelé „jöttem”, Tanár úr odaszólt:
- Van három tüskéje, azokra vigyázzon! Hat, de minimum 4 hét múlva én szeretném kivenni azokat, úgyhogy addig ne hagyja el, ha lehet!
Hmmm… vagyis nincs a lábfejemen rögzítve, mert mint kiderült, így nem kell műtét az eltávolításhoz, csak éppen fennáll a veszély, hogy maguktól kiesnek.
(Csak zárójelben és nagyon halkan jegyzem meg, azért nem szeretném ha ez a három, mondjuk két milli átmérőjű cirka 5 centire beágyazott tűződrót csak úgy, magától kicsusszanna… rágondolni is rossz… szóval maradjon csak a helyén… oké??!!!)

Mire visszatértem új szobámba, a holmim már itt volt, teljes kényelem. :)
Mondjuk ma reggelig a fejemet nem emelhettem fel, mert ugye a gerincvelői érzéstelenítés ilyen, úgyhogy semmit nem találtam, de mára már ez is rendben.
Ma, a mankóim is kikerültek a szekrényből, s megtettem az első „sétámat”, sőt, a mellettem lévő néni nővérhívója leesett és én vagyok a szobában ez egyetlen járásképes, így én vettem azt fel.
Hát, a kötéltáncos előtt le a kalappal. Na.


Az előbb volt kötözés, most láthattam először –évek óta- a jobb lábam három középső ujján a körmöket. Boldog örömmel üdvözöltük egymást ismét. :)

Csütörtökig maradok itt, aztán Egom.
Ja, tegnap majd éhen haltam. Tegnapelőtt éjféltől sem enni sem inni nem lehetett, s mivel a reggeli első műtétes lettem volna, az ebéd már járt volna. Ehhez képest csak a vacsorának szánt egy szelet kenyér, kis vaj és egy szelet zalai jutott.
És egy bögre tea.
Hmmm… korgó gyomorral vártam a holnapot. De néha nem vettem észre ezt, mert időnként a lábujjaim csak szóltak: most a főszerep az övék.

FÉNYKÉP ... majd lesz, ha lesz hozzá mazzagom, na...


Nem tett a lábfejemből kiálló fixateur-t Tanár úr, csak a bizgentyűk állnak ki a lábujjaimból, s mosolyogva mondta amikor már itt a szobában megnézett: „Próbálja megtartani azokat, mert ha kikerülnek a varratok, akkor esetleg maguktól kieshetnek, azt meg nem kellene, jó lenne ha hat hétig bent lennének.”
Hmmm… érdekes, sőt… éééérdekes… Most –az imént az első kötözésnél- láttam, hogy nincs a lábfejemben külső rögzítés, vagyis csak a három pöcök van az ujjaimban. Egyelőre a varrat helyén tartja azokat, de mikor azok –aug. 3-án- kikerülnek, utána csak a jóreménység nem engedi kitsusszanni őket rendeltetés szerinti helyükről.

No, itt tartok.

07.21. Kieg.
Úgy tűnik, kicsit azért csak kótyagos voltam akkor, miután vagy háromszor leírtam ugyanazt. De sebaj, ismétlés és tudás rokoni kapcsolatait fogom én kérdőjelezni??
Folytatás

FT - Flexor tenotomia
Beköltözés

Szokás szerint még tegnap kezdődött.

Délelőtt összeraktam a kerekesszékem, a járókeretem, meg a pakkom a ruháimmal, amiket el kell juttatni Egomba, még mielőtt én odaérnék.
Aztán vártam.
Majd megbeszéltük Dittével, hogy délután 5 körül tud indulni akárhonnan (jajmár, kell nekem emlékezni mindenre??? Ehhh…), úgyhogy majd utána gyün, én meg kibattyogok elibé a vonathoz.
Aztán vártam.
Majd megkértem Katit, hogy vigyen el vásárolni, mert nem hagyhatok itt egy totál üres háztartást a két itthon lévő lányomra.
Aztán vártam.
Majd megkértem Ildikét, hogy búcsúzóul jöjjön még egyet kávézni, mielőtt holnap megyek világgá… na nem úgy, ahogy szerencsés csillagzat alatt születésem okán néha szoktam, hanem bele a Jánosba az ortopédiába pontosan utána meg Apuhoz, nyugiba…
Aztán vártam.
Majd hívott Ditte, hogy 17:38-kor száll le a vonatról.
Osztán meg Ildike is, hogy ott van a sarkon.
És Kati is, hogy mikor gyöhet.

Mer a párhuzamosok sosenem találkoznak, mi? Ehhh…

Szóval, Ildikével együtt mentünk Dittét vonatról leszedni, majd hazabattyogtunk és otthon megittuk az ominózus kávét, és kisvártatva megérkezett értünk Béla –Kati férje-, hogy elvigyen mindannyiunkat  a texoba.
Nos, tettük, amit tennünk kellett, majd vásárlásunk után –melyet Béla hősiesen túlélt-, otthon még sütöttünk Bertának egy szalonnás-pórés kenyeret. Pontosabban ez csak amolyan királyi többes, mert én már lépni is alig tudtam, úgyhogy nem sok vizet zavartam e nemes tevékenységben… ennek megfelelően gyönyörű, mosolygós kenyérke is lett az eredmény.
Cirka éjfél volt, mire bezárt a bazár.

Reggel fél 9-re jött értünk Balázs (ír kapcsolat ugye, itten is:) és indultunk.

Óriási köszönet neki.

Nem hagyta, hogy gyalog, illetve busz+metró+villamos+gyaloglás kelljen befeküdnöm. Két mankóval, két táskával.
Szóval, köszönöm. Krisztának is! :)
Nem kevésbé, desőt meg pláne Dittének, hisz ha Ő nem akad rá eccerrég talemanénire a hálón, akkor most nem így vala a dolog… de hát, ugye, mint tudható, Nagyi, a villamos, meg a körút, ugye…

Lepakoltak egy padra és mentek is, mikor végre bejutottunk a Jánosba, mert a bejárat csak 10-kor nyitott, mi meg 9 után kicsivel értünk oda. Vagyis egy eldugott, ihaj kaput kellett keresnünk, s azon bejutva fogalmam sem volt, hogy éppen merre járunk. De odataláltunk.
Fájó búcsút vettem Dittétől, és hüppögve leültem pakkom mellé.

Szeretem ezt a helyet. Az itt dolgozók kivétel nélkül segítőkészek, kedvesek, korrektek.
Juhász doki vett fel.  Őt külön szeretem. Dorka válla, Berta Sayerman-betegsége…. No, igen. És mindig egy-egy megjegyzés az én nem létező csinosságomra… no meg a szépséges lányaimra…

A 14-es szobában vagyok, az ablak mellett.
Még igazából ki sem pakoltam, mikor hívott Midore, hogy éppen battyog fölfelé a bejárattól, reméli nem veszik majd el míg elér hozzám. Hát, ügyes felfedező, úgyhogy simán rám talált. Átadta a nekem szánt velencei kagyló+csiga kollekciót, melyek vigyázni hívatottak rám a műtét alatt. (Nem, nem agárdi-velencei, hanem olasz-pizza-kéktengeri messziről utaztatós…)

Ide adós vagyok egy képpel, de még nem tudom felvarázsolni a teflonból. Ami késik, az később van, ugye, na...

Most is itt vannak mellettem, és küldetésüket remekül teljesítették, hiszen ujjaim boldogan mutogatják nekem körmüket, mely tevékenységre évek óta nem volt már példa. De ezt csak utólag szúrtam be. Most vissza a valódi kronológiához.

Reggel műtét.

Wifit nem találtam, de nyilván én vagyok a gergya, de sebaj. Addig jegyzetelek. :)
Ja, ez egy hat ágyas szoba, kivétel nélkül mindenki ki van akadva a fasiszta fideszre, és a vezérünkre…
Az én NHC ötletem (Nemzeti Hakni Cirkusz) ötletem naná, osztatlan sikert aratott.

Na, most alszom. Reggel valamikor műtét.
Ihaj.

Illetve
Ihaly. Hogyúgymongyam…

... és itt az idő.
Úgyhogy ma reggel mentem, mert jelenésem volt az Anaesteziológiai Fájdalom Szakambulancián a János Kórházban.

Betegszállítással mentem, mert máshogy nem tudok eljutni oda. Remekül utazom. Bárhová és bármikor.
Távolsági busszal és metróval tudok egyedül. (Bár ez utóbbi már a két mankós időszámítás kezdetétől igen necces, de még mindig viselhetőbb, mint bármely más tömegközlekedés, merthogy azok egyedül, egyáltalán nem...) De a Jánosba nem jutok el ezekkel, úgyhogy az imént említett megoldáshoz folyamodtam.

A szállítási papíromra az Ortopéd Szakambulancia íródott, így oda is érkeztem meg, s bár mondtam szakiknak, hogy gyanítom, nem ez az ami nekem ahova.. de miután ez vagyon írva, hát mit volt mit tenni... Kis nővérke útbaigazítás után újra kocsin, s kerestük a kellő épületet.
Hát, a János mellett ama görög labirintus elbújhat... minota ide urusz oda, három karika után is ugyanazt az embert láttuk, ugyanannál az autónál, és csak nem lett meg a kellő épület, úgyhogy leparkol, szegényén s mentős szakik caplatóra fogtuk, majd kis séta, némi szökőkút megcsodálás után, végre ráakadtunk a helyre.
Nos, ez sem akadálymentes. Miért is lenne, ugye. De legalább már ott voltam.

Számot kaptam mentősszakitól és egy ígéretet, hogy ha kell fuvar, csak szóljak. Jópofák, segítőkészek és nagyon rendesek voltak.

Nem sokat vártam s mehettem is be a dokihoz. Örömmel fogadta a hírt, hogy már megint egy beteg, akinek a becsszavára kell elhinnie a dolgokat, mert megint összerázták az időpontokat egy vájlingban és úgy szórták ki azokat, abszolút nem egyeztetve a műtét előtti labor és EKG vizsgálatokkal.
Pironkodtam kicsit, meséltem ezt-azt, mutattam a zárójelentéseim, majd megegyeztünk.
Leírta az allergiáim, elhitte a véremet -mármint azt, hogy csak választott vérrel vagyok hajlandó pótlás után működni, vagy beadom a kulcsot-, és megkérdezte, hogy hogyan szeretném a műtétet.
Ööööö... tsókolom, nagyon. Ez egy teljesen autentikus és kielégítő válasz.
De látnom kellett, csak szerintem az, úgyhogy folytattam:
- Nem szeretnék aludni, ha megoldható.
Kicsinkát beszélgettünk erről is, és gond nélkül kiegyeztünk a gerincvelői érzéstelenítésben.



/Hupikék ehunnan e/

Azzal az apró különbséggel, hogy tán kék nem leszek, de érzéketlen bizony. Mert én szoktam olyat. (Ki mire gondol, ne feledje, magából indul ki...)

Aztán még rövid McDonald's, majd indulás haza. Ja, a kettő között még a Mamut földszinti pannonakarommondani Telenor bóttya, melyről kiderült nem is az... mert elintézni semmit nem tudtam, kedves ifjú hölgy kérdésemre széles mosollyal mondá:
- Ezt csak Telenor kirendeltségen tudja elintézni.
...némmámondom... merezittenmegmiaszösz...
- Öööö.... ez itt mi akkor? -kérdezem pilláim rezegtetve és körbetekintve a kék pillés és egymásba érő telenor-feliratokkal súlyosbított helyiségben, szinte közvetlenül az öles TELENOR cégér alatt.
- Ez? -mondja kedves, szintén pilláit rebegtetve, s láthatóan éles különbséget mutatva így kettőnk külcsínybeli felszereltségében, mert az ő pillái biza, a sok-sok papírt lebbentették a nem_pannon_bótba benne...míg az enyémek meg csak öregnéniségem látványát erősítették...- Ez itt egy partner fiók. Fáradjon fel a második emeletre és ott van egy hivatalos kirendeltség.
Aszta.... megaszta.... na, ezzel akkor félig dolgom végezetlenül, de folytatásra nem látva esélyt, mentem kijáratot keresni, ám ott csak az a nagy -modern és szép és dizájnos, meg miabúbánat...- fogróajtó van, amitől én lábrázást kapok, így elindultam ellenkező irányba, megláttam egy biztonsági őrt és leszólítottam. Hogy merre van a Moszkva tér (tsókolom polgi bácsi, nekem az, az) és hol van ember(szerű)nek is használható kijárat.
Biztibácsi rendes volt, mutatta a merrét és hozzátette, megállítja nekem az ajtót, menjek nyugodtan. S így is lett!! Mit nekem egy forgómonstrum!? Csak egy roma biztonsági őt kell és már nyugodtan mehetek is. :)
No, eztán mentem hazafelé.

A Népligettől indult a buszom, s ahogy beállt, már láttam, hog y a kedvenc sofőröm van rajta.
Olyan elgyötört voltam, hogy komolyan töprengtem rajta, hátrakullogok és Battán leszállok hátul ahogy sikerül.
Ám, ahogy álltam az emberek mögött, hárman is visszafordultak, hogy menjek nyugodtan, ők ráérnek. Na, ezen felbuzdulva, s talán ennek köszönhetően beugrott az EBH képzésen az egyik előadó nekem szegezett kérdése, melyet akkor tett fel, mikor rákérdeztem, hogy mit lehet tenni, ha nyíltan ellenséges az emberrel egy szolgáltatást nyújtó cég embere, melyet én igénybe veszek, s mely így szólt: "MIért kérdezed ezt? Hát legfeljebb jelentsd be, hogy élsz ezzel a jogoddal!", szóval, ezzel felvértezve  s szélesen mosolyogva az udvarias emberekre, mikor felszálltam kedves ismerős sofőrficakhoz, már nem remegett a lábam.
Mondtam hová utazom, mondtam milyen jegyet kérek, adtam a hozzávalókat, majd hozzátette:
- S Battán elöl szálllok majd le, remélem nem baj.
- Azt csinál amit akar! -sziszegte félhangon maga elé.
- Magam is így gondolom, köszönöm.
Mondjuk az 55 HUF-os jegyár után a 70 HUF-omból nem adott vissza, de azt gondolom, ennél nagyobb öröme ne legyen jövő húsvétig.
Itthon hazasétáltam, s azóta pihegek.
Elfáradtam.
És éhes vagyok.
És holnap újra megyek. Végre Dittével kávézom!!!! Bakker, vagy félórája keresgélek -vagy inkább olvasgatook, jajmár...-, de csak ezt a kicsiny képet tanáltam Dittelyányomról. Ottan ni, az a rózsaszín pólós messzi szépség. Az biza, az gyön holnap, vagyis megyen holnap velem kávézni!!!
De jó nekem!

...8. És persze legalább annyira szuper az emberi szúklátókörűség, butaság és hideg ostobaság is.

Igen, moziban voltam. Hát, Steven Spielberg megkapta a zsebpénzt, hogy mintegy jutalomjátékképpen megcsinálja élete filmjét. Megcsinálta. 
S ha egy recept bevált, a jó szakács nem is változtat rajta. Még a szereplón sem. Csak hát, az eltelt majd' 30 év.... De sebaj, megtalálható... csak kiterjedt casting kérdése....
Nos: őriznek két és fél évtizeden át egy alien-pókmukit, aki egyszer kezet fog fekete mérnökemberrel, aki ettől alien-pókmuki szabadítóvá lesz, majd mikor eljön a lehetőség, pókmuki a vele "önkéntesen kapcsolatba lépett" s ettől szabadítóvá avanzsált fekabácsi segédletével világgá megy.
Ezen akciót lefilmezi egy csapat oskolás gyermek. Kik "esze" egy Elliott klón. S visszatértünk a kályhához. Hisz '82 óta eltelt időben, nem változott a világ. Még a zidegen szabadító hősgyerek is "ugyanaz".
De vissza...
Szóval, pókmuki ki, Elliott-klón, ki a gyereksereg esze, szerelmes lesz, no nem pókmukiba, hanem annak egyik konzervvé jelölt begyűjtött szépségébe, ki a filmes cspat dívája eredetileg, s így, Elliott-klón minden akadályon át megy előre, megy a szerelemért.... Majd mikor megleli(k) a városkából eltűnt sok száz mikró és egyéb háztartási gép kupacát, a barlangban amit pókmuki vájt a város alatt, s ahol berendezkedett otthonosan, s ahol őrzi a Globus konzervvé tartósított városiakat is, ő is kezet fog vele -szerelemtől bátran, ugye- s annyit kell csak mondania pókmukinak: "Menj! Elmehetsz!"
S pókmuki, ekkor elmegy. Mert nyilván, csak ez hiányzott neki. Ez a mondat, mert pókmuki szófogadó. Ugye. Csak az engedélyre várt....
Összeroppantja még a víztornyot, felszippantja az autókat, a fegyvereket -mert pacifista pókmuki, ugye-, majd köszi a vendéglátást, ha végre valaki kimondta, hát elmegy.... s elmegy!!!! Bakker!
Elmegy!
E.T. hazatelefonál.
Pókmuki meg elmegy.

Jaj....

De szóval, moziban voltam. Vonattal!!! Már nem vonattal ültem a moziban, hanem a Camponáig vonattal mentem. Nem egyedül, mert azért az nekem csak nagyon különleges esetekben lehetséges, Ildike jött velem, hogy megnézzük ezt a remek -általam kiválasztott... ezért előjegyeztettem Ildikénél már egy komoly retorzióra- alkotást. Mint már jegyeztem a vasút állapota úgy ánblokk kritikán aluli, akadálymentesítés szempontjából, hogy finom legyek is a béka segge alatt van, vagyis evickéltem a vágányhoz a két mankómmal, tekintetem mereven a mankóim leendő helyére fókuszálva, s erőst oda is koncentrálva. De valahogy nekem a receptoraim így vannak beállatva. Van néhány szó, amit ha maradék agyam teljes egésze is el van foglalva, meghallok. Íme a párbeszéd... vagy inkább monológ, amin megakadtak kerekek agyam helyén:

- Aha, akadálymentesítés. Hogyne! Akadálymentesítésre 6.000.000!! Hogyne! Akadálymentesítés a hajléktalanszállón hatmillióért! Nehogy szegény részeg csöves, mikor hazamegy, elbotoljon!

Mondja ezt fröcsögő gesztikulálással decens néni, amíg a vonathoz igyekszik, s mindezt mellettem, ki a két mankómmal küzdök ugyanott.

Nem álltam meg. Nem álltam meg... s megálltam. Fejem felemelve néztem rá. Ő persze tekintetét elfordította, s mellette gondolom férje is, aki előbb rám nézett, majd sürgősen a földet kellett bámulnia, csakúgy mint okos, okos nejének.

- Bájos. Ez aztán bájos kirohanás volt, csókolom.

Mondtam, s mentem tovább.
EU-s támogatásból megy az akadálymentesítés túlnyomó része. Mely támogatás nem kölcsön, tehát vissza nem térítendő, s célzott, tehát ha a kiírt célra nem használjuk fel, akkor az a pénz nincs. Tessen csak így nézni, ha kérhetem. tessen így, ha már emberhez méltón nem megy!




Akadálymentesítés, talán a fejekben sem ártana. A kép ebből a 2008. 01. 27-i bejegyzésemből. S látható, a fejekben még mindig van mit takarítani.

Hiszen:


„Nem a Mount Everestet kell akadálymentesíteni,
de ha építünk rá egy kilátót, azt úgy kell megtervezni,
hogy azt bárki meglátogathassa.”
Rádai Sándor akadálymentesítési szakember

Már nem egyszer volt itt a padomon ez a téma, de mint tudjuk, ismétlés és tudás közeli rokonságban állnak egymással...

Ezt a felvételt most láttam először, idekívánkozik.

Szóval:



Diplomatikusabban és bízva abban, hogy a TAPLO-nak van némi szabad kapacitása és csak az ismerethiány vezérli oda, ahova:



Ez innen, ahol el is lehet olvasni a szöveget a szórólapon, érdemes. (Nem tudok nagyítani, na...:):

Csak ideteszem, a MEOSZ honlapján megjelent interjút. S kérdezem, majd a vagonokban is ezt kántáljuk?


Mikor lesz tüntetés?

Miért nem szervez tüntetést a MEOSZ? Kérdezik sokan honlapunk fórumain, email címeinken, az ismert levelező listákon, sőt egyre több telefont is kapunk. Dr. Hegedűs Lajos elnöktől is ezt kérdezzük elsőként, amikor egy minisztériumi és szakértői tárgyalásokkal teli nap estéjén fogad bennünket.
- Nagyon sokan kérdezik, és nagyon nehezen értik meg, nincs itt az ideje. Tisztázzunk néhány dolgot. Szövetségünk pártpolitikával sohasem foglalkozott, ez a kulcsa annak, hogy 30 éve rendszereken és kormányokon át képesek voltunk mindig arról beszélni, ami a lényeg: a mozgássérültek helyzetéről és ennek jobbításáról. Ehhez az kell, hogy minden kormány értse: az a szerepünk, hogy keményen kritizáljuk, ugyanakkor tudja: nem a politikai konkurencia szócsövei hanem sorstársaink érdekvédői vagyunk. Minket nem érdekel, ki a miniszter vagy a miniszterelnök, melyik párt van hatalmon, mi azt tesszük mérlegre, mit tesznek értünk vagy éppen ellenünk. Nekünk mindenkivel beszélő viszonyban kell lennünk és maradnunk, mert a ma kormánya a holnap ellenzéke, de bárki is képviseli az éppen meglévő többséget, mindnek dolga van velünk.

- Rendben, de most nem úgy tűnik, hogy �szeretnek� minket.

- Sajnos éppen ellenkezőleg, a kormány kommunikációja sokszor azt célozza, hogy a gazdasági bajok bűnbakjául az �élősködő� rokkantakat, a munka nélkül előnyökhöz jutó csalókként ábrázolt fogyatékosokat, a közösségi szolidaritás jogtalan haszonélvezőinek bemutatott megváltozott munkaképességűeket állítsák be. Tény, hogy Magyarország erőn felül költ szociális ellátásokra, különösen, ha gyenge gazdasági teljesítményünket vesszük alapul és az is tény, hogy lehetetlenség államadósságból fedezni a szociális kiadásokat. Ennek orvossága azonban nem az, hogy létbizonytalanságba és nyomorba döntsünk embereket � és családjaikat � csekélyke nyugdíjuk megvonásával, hanem az, hogy munkába állítsuk az egészséges munkanélkülieket és munkát adjunk azoknak a fogyatékossággal élő embereknek is, akik nyugdíjuk vagy járadékuk mellett még szivesen dolgoznának. Ők fogják megteremteni a szociális védelemhez szükséges és fenntartható fejlődés forrásait.

- Ez elég bonyolultan hangzik.

- Mondom egyszerűbben: ha van egy rokkantnyugdíjasod és adsz neki munkát, abból a jövedelméből adót fizet, a munkáltató járulékot fizet és máris megvan a neki kiutalt nyugdíjacska jórésze. Ha elveszed a nyugdíját, arra se lesz pénze, hogy elutazzon a szomszéd faluba munkát keresni. Nő a nyomor és a kilátástalanság. Kinek jó ez?

- Akkor maradhatnak nyugdíjasok a csalók?

- Tisztázzuk: a rokkantnyugdíjasok nem maguknak ítélték meg a nyugdíjat, hanem egy nemzetközi standardnak megfelelően orvosi bizottságok állapították meg, hogy rokkantak. Mindenkinél, akit korrupció útján �zsűriztek le�, egy korrekt vizsgálat ezt ki tudja deríteni. Ők ne számítsanak semmi jóra, de azok az orvosok sem, akik ezt lehetővé tették. De kizárt dolog, hogy százezrek esetében fordult volna elő korrupció. Nagyon csodálkozom, hogy az orvosok még nem emelték fel a szavukat az ilyen feltételezések ellen.

- És ha a korhatár alatti nyugdíjakat szociális juttatássá minősítik?

- No, ha ez tényleg megtörténik, akkor sokszoros jogtiprás történik és ez az a pillanat, amikor akár az utcára is ki kell mennünk.
Mert egyfelől a rokkantsági nyugdíj járadék alapú ellátás. A Társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékban fizetünk azért, hogy ha megbetegszünk és részben vagy egészen munkaképtelenek legyünk, legyen ellátásunk. Ez nem kegy, ezért mindenki megdolgozott. Az ellátás akkor jár, ha bizonyos szolgálati idő fedezet van mögötte, és csak olyan mértékű, amilyen mértékű munkabér után járulékot fizettünk a költségvetésnek. Még egyszer mondom, a rokkantnyugdíj nem kegy és társadalmi adomány, hanem az adófizető polgár munkával megszerzett jogosultsága. Csak halkan jegyzem meg, az utóbbi néhány évben már nagyon szigorú vizsgálatokkal és igen szűkmarkúan mért jogosultsága, mely általában alig fedezi a megélhetés minimális költségeit.

Másfelől, ha ezt el lehet vonni, akkor el lehet vonni egy másik tollvonással az öregségi nyugdíjat is, vagy éppen be lehet menni a kamránkba és elvinni a kolbászt, mondván, az országnak szüksége van az élelmiszerre. Volt már persze ilyesmi is Magyarországon az ötvenes években, de nem hiszem és nem fogadom el, hogy ide kell visszalépnünk.

- Ez politikai megjegyzés volt.

- Ez történelmi megjegyzés volt, de ha úgy tetszik, ennyivel tartozom azoknak a sorstársainknak, akik 1956-ban rokkantak meg. De ha úgy tetszik, tartozom azoknak a gyermekbénulásban szenvedő tízezreknek, akik az ötvenes évek politikája miatt nem jutottak hozzá az évekkel korábban Amerikában feltalált ellenszérumhoz és ezért betegedtek meg. És ha úgy tetszik, tartozom azoknak, akik a hatvanas, hetvenes, de még a nyolcvanas években sem jutottak hozzá betegségük vagy sérültségük miatt a megfelelő oktatáshoz, munkahelyhez, akik mindenfajta érdemi támogatás nélkül rokkantan nevelték fel a gyerekeiket. De tartozom ezzel azoknak is, akiket az Úniós csatlakozás előtt helyeztek rokkantnyugdíjba, hogy szebb legyen a munkaügyi statisztika, vagy akik a csoportos létszámleépítések miatt kerültek közénk, de 50-55 évesen már esélyük sincs az újrakezdésre.

Szeretném tudatni, a mai helyzet döntően nem a lusta, csaló egyének, hanem a politikai felelőtlenség hibájából állt elő. Értem a kormány törekvését, hogy meg kell oldanunk ezt a helyzetet és nem várhatunk tovább. De jogtiprással és emberéletek tönkretételével még sosem oldottak meg társadalmi problémát.


- Akkor mi a teendő?

- Én abban reménykedem, hogy a kormány meghallja a hangunkat amikor azt mondjuk: van jobb megoldás. Számtalan javaslatot tettünk és teszünk konkrét, megvalósítható, gyors hasznot hajtó javaslatot. E mellett pártoljuk azt is, hogy aki valóban csaló, azt zárják ki a rendszerből. Pártoljuk azt is, hogy aki rokkant és a nyugdíja mellett dolgozni kíván, azt segítsük hozzá a munkához. Pártoljuk még azt is, hogy aki rokkantsági nyugdíjat vagy járadékot, esetleg bármilyen segélyt kap, az fenyegetve legyen azzal, hogy ha feketén vállal munkát, azt elveszítheti. Egyszóval: a tisztességes és emberséges megoldásokat támogatjuk. Sőt, azt mondjuk ezzel sokkal gyorsabban jutnánk előre, mint a most felsejleni látszó megoldásokkal.

- Tehát mi a teendő?

- Mi most egyenként keressük fel az országgyűlési képviselőket, hogy tudassuk velük álláspontunkat. Egyesületeink vezetői a Sarokpontok c. dokumentumot átadják nekik és szóban is elmondják, mit, hogyan szeretnénk.

- Tehát ellenállnak a gyökeres változtatásoknak, melyeket Orbán Viktor szükségesnek lát.

- Tegyük akkor helyére ezt is. Mi 30 évvel ezelőtt, akkor, amikor ez még egyáltalán nem volt divat, polgárjogi mozgalmat hoztunk létre. A polgári értékeket nem most tanuljuk, ezekért 30 éve harcolunk. A mozgássérültek � de mondhatom, minden fogyatékossággal élő � érdekében azóta sürgetünk gyökeres változásokat. Amikor első kulturális fesztiválunkon 1986-ban ökumenikus istentiszteletet is szerveztünk, sorstársaink ezzel akkori állásukat is kockára tették, mégis boldogsággal fogadták Várszegi Asztrik szószékről elhangzott áldó köszönetét. Alapító egyesületi elnökeink és szövetségi vezetőink közt volt hithű kommunista partizán és az 56-os sortüzekben megrokkant áldozat, mégis egységesek voltunk, mert az emberi szolidaritás, a jobb élet iránti tettrekészség, a változtatási szándék, az esélyegyenlőség kiharcolása olyan polgári értékrend, amely politikai nézeteken felül áll.

Ha úgy tetszik, megfogalmazhatom magatartásunkat a ma oly divatos �nemzeti elkötelezettség� oldaláról is. Amikor elvonták a 13. havi nyugdíjat, szervezetünk nem követelte annak visszaállítását, mert láttuk, az ország bajban van és ezért nem dolgoztunk meg. Alázattal vettük tudomásul, hogy a fogyatékossági támogatás sok éve nem nőtt, pedig a súlyosan sérült emberek döntő többsége a megélhetés határán van. Szomorúan, de tudomásul vettük, hogy segédeszközeinkért egyre többet kell fizetnünk, holott ezek nélkül nem élhetünk. Családaink a gyerekek utáni adókedvezményekből alig kapnak valamit, mert alig van vállalkozó, aki egy sérült embert a minimálbér fölött foglalkoztat, mondván, az úgyis kap rokkantnyugdíjat.

Amikor alelnökünk nemrég Barroso elnökkel találkozott, közösen állapították meg, nem helyes, ha a gazdasági válság árát a legkiszolgáltatottabbak fizetik meg. Hangsúlyozták, hogy a fogyatékossággal élők feje fölött hozott döntések súlyosan sértik a �Semmit rólunk, nélkülünk� elvét.

Mi tehát minden változtatást támogatunk, még akkor is, ha bennünket nehezebb helyzetbe hoz, ha emberséges, tisztességes, szolidáris, méltányos megegyezéseken alapul, nem sodorja mélynyomorba a sérült embereket és tiszteletben tartja emberi méltóságukat. �A múltat végképp eltörölni� próbálták már korábban úgy, hogy megpróbálták az embereket �eltörölni�. Ez nem sikerülhet. Jövőt építeni csak együtt lehet, nem kényszerrel, hanem összefogással.

- Mondatai keserűek.

- Közgyűlésünkön 300 sorstársunk volt jelen kétszázezres tagságunk képviseletében. Bátran állíthatom, többségük � az országgyűlési választáshoz hasonló arányban � erre a kormányra szavazott. De egységesen hatalmazták fel elnökségünket, hogy ha kell, minden törvényes eszközzel lépjen fel jogaink csorbítása ellen. Érthető a csalódottság, ha egy polgárjogi mozgalomnak egy polgári kormánnyal kell polgári értékek fennmaradásáért küzdenie.

Ezen nem nekünk, hanem a politikusoknak kell elgondolkodniuk.

Ma kaptam a Facebook-on ezt a megkeresést.
Nem egyéni letört_köröm_probléma, de egy ember sorsán keresztül leképezett, egy mindenkit érintő (vagy érintHETŐ) kérdés.

Idézet:
"

Pedig nem is az, csak az én agyam képes nap mint nap megélni már tudott dolgokat, rendre újként.

Este, már majdnem éjszaka volt, mikor belém hasított a gondolat, hogy másnap -azaz kedden-, nekem jelenésem van.
Telefonálgattam, de semmi pontosat nem tudtam meg, kénytelen voltam reggelig várni, mikor is felhívtam az OORI Nappali Kórház-át, hogy megkérdezzem, most mi is van és elmondjam, hogy basszus, nekem nyilván a fogam miatt -de ennek tulajdonképpen nincs jelentősége-, kiesett a fejemből a jelenésem.
Zsuzsi, a vezető gyógytornász vette fel. Bemutatkoztam és mondtam volna tovább, de szavamba vágott:
- Márti, ugye most nem azt akarod mondani, hogy nem jössz?!

Öööö... azt hiszem ez a pontos terminus arra nézve, hogy mi jellemzi akkori állapotom. Vagyis akkor néhány dolog kiderült: 1) nem késtem le; 2) ma van; 3) mennem kell; 4) számítanak rám.
Lényegretörő magánhangzóim után hirtelen váltással -mely eltakarta sikolyom, mely felszakadt belőlem- afelől érdeklődtem, hogy mikorra kell odaérnem és hova is, mert a papírt azt elhagytam, amin a részletek szerepeltek. Ez volt olyan 8 körül.
Kiderült, hogy hova... a kápolnába. (Lépj be úgy, mintha bent volna...)
Kiderült, hogy hányra. Hát, mondhatni nem sok időm maradt, arról nem beszélve, hogy halovány fogalmam sem volt, hogyan is jutok el oda, a visszaút meg meg sem fordult fejemben.
De leginkább a "mit mondok majd" kérdése villogott agyam helyén a légüres térben.
Útvonalterv.hu, egy S.O.S. sms, aztán ideültem és olvasni kezdtem.

Aztán fogtam egy füzetet -miután két nyomtatóm is volt/van, de mindkettő rossz- és körmöltem, ami eszembe jutott.

Hát, annyit sikerült írnom, hogy mire szólt a 'zazie az ágyban' a telefonomból, hogy mennem kell, még nem értem a végére, de szerencsére már az utolsó résznél tartottam, így nem fakadtam sírva a traumától. 7 és fél oldalnyit jegyzeteltem, s még a délelőttbe a kétszeri átöltözés is belefért, mert én nem vagyok nőci, és szeretem azt gondolni, hogy nem vagyok egy paratyúk -közben meg tudom, hogy de még mennyire-, de a reggeli toalettem nem felelt meg a majdani előadás közegének, így még két glancon át vezetett az út a végső, fekete-fehér decens abcúgomig. Szóval, mentem a hívó szóra a ház előtt várakozó autóhoz.

Tudom, hogy izgulnom kellett volna. Ez lett volna a normális, vagy mi. De ha egyszer én magam nem vagyok az, akkor miért pont ebben lennék konzekvenciának megfelelő?! Csicseregtünk felfelé, s már jócskán a kezdés ideje előtt ott voltam.
Az OORI-ban sokszor voltam már, összesen 8 alkalommal, sok-sok hónap idejét töltöttem ott, de én még az új épület Kápolnájában egyszer sem jártam. Most oda voltam hivatalos.
Bementem, sok-sok szék, elég puritán környezet, de tágas, levegős terem. Gondolom, azért egyszerű, hogy a különböző vallásoknak megfelelően lehessen benne ezt-azt celebrálni.
Már ott voltak a Nappali Kórház dolgozói, mikor gyakorlatilag elsőként odaértem:
Bence: a masszőr
Ági: gyógytornász
Dóri: fizioterapeuta
Rita: nővér
Zsuzsi: vezető gyógytornász
Dr. Szögi Beáta: osztályvezető főorvos

Örömmel, mosolyogva fogadtak, bezsebeltem néhány bókot, hogy mennyire csinos vagyok -mondtam, hogy akkor jól tettem, hogy pánikszerűen átöltöztem néhányszor, kicsit sem derültek rajtam...áááá....-, majd az első sorba leültetett doktornő, hogy ott kézénél leszek és kényelmesen elférek.
Zsuzsi azt mondta, hogy ó ne izguljak, lehet, hogy összesen ennyien leszünk csak; hát, furi volt, merttényleg nem izgultam. Éppen azon járt az eszem, hogy nem kellene nekem most paráznom, vagmi???
Ott ültem egyedül az első sorban, a bal oldalon, időnként odajött hozzám egy-egy beteg néhány szót váltottunk, aztán kezdődött.

2011. június 7.

Üléselnök: Dr. Szögi Beáta főorvos

NAPPALI KÓRHÁZ 25 ÉVES JUBILEUMI EMLÉKÜLÉS

1.               Dr. Papp Irén: Az első lépések

2.               Nagy Zsuzsa: 25 év a gyógytornász szemével

3.               Dr. Szögi Beáta: A nappali kórházi ellátás sajátosságai

4.               Szabó Bence: A humánkineziológia alkalmazhatósága

5.               Szabó Bence: MAPINE nemzetközi gyógymasszőr projekt

6.               Takáts Emese: A nappali kórházi sportterápia

7.               Katona Enikő: A hidroterápia szerepe a Nappali Kórház mindennapjaiban

8.               Beteg bemutatás

9.               Meglepetés

Nos, ezen voltam én, az egyik beteg a 8. pont keretében.
Ahogy felálltam, mikor doktornő szólított, és szembe fordultam a nézőkkel, akkor láttam, hogy jóformán megtelt a terem, egy gyors -és ez már olyan lábremegtetős volt- saccal sikerült belőnöm, hogy olyan 50 ember lehetett jelen -bár, ahogy most utánaszámolok, a székek és széksorok számából, ez egy erősen alábecsült érték-, és ha nem is kíváncsiak rám, mégis most én fogok beszélni.
Mert felkért a doktornő.
Engem. A 25 év beteganyagából 3 embert kértek fel arra, hogy elmondják a saját élményeiket az intézménnyel kapcsolatban, s ezek egyike én vagyok.

Persze a füzetem sem az úton, sem a teremben elő nem vettem és persze azt hiszem a felét sem mondtam el annak amit összeszedtem, de a lényeget -amit nekem jelent az a hely- igen.

Csak pár perc volt. Ott álltam és beszéltem.
Magamról.
Meg a lepedőről, amibe csavarva tettek át egyik ágyról a másikra, mikor először az OORI-ba kerültem, az útról, amin járok -és amin JÁROK-, a kapaszkodóról, ami kell a továbblépéshez, arról, hogy a centiben, izomerőben, hajlási fokban mérhetőn kívül a lelkem megtámasztásában mennyit jelent nekem ez a hely.
Arról, hogy mikor telik az év a két nappalis időszakom között, egyre inkább úgy érzem, hogy még egy tempó, csak még egy, aztán végre elérem a partot, ahol legalább kicsit megpihenhetek... a hajótörött a sziget felé, igen, ilyen ez nekem. Feltöltődöm, a lelkem megújul, olyan lökést kapok, amivel ismét bírhatóan csinálom a dolgom.

Azt hittem, dadogni fogok. De nem. Elcsuklott a hangom, ez igaz. De azt is mondtam, hogy nem a sírástól, mert ide épphogy nem az illik. És szerencsére nem felejtettem el megköszönni.

Próbáltam nézni az emberek szemébe, néha ez sikerült is, s a végén, mikor valóban megköszöntem amit ott én kapok, az első sorban ülők, a kórház dolgozói tekintetét kerestem.
Egymás mellett ült a doktornő és Zsuzsi, s mindketten elsírták magukat.
Hmmm.... nem is tudom. Ha azért sírtak, mert megbánták választásuk, s engem kértek fel, azt sajnálom. Ha meg azért, mert megríkattam őket, nos, azt is, de ezt nem nagyon értem.
Köszönöm.

Agyam nincs.

Rohanás, rohanás az van.
("Mert kaja nincs. Kaja, az nincs, de csempe a francba, az van, mi?!!")



De ha lenne eszem, akkor ma nem is kellene ezen görcsölnöm. Hű, bakker. Paradoxon a javából, igaz?

Szóval, szokás szerint zabszem és drukk-kunyerba, és miegymás... majd mondom a miértet, ha valakit érdekel.

Egy kínai lány, a zongoránál.
S, hogy miért éppen idekerült?

 

Hát, ezért.

Ahogy ez ma megjelent az egyik mozgássérütek közötti levelezőlistán, valaki annyit fűzött hozzá, miután megnézte, hogy valóban, ahogy mondja a közzétevő, "ujjai nincsenek egyik kezén, csak sajnos esze sincs". Nem jövök rá, hogy mégis mi lehet az, ami valakit ilyen megjegyzésre sarkall?!
Szóval, mégis mi a magyarázat egy ilyen mondatra? Én egyszerűen nem tudom megválaszolni ezt magamban...

Ha már szóba került.

Egy kommentben, az oroszlán-vágyódásom alatt.

"picinke09

talema, szerinted érdemes sírni bárkinek is, hogy nem lehetett balettáncos, mert féllábbal született? Annyi lehetőség van még az életben. Aki, keres, az talál. Hogy megint egy okos szólással "fedezzem" önmagam. :)"

Már sokszor mondtam, nekem három tanítómesterem van, akik a rokiságukkal együtt tanítanak engem élni. Túlélni.
Mindhármuk másképp dolgozta fel, s dolgozza a mai napig a tragédiát, melynek nyomait... melynek kikerülhetetlen, kőkemény szabályinak megtestesülését... vagyis annak hiányát... szóval, végtagok, lehetőségek, élethelyzetek, kapcsolatok hiányát... cipelik úgy, hogy értik az életet.

Vagy nem vállalta. Egyikük nem vállalta, s Ő legalább olyan fontos része a tanulságnak, mint a másik két ember.

S aki a körme letörése miatt panaszkodik, az jól teszi. Komolyan. Segítek neki túllenni ezen a traumán, s bízom benne, hogy soha nem fogja megtudni, mennyire nem fontos az a szint, melyet most látóteret elfedőnek él meg.

S ha már Picinke szóba hozta, íme, a féllábú balett-táncos:

Szóval, igen. Lehet így is.

Végignézted? Végig bírtad nézni, anélkül, hogy kényelmetlenül éreznéd magad?
Igen?

Megjegyzem, sírni muszáj. Anélkül nem megy. Egyszerűen lehetetlen feldolgozni egy élet elvesztését. S most nem a szerettéről beszélek, hanem arról az életről, ami addig a pillanatig volt, míg egy autó, egy vonat, egy betegség, egy baleset visszavonhatatlanul meg nem semmisítette azt.
De sajnálni magát a túlélő, nem engedheti meg magának, okolni valakit/valamit pedig legalább ennyire hiábavaló.
Én így látom. Élek.
Túlélek.

............................
06. 02. 19:55
Most vettem észre, mikor már vagy ötödik alkalommal néztem  végig ezt a videót, hogy a lánynak, ki a féllábú művész mellett táncol... szóval....
A _LÁNYNAK_EGY_KARJA_TŐBŐL_HIÁNYZIK!!!

Nem kevésbé, mint a férfi esetében, minimum le a kalappal előtte!

 Remegett a kezem.
"Anya, add ide, majd inkább én kibontom a borítékot!"...
Nem láttam a betűket...
"Anya, add ide, majd inkább én felolvasom!"

Még mindig repkedek. Még mindig néha, csak -látszólag minden ok nélkül- széles vigyor jelenik meg tsodás orcámon. Még mindig csak emésztgetem az ízét.

Győztem.

Szó sincs háborúról, ez legfeljebb amolyan magányos dzsungelharc, abból is "csak" egy szelet, és kívülről maximum agy hüjenyomorék agóniájának tűnik... ám most élesen előttem az a bizonyos nyuszis póló... Mert nekem ez a félévet felölelő eljárás, kőkemény élethalál harc volt, s lám, győztem!
Tegnap reggel megkaptam a határozatot, így végre, körülbelül fél évvel a kérelem beadása után, lezárult az ügy.
Első fokon elutasították a kérelmem, jogszabályra való hívatkozással. Ezt megfellebbeztem, mert ezt az iratanyag alapján tették, tehát személyes vizit nélkül.
Gondoltam, nézzetek meg, gyerekek és mondjátok a szemembe, hogy nem vagyok súlyos fogyatékkal élő. 
(Mert ugye van ilyen, bár a szemembe az sem mondta/mondja. Ez meg itt egy hivatal, mely -elvileg- nem beszélhet hülyeségeket, nem úgy mint némely férfiasságában sértett okos humanoid...)
Másodfokon már be kellett mennem személyesen és megvizsgáltak.
Azóta pedig vártam. Egyre nyugtalanabbul, és egyre kisebb bizakodással, pedig akkor nagy remények ébredtek bennem, de ahogy teltek a napok, egyre éledt bennem a kétség.
Április 29-én voltam a Thököly úton, és hivatalosan ugye 30 nap a határidő, melyen belül választ kell adni.
Tegnap jött meg a levél, május 26-án.

Viszonylag korán, olyan 9 körül jött a postás, bejött a kertbe, és a bejárati ajtón kopogott, így nem kell kimennem a kapuhoz... 
Láttam, hogy aláírós, és most nem kérdeztem meg, hogy honnan jött, mert már kezdett zakatolni a szívem...
Berta ott állt mellettem, ő fogta Am/-t, amíg én a postással voltam elfoglalva, és látva a kezem remegését, elhangzott a fenn idézett néhány mondat. Ő olvasta fel, mert én arra is képtelen voltam.



/Ehunnan, ni, a babérkoszorúm/

Felhívtam Aput, s még a kezemben volt a levél, mikor megjött Ani s indultunk Esztergomba, úgyhogy igazán nem tudott lecsengeni bennem a meglepetés -bár jogos, nagyon is jogos a megállapítás, az volt jogtalan, hogy ennyit kellett küzdenem érte-, az öröm -mert mindenki és én is tudtam, hogy így van, de... de láttam én már karón varjút... s mikor barátról kiderül az, ami... azzal magam is megkérdőjeleződöm kicsit magam előtt-, az erős_én érzése -mely évekig, a legnagyobb kilátástalanság idején is az enyém volt, ami vitt előre akkor is, mikor már ésszel lehetetlennek tűnt a következő perc is, de mivel nekem nincs olyan, hát a tudat, hogy erős vagyok, mégiscsak taszigált előre, s mely a sorozatos csalódások miatt egyenletesen kopott már, most helyrebillenhetett végre.

A SZAKHATÓSÁGI ÁLLÁSFOGALÁS-ból idézek:

"I. A fogyatékossági támogatás megállapítására vonatkozóan
Súlyosan fogyatékosnak minősül

II. Az állapot minősítése a vonatkozó jogszabályok alapján
- súlyos mozgásszervi fogyatékos"

Az is benne van, hogy "önálló életvitelre nem képes", és nem is tudom, hogy ez, a tény, hogy végre leírták ezt, hogy az, amit mindenki tud, ami senki előtt nem kérdés, innentől végre hivatalos is, s nemcsak az engem kezelő orvosok tucatjai vagy a közvetlen ismerőseim előtt, de törvényben foglaltak alapján deklaráltan is azzá lett ismét, mert az a bizonyos "fekete_bugyi_vörös_haj" idáig tartóan, bő 5 évre, megmételyezte az életem, s mostanra végre helyre került; vagy az ennek anyagi folyománya -havi ~18.000 HUF és a juttatások- számít-e jobban.
Tényleg nem tudom.
Egy biztos. Ezt én egy féléves, gyilkos harcnak éltem meg, mely felemésztette az energiáim nagy-nagy részét, de győztem! Ám, ehhez az is hozzátartozik, hogy ha éppúgy, mint 5 éve, egyszerűen nincs ennyi szabad kapacitásom, akkor nem megyek tovább, az első körből, hanem megadom magam. Pedig láthatóan ez nekem jár.
Igen, ez nekem jár.

Győztem. Ide nekem az oroszlánt is!


 

Meg akarom ezt ünnepelni. Ha valakinek van kedve csatlakozni hozzám ünneplésemben, ne habozzon és jelentkezzen, kiokoskodunk valamit záros határidőn belül. 

Vagyis még gyakorlatilag nem, de már a képesség birtokomban, a nevem, s elérhetőségeim pedig a megfelelő helyen vannak.
Majd szólít a zúr, ha épp egy kekec, roki, özvegy, nagycsaládos, nő, vidéki alanyra lesz szükség.
Oké, a 'kekec' tán nem igazán szükséges, de mit tehetek, ha ez is egy gyári jellemzőm?!

Hajnali fél hétkor indultam itthonról, hogy 7 óra pár perckor felszállhassak a buszra, mely a Népligethez visz.
Jobb lenne Kelenföldre beérkezni, mert az előbbihez soha, ide viszont naponta többször jár akadálymentes busz. (S nemhogy nem akadálymentes, de egyenest panorámás, olyan lépcsős akrobata járgány...) Csakhogy Kelenföldről nekem továbbmenni egy agyrém, segítség nélkül csak a felmérés miatt mertem próbákozni vele anno, így marad a légtornász mutatvány két mankóval felküzdeni magam a buszra.

A Népligettől metróval a Moszkva térre, és jaj nekem, onnan villamos.
Nem kis para, de szerencsére igazán nem volt gond. (Mondjuk azt meg kellett kérdeznek, hogy jeleznem kell-e, mert egyedül még nem utaztam ezen a csinos "lapos" villamoson, de ennyi bénanéniség belefér...)
Leszálltam, ahol kellett és álltam a járdaszigeten oszt csak néztem. Tsókolom, merre van a melyik fele a számoknak, hun páratlan meg hun nem az??
Nan. megkérdeztem -ha jól tévedek három- szegény egészt is, de egyikük sem tudta megmondani, hogy merre menjek, és naná, nem emlékeztem arra, hogy mi is volt a pontos instrukció, melyet persze levélben megkaptam előbb. (Jegyzetet vittem, telefonszámokat, pontos címet felírtam, de ilyen praktikus dolgokat, naná, nem... nem is értem, miért csodálkozom ezen...) Úgyhogy lesz ami lesz alapon, elindultam az egyik irányba. Még a zebrán jártam, mikor mellém ért egy hölgy és mondta, hogy hallotta a kérdésem, ő sem tudja, de szerinte is erre kell mennem... majd battyogtam tovább, ő pedig mikor átért, visszaszólt: "Szerintem ott, az a kinyúló rész, az a bejárat!"
S lám, az volt.
Persze a porta után a bejárat ilyen forgókapus izé, amitől nekem lábrázásom lesz rögvest, de a bácsi kiakasztotta nekem, így mehettem tovább.
Komolyan, tudom, hogy tiszta röhej, de nekem egyedül, tényleg pulzusemelő feladat bárhová is odatalálnom, úgyhogy annyira megnyugodtam, mikor ott álltam a 715-ös tárgyaló előtt.

Oh, nem tudom befejezni. Pedig fontos lenne, de most agyam helyén a kerekek egyre hajlandóak csak figyelni. (Huh, képzavarban azért nem adom lejjebb most sem....:)

Szóval, diszkriminációs esettel találkozol, téged ér ilyen attrocitás, tudd, hová fordulhatsz: Egyenlő Bánásmód Hatóság.
Van értelme.

Mindjárt indulok. Már parázom rajta néhány napja, s tegnap estére már valóban komoly aggályokkal küzdöttem -melyek mostanra sem lettek kisebbek-, az odatalálást illetően.
De lesz ami lesz. Megyek.

Februárban voltam egy képzésen, melynek folyománya lesz a mai nap.

2011. 05. 25.-i tesztelők részére megtartásra kerülő képzés forgatókönyve

Helyszín: Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) székhelye

                 1024 Budapest, Margit krt. 85., VII. emelet 715. számú tárgyaló

Résztvevők: EBH vezetői, munkatársai, felkért előadók, leendő tesztelők és   kontrollszemélyek

                        (fő, névsor mellékelve)

2011. május 25. (szerda) 

08:30-09:00    Résztvevők fogadása, regisztráció

09:00               Elnökhelyettesi köszöntő

                        Magyar Enikő – az EBH elnökhelyettese

09:10               Az EBH jelenlévő munkatársainak rövid bemutatkozása

09:20         Az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. tv. (Ebktv.), az EBH feladat- és hatáskörének, szervezetének ismertetése

                        Dr. Gyarmati Edit – főosztályvezető EBH

09:40               A tesztelés, mint jogi kategória

                        Dr. Kárpáti József – az EBH Tanácsadó Testületének tagja

10:25               Kérdések, hozzászólások

10:30               Kávészünet

10:40               Tesztelés a gyakorlatban I.

                        Iványi Klára – oktatási referens, tréner, Nemzeti és Etnikai Jogvédő Iroda (NEKI)

12:10               Büféebéd

12:40               Tesztelés a gyakorlatban II.

                        Iványi Klára – oktatási referens, tréner, NEKI

14:10               Kérdések, hozzászólások

14:20               A képzés zárása

...................

Jegyzetelek, és majd ide is megörökítem a történteket.
A mostani parám naná, az, hogy odataláljak, mert egyedül megyek. A Moszkváig metró. Osztán egy megállóót kell menni villamossal. De azt megtalálom-e és arra fel illetve arról majd időben le tudok-e szállni...
Na, ezek rágnak most.
Szokás szerint drukkot kérek!

Az itt a kérdés.
Hisz felesleges vagyok, sőt, nyűg a társadalom nyakán.
És csaló, és szemérmetlen élősködő.

A státuszom -10 éve- túlélő.
De kezdem az elején.
18 éves fejjel kötöttem össze az életem azzal, aki mellett lettem azzá, aki vagyok, akinek mindent köszönhetek. Akkor már négy éve egyek voltunk, igen, ez a klasszikus gyerekszerelem volt. Aztán lett az, ami valójában: egy egész alma, mely addig két félként éldegélt külön-külön.
Ő okos, csillogóan értelmes, kitartó és tisztességes –a szó legnemesebb értelmében-, így szépen sorban haladt a munkájában a szamárlétrán felfelé.
Közben én is dolgoztam –néha-, de gyakrabban szültem. Igen, el lehet mondani most rólam, azt, amit Lázár János kifejtett: „Akinek több gyereke van, mint amennyit eltartani tud, az magára vessen!”
Csakhogy akkor, mikor eldöntöttük, hogy gyerekeink lesznek fel sem merült, hogy valaha így leszünk, s szépen, ahogy kell, jöttek is. Rendezett sorokban, 2 év 8 hónap különbséggel egymás után a három lányunk. Több gyermeket akartunk, de a legkisebbnél kiderült, hogy valószínűleg ha vállalunk még terhességet, akkor vagy én –a terhességi cukorbetegség miatt, mely mindannyiszor előjött- vagy az abból születő baba már cukorbeteg lesz. Nem volt biztos, de ezt nem kockáztattuk meg. Mert én még ellennék, de egy új élet nyakába nem akasztunk tudatosan ilyet, még ennek a lehetőségét sem. Tehát három lányunk van.
Én főállású anyaként, dolgoztam 6 órásként egy üzletben boltvezetőként, majd mikor 90 éves nagymamám hozzánk költözött, ezt már nem lehetett tovább, így végleg otthon maradtam. Csaba, ekkor már üzemvezető volt a vállalatnál, ahol még anno, a középiskola elkezdésekor tanulmányi szerződéssel kezdett. Ehhez a poszthoz már kellett a diploma, így ő ekkor kezdte el a főiskolát.
2001. szeptemberében.
Tehát volt egy felesége, három lánya, a felesége nagymamája -ki velük élt, s ekkor már 92 éves volt-, egy kicsi, de szép háza –mely előtte évben épült fel-, egy kutyája –Amper, kit nem az eszéért szeretünk, de nagyon szeretünk-, és egy nagyon szépen ívelő, méltán nagyszerű perspektívát mutató szakmai pályája.
Majd beültünk az autóba, mi öten, és elindultunk ebédre a szomszéd faluba.

Csaba meghalt.
Ott maradt az úton az egész életem.
Néhányszor aztán én is meghaltam, de visszahoztak (és -küldtek). Azóta eltelt lassan 10 év. Néha járok felülvizsgálatra. Néha, mikor hívnak. Utóbb 5 éve voltam, akkor leminősítettek II. csoportos 100%-os rokkantsági státuszból III. csoportos 67%-ossá.
Tudom, akkor kellett volna fellebbeznem, de ahogy akkor bánt velem A_BIZOTTSÁG, mely egy orvosból áll és egy asszisztensből, aki gépel, én sírva jöttem ki  a vizsgálóból, s attól az érzéstől nagyon sokáig nem tudtam szabadulni. Sírva, megalázva és éles fájdalmakkal, amit a vizsgálat lefolytatásának köszönhettem, kullogtam el a Vajda Péter utcából. (Persze szállítással, mert a tömegközlekedést csak nagyon szelektáltan tudom használni.) Majd megérkezett a határozat, melyben az állt, ami. Jóval később tudtam csak elolvasni a részleteket benne, s kiderült, nem jegyezték fel a lényeges dolgokat.
Az eredmény szempontjából ez mindegy is már.
Én úgy éreztem, hogy megbüntetnek azért, mert 31 évesen túlélni merészeltem egy olyan trauma-együttest, melyből addig még senki nem épült fel. S ráadásul még a hajam is vörös. (Ezt külön kiemelte empatikus doktorbácsi a megaláztatásom során… megjegyzem, nem festett, de ha az lenne is akár…) Aztán teltek az évek.
Remekül vagyok. Élek.
Van fájdalmam? Igen van.
De elfogadtam ezt, már akkor, mikor visszajöttem a nihilből 3 hónappal a baleset után, s ráeszméltem a maradékra, melyet innentől életemnek kell neveznem.
A csúcs, az egy mankó volt. Ma már két mankó nélkül nem tudok egyetlen lépést sem tenni és kerekesszékem is van, mert hosszabb sétára alkalmatlan vagyok.
Évente 5-6 hetet kórházban töltök, mert alkatrészeim folyamatos karbantartásra szorulnak.
A b 9. évfordulóján hívtak újra bizottság elé.
Ismét egy orvos. Ismét megalázó stílus, ismét fájdalmas vizsgálat.
50%-ra minősítettek vissza, az 5 év alatt összejött vagy 20 zárójelentésem és vizsgálati lapom valamint én magam áttanulmányozása után. No meg tételesen hazugságok a jegyzőkönyvben az indoklás alatt. Ezt már megfellebbeztem.
Ismét egy orvos.
„Mennyiben számít magának a százalék?”
Ennek eredményeképpen javították a hazugságokat és maradtam III. csoportos, 50% egészségkárosodott rokkant.
Közben megigényeltem a Fogyatékossági Támogatást, melyet anno, 5 éve elvettek tőlem. Elutasították, az iratok alapján. Ezt is megfellebbeztem. Annak még nem jött meg az eredménye. Várom.
Tehát ezen hosszúra nyúlt bevezetés ahhoz kellett, hogy hihető legyen, valamennyire belülről látom a sérültek életét, s egészen biztos, hogy saját bőrömön érzem a politika ránk mért csapásait.
Mert most ezt –a jelen rendelkezéseket- így érzem: csapások.
Dr. Hegedűs Lajos, a MEOSZ (Mozgássérültek Egyesületeinek Országos Szövetsége) elnöke, nyílt levélben tette fel kérdéseinket, s fogalmazta meg észrevételeinket a miniszterelnöknek.
Érdemes elolvasni.

Érdemi válasz még nem érkezett, de a Fogyatékosügyi Tanácsot hogy, hogy nem, összehívták azóta.

Mi pedig, vagyis én –mert csak magamról tudok beszélni, illetve a hangulatról, mely a mozgássérültek néhány levelezőlistáján uralkodik-, a véget vizionáljuk. Mert a kommunikáció, mely a legfelsőbb szintről, Orbán Viktor szájából, s a kormánya miniszterei, fontos szereplői felől érkezik a mindennapi szintre, az, hogy a rokkant túl sok, ráadásul meg kell érteni, túl sok köztük a csaló, ergo, mindet felül kell vizsgálni, mert a csalás nem maradhat megtorlatlan, annál is inkább, hogy a tisztes polgárok nem tudnak és nem is akarnak eltartani csalókat. Vagyis az ebből lecsengő, s általánosan elfogadott az, hogy a rokkant egyenlő a csalóval.
Hiszen látok, kezem ép, sőt, járni is tudok.
Megvonják a rokkantnyugdíjam? Hiszen korhatár alatti nyugdíjas vagyok –mint oly sokan, mert megrokkantunk, vagy eleve úgy születtünk-, s akár dolgozhatnék is.
Igen.
A bejárás hogy lesz?
A munkahely akadálymentes?
Az én évi minimum 5-6 hét kórházi kezelésem, a kellő pihenőidő és a még ezeken kívül előforduló betegállomány tolerálható egy munkáltató részéről?
A heti háromszori gyógytornám megoldható?
Ha igen, még akkor is ott van, hogy az állapotom így is romlik az idővel –most is, alig két hónap, s újra műtenek-, ha nem a heti háromszori gyógytornám és a családom ellátása lesz a legtöbb, amit el kell végeznem –ezeket is csak segítséggel tudom-, akkor mi is a kilátás?

Jól látom, hogy nem neveznek ki Taigetosz-szintű helyet, ahová deportálnának, hanem kényszermunkára ítélve, a jelen várható élettartamom töredéke után eljövendően végre le lesz rólam a gond?

Nos, ettől félek. Pedig tudom, félni nem szabad.
Egy dologtól féltem életemben, de attól igazán. Pedig semmi jele nem volt. Boldog, kerek, szép család voltunk. Három kislány, okos, agilis, sikeres apa, aynuka, dédnagymama, kutyus… ahogy kell. Mégis attól féltem időnként, hogy egyedül maradunk a lányaimmal egyszer.

10 éve nem féltem, éppen ezért. Tudatosan kiiktattam magamból ezt az érzést. Sokan mondták, hogy fatalista vagyok. Épphogy nem, csak tudtam, hogy innentől már csak jó történhet, mert annál rosszabb nem jöhet.
Mostanáig.
Ma már látom, hogy az a tenger szenvedés, az az ellentmondást nem tűrő akarat, mellyel én az előrejelzések ellenére talpra álltam, csak nyűg. Az, hogy tanítják az orvostanhallgatóknak az esetem, az, hogy a műtéteim egy része szintén tananyaggá lett, a felesleges bulvár szintjén van, abból a szempontból, hogy minek megmenteni az ilyet, mint én, ha utána úgyis csak a társadalom nyakán lóg.
Félek. Félek a holnaptól. Félek a nyugdíjam segéllyé degradálásától, félek attól, hogy azt majd egy tollvonással töredékére olvasztják, félek attól, hogy elveszik, mert mehet dolgozni, hisz csaló vagyok.
Szóval, a kérdés, mely utoljára 2002. februárjában mart igazán, mikor 3 hónappal a b után megtudtam, hogy mi történt és a sokktól –melyet a hír kiváltott belőlem- tértem vissza a senkiföldjéről, most újult erővel villog szemeim előtt. Hiszen nincs rám szükség, sőt, csak hátráltatom a nemzet megújulását. A hazám megújulását, ahol elesett lettem, s ahol már láthatóan nem akarnak kegyelemkenyéren sem tartani. Tehát

Lenni vagy nem lenni?



/most kedz lehullani optimizmusom realizmusom elől, innen e/

Csak egy kicsit, s azt is csak egyrészről, de ez kellett. HIszen mióta tudom, hogy műtik a lábujjaimat, a bő egy éve tartó fájdalmak miatt és azt is tudom, hogy mi is ennek az oka -mármint a kín mitől van-, azóta megijedtem.

Nagyon egyszerű oknál fogva, ugyanis azóta -holnap lesz egy hete- nem fájtak igazán a lábujjaim. Fáj viszont máshol a lábfejem (is), de a lábujjaim nem. Néha beakadtak a papucsba, vagy ide-oda, de éjszaka felébredni az egy hét alatt tán csak egyszer kellett arra, hogy arrébb kell pakolnom a lábam, mert a lábujjaim nem bírják el a takarót.
Vagyis kezdtem úgy érezni, hogy valóban csaló vagyok. Lázárgyárek jól mondja... a rokkant az csaló, hisz nem is fáj, csak mondom, és csak elhitettem orvosok hadával, hogy összetörtem, pedig nem is, és az egy évtized alatt a több tucat műtétem is csak kamu volt...
Szóval, meglehetősen megijedtem. Mert lehet, csak képzeltem, hogy annyira fáj?

De tegnapra, aztán éjjel pláne, megnyugodtam. S reggel bírt elakadni zuhanyozás közben -a már "megszokott", mondhatni "nosztalgikus" módon görcsbe merevedett- lábujjsorom, ami így rántott egyet térdemen és érdekes alakú -erős_okos_szép_kedves_kitartó- nyomorult lábszáramon, amitől előbb ordíztanom kellett, majd mikor már kaptam levegőt, hát megnyugodtam.

Hiszen mégsem képzeltem csak. Lábujjaim megérettek a flexor tenotomia-ra.

S utána -ha kibbekelem a fixateur-ben a 6 hetet, s minden rendben lesz, márpedig rendben lesz- ilyenek lesznek:



Ugye?

Mert karmol.
Sőt, karmolnak!

Már nem most kezdődött ez, hanem évekkel ezelőtt, de cirka egy éve lett olyan, hogy mára gyakorlatilag élhetetlenné teszi a mindennapokat.
Persze dehogy. Nagy, ostobán és feleslegesen nagy szavak ezek, hiszen hol van ez attól, amit cipelek, minden percben és már soha le nem téve, de a jelen állapothoz mérten, s a "lehet jobb is" eshetőség miatt azért valóban meglehetősen nehéz.
Nos, nem tudom igazán, hogy mennyi ideje, de már hónapok óta azzal megy el a heti háromszori gyogyótornám, hogy Edit -minden gyógytornászok leggyógytornászabbika-, ül az ágy végénél és agyusztálja jobb -oldalon nőtt-, nyomorult -erős, okos és szép, ugye- lábam fejét, ottan is pontosabban a talppárnám s a lábujjaim. S ha Ő mondjuk szabadságon van, vagy én megyek valahová -mondjuk kórházba vagy ...oh... régi szép idők, Írországba-, az idő múlásával előbb suttogni, majd dalolni, aztán veszettül ordítani kezdi a magáét ezen részem, hogy valaki csináljon már vele valamit, mert így ő olyan magányos, hogy ihaj. Én meg ugye -a "másik" végén nekem...- görcsbe záródó kezekkel és gyöngyöző homlokkal számolom a napokat a következő alkalomig...
De mostanra már kezd a heti háromszori gyötrés is kevés lenni, mert már szinte minden estére a lábujjaimon járok.
Hülyén hangzik ez, tudom. De ez van.

Szóval, a csípőmmel évente kell mennem ellenőrzésre Tanár úrhoz, s ennek tegnap volt a napja.
A MEOSZ-BKV közös járatával mentem az Etele térről, mert az háztól-házig visz, segítenek ki- és beszállni és mondom, be is visz az osztályra a Jánosban, ami azért nagy segítség, hisz ott csak akrobata-villamos jár és annyira messze van a kórháztól a megálló, s még onnan felmászni az Orthopedia-ig, mely a kaputól egy plusz kirándulás emelkedőn, hogy az nekem nem megy.
Bevittek, így viszont idő előtt értem oda, hisz 12:30-ra kellett (volna) mennem, de a szállító szolgálat csak 11:00-re tudott vállalni, vagyis bő egy órával korábban ott voltam az osztályon, gondoltam, leülök valahol és várok. Nem sietek.
Az osztályirodán leadtam a papírom, mondtam, hogy korán jöttem, de csak most tudtak elhozni, ráérek, itt ülök kinn. Majd szólnak, menjek röntgenbe.
Oké, ezt elintéztem, kicsit megtekergettek az asztalon -érdekes alakzatokat kell felvenni a csípőprotézis képének elkészítéséhez, ezen mindig meghökkenek kicsit-, s gyorsan kész is voltam. Kinn leültem a többiek közé. Talán az ötödik voltam az iroda előtt várakozók között.
De szokás szerint, meglátott Tanár úr és be is hívott. (Ez nem nekem szól. Illetve nekem. De nem nekem.... ööö... szóval annak a sérülés-csokornak, aminem gazdája lehetek, na.)
Első kérdése -ahogy a felvételt nézte- a csípőm hogyléte felől érdeklődött.
Elmondtam, hogy köszönöm, a jobb -nyomorult, miszlikbe törött, de másfél év után megműtött és azóta oldalának megfelelően és minőségében is jobb- csípőm elvan, mint a befőtt, szinte sosem fáj és tökéletesen szuperál -tekintve a b utáni max 20°-os mozgásszabadságát ez nap mint nap meghálálandó-, hódolatom érte.
Tanár úr értékelte "vallomásom" és annyit fűzött hozzá:
- Igen, látom a röntgenképen, hogy gyönyörűen beépült, ezt tanítani lehet!
...és mosolygott. Persze én is. :) (A csípőmről ilyet mondani!!:)
- Öööö... -ja kérem, én fontos helyeken se vagyok normális- most már lehet egy meddiget mondani erre?
- Hogyne! Ahogy ez kinéz, bátran merem mondani, hogy kihordja a szokásos idejét.
- Az mennyi? - na, nem értek én semmihez, na, nem röhög...
- 20-25 év. vagyis magának van még ezzel minimum 10-15.

Öööö... mondjam?? Mondjam mit éreztem???

Ám a következő kérdésén meglepődtem.

- És a lábfeje hogy van?
- Öööö...- natessék, meglepődtem na, mert edzettem, hogy én térek ki erre, oszt akkor tessék-, mondani akartam, mert leginkább a lábujjaim érdekes alakzatot öltenek mondjuk estére vagy ha fáradt vagyok...
- Segítsek vagy le tudja venni a zokniját?

Esméccsak öööö.... bejáratott koreográfia. Megy ez! ... csak érdekes, na.

Megnyomorgatta a lábfejem, tekergette, közben diktált az asszisztensnek, és akkurátusan végigbirizgálta a lábujjaimat. Konstatálta, hogy nagyujjam égnek áll, s ezen pozíciójához erőst ragaszkodik, míg a többi négy pedig begubózva magányra vágyis, s ők ebből nem engednek egy jottányit sem.
Miután minden ízületem ellenőrött, meghallgatta térdemben a kattogó-kórust például, kicsit (ihaj, de nem is kicsit) tekergette lábaimat, majd felöltözhettem.

Leültünk és elmondta, hogy a helyzet az, hogy anno a lágyrész hiány okán jónéhány idegpálya is megszakadt, például a lábujjaim mozgatóidegei. A négy nyújtó s egy hajlító. Hmmm... tessen kitalálni, melyik a melyikhez van... h9h9...
Szóval, konzervatív kezeléssel -izomlazítók, elektromos kezelések, és speciális gyógytorna- ezen tovább nem lehet javítani, viszont el tud végezni egy műtétet és azzal ismét nyerek vagy 10 évet lábujj fronton.
Gyakorlatilag ugyanaz, mint az Achilles-ín műtétem volt, csak ez nem egy nagy, hanem 4 kicsi.

Valami ilyesmi, csak nekem 4 ujjamon:



/Kép ehunnan, ni/

Időpontom még nincs, mert június elejéig be van táblázva Tanár úr, utána szabadságra megy, s mikor visszajön, ott még nincs listája. Majd hívnak, hogy mikor mehetek.
Tudok majd járni, tán megint mankó nélkül... na, jó, egy mankóval, de az is jobb, mint a  mostani állapot, mely ugyan érdekes, de néha röhejesen siralmas, lásd a metrós könyörgésem....

Természetesen drukkot kérek és köszönök. :)

Melyben azok vannak, akik ismertek, s valamiért tiszteletet ébresztettek bennem.

Stohl-lal az élen -persze, ki tudja, most "csak" ő jut eszembe a celebpince csimborasszójaként-, s folytatva Hajdú Péterrel s oldalbordájával. S bár ők -sem az első színész, sem a másodikként említett páros- nem tartozott a "kedvenceim" közé, de respektáltam őket.
Addig.

Most pedig egy konkrétan szimpatikus ember követett el egy bűnt, melyet én nem akarok elnézni.
Szegény Liptai Claudia napfényellenzője sajnos szar.
Ó, szívem, ha már hazudsz, legalább ne legyen nyilvánvaló, hogy előbb ügyvédeddel egyeztettél és olyat hazudj, ami csak kicsit is hihető!

T-boy -kiről már itt sokszor megemlékeztem s ki nekem nagyon fontos barátom, s ki végtelen eszével rendre elkápráztat- olyat reagált erre a hírre, amit nem hagyhatok veszni, tehát ideteszem. Köszönöm Tamás.
Íme:

Előbb a cikk ...

"...mely részletesen leírja Liptai Claudia szomorú megrokkanásának történetét (a becsapódó ajtó lenyitja a napellenzőt, melyből a rokkantigazolvány a műszerfalra zuhan).

Elgondolkodtam, talán a fenti csoda visszafelé is működőképes, és ha igen, akkor ez egy igazán egyszerű és olcsó módja lehet a gyógyulásnak.

Kérem figyelmesen olvassa el és hajtsa végre a következőket: 

1. Parkoljon le az esti órákban a belvárosi Révay utcában, a fizetős övezetben.
2. Hajtsa le a napellenzőt és rokkantkártyáját helyezze a műszerfalra a szélvédő mögé.
3. Óvatosan hajtsa fel a nadrágszárát és körkörös mozdulatokkal dörzsöljön 10-es faktorszámú naptejet bénult alsóvégtagjaira.
4. Szálljon ki az autójából és ismételten győződjön meg arról, hogy biztosan fizetős övezetben parkol-e, valamint arról. hogy a napellenző lehajtott állapotban van-e.
5. Most egy határozott mozdulattal csapja be az autója ajtaját.
6. Ha ön az ajtó becsapását követően azt észleli, hogy a korábban lehajtott napellenző felcsapódott, a korábban kihelyezett rokkantigazolvány eltűnt a szélvédő mögül, valamint a korábban bénult alsóvégtagjai kicserélődtek Liptai Claudia vörösen selymes combfixes, tűsarkú lábaira, akkor a csoda megtörtént és ön meggyógyult.
7. Ha Ön azt észleli, hogy a korábban lehajtott napellenző továbbra is lehajtott állapotban van, a korábban kihelyezett rokkantkártya továbbra is ott van a szélvédő mögött, valamint bénult alsóvégtagjai továbbra is helyükön vannak, akkor a csoda sajnos elmaradt. Javasoljuk, hogy mielőbb hajtsa le a korábban feltűrt nadrágszárát, mielőtt az arra járók jól kiröhögik.   

T-boy"

/Clau ehun van e/

Mert akkor is bejártam, ahogy azt már mondtam, most akkor részletesen jegyzem is.


Tegnap óta kerestem ezt a klipet, mert emlékeztem rá, hogy valaki szépfiú csak úgy megy... na, én senem szép senem fiú nem vagyok, de még menni is csak ihaj tudok, de ehhez nekem ez nagyon paaszol. Szóval, hangulatelemként, íme:



S most akkor a lényeg, amire passzol a fenti.

Az Etelére mentem először, illetve csak lánykori nevén ez, mert mainapság már Kelenföld pályaudvarnak hívják az autóbusz állomást is.
Én eddig meg voltam győződve róla, hogy oda akadálymentes buszok járnak. Na, ez nem volt az, tehát borult az elképzelésem. Felküzdöttem magam az utastérbe, két mankóval nem egyszerű ám -eggyel sem, kerekesszékkel meg lehetetlen-, és elevickéltem egy szabad helyig.
Lábam alig fért el, de más gond nem volt.
A végállomáson leszálltam. Odamentem a sofőrhöz és rákérdeztem a járatszámra, mert az kell a dokumentációhoz, s a menetrendben nem találtam meg -s a másnapi hökkel ellentétben- azon nyomban elővette a menetlevelet és vagy három egyéb számot is mondott nekem... sorolta a gépszámot a nemtommilyen a plánemtommit... és úgy kellett megkérnem, hogy elég lesz az az egy.
Ezt felírtam.
Bementem a váróba és a bérletpénztár ablakhoz mentem -mert információ ott nincs, és annál éppen nem állt senki- , s megkérdeztem, hogy hol lehet a járatok akadálymentességéről érdeklődni. Kaptam egy telefonszámot, melyet jegyeztem.

Naná, rossz irányba indultam, és nekifutottam egy palánkkal lezárt átjárónak, hmmm, vissza, duplaút, de mentem.
Így kénytelen voltam átmenni a BKV pályaudvaron, ahol vettem villamosjegyet, majd felbattyogtam a lépcsőkön a villamos megállóba. Hát, halovány fogalmam sem volt, hogy mivel kell mennem... de rájöttem, én valaha mentem innen már... törtem végtelen eszem és rájöttem... 49!!
Ennek örömére vissza is sétáltam a forgalmi irodához a BKV pályaudvaron, mert ahogy végignéztem a buszparkon -benn állt vagy húsz kocsi- egy sem volt akadálymentes, gondoltam, rákérdezek.
A bejárat előtt beszélgetett két BKV egyenruhás férfi, kapva kaptam az alkalmon és megszólítottam őket. Bemutatkoztam és feltettem a kérdésem.
Készségesek voltak, semmit nem kértek -igazolványt mondjuk-, hanem betessékeltek az épületbe és adtak két telefonszámot, ahol pontosabb adatokat kaphatok. Azt elmondták, hogy 4 buszuk, a Volvo-k akadálymentesek. Ám, ha azok lerobbannak, akkor helyettük a többi jár, és éjszaka egy sem az. Arra a kérdésemre, hogy lehet-e tudni valahonnan azt, hogy melyik útvonalon jár éppen ilyen busz, arra nem tudtak felelni, illetve annyit mondtak, hogy ki kell menni a megállóba, s egyszer majdcsak jön olyan....

Hát, mit mondjak. A MÁV-infónál is ezt mondták anno, hogy nem tudják megmondani, mikor járnak a FLIRT-ek, de menjek ki és egyszer majd csak jön olyan, amire fel tudok szállni.... bájos...

Visszaevickéltem a villamoshoz, miért is lenne Combino? Ugye. Szűk ajtók, magas lépcsők, lyukasztó vagy mi a frász az, amivel el kel használnom 320 HUF-t, persze ott nem volt, ahová én felszálltam s már indult is a szerelvény, tehát gondoltam, majd ha jön kaller, szépen nézek rá és megkérem, hogy menjen el a lukasztóig -vagy a bélyegzőig, tudom én mi van azon??- és ... érvényesítse menetjegyem... de nem jött. Kiírva a kocsiban semmi, hangosbeszélő nuku, tehát egyetlen részletében sem akadálymentes a jármű.
Ezen felbuzdulva, ismét fogtam egy -szimpatikusank tűnő- delikvenst, s vázoltam neki a helyzetet, miszerint vagy szól nekem a Kálvin tér előtt, s jóságát kiterjesztve még sehít is leszállnom, vagy örökre fennmaradok... nos, nem akarta velem tölteni a mindenséget, így ott szálltam le ahol kellett és nem csukta rám a vezetőbácsi -avagy néni-  az ajtót. Leszálltam.

A Kálvin téri megállóban én viszonylag sokat jártam, mert az I. sz. Nőgyógyászati Klinikára jártam igen sokat, tekintve népes családom, s azt onnan közelítettem meg. Egy ideje -mint minden más is- tökéletesen átalakult az a környék.
No, ez van.

Tipegtem az aluljáró felé, mert ugye metróval tudok majd továbbmenni, ám kiírva nincs, hogy odalenn a földbe benne meg fogom ám találni azt, nem kell majd valahol másutt visszaevickélnem a felszínre, így ismét le kellett szólítanom valakit, hogy jól emlékszem-e. (Ööööö...)
Egy szimpatikus -igyexem csak olyat megkörnyékezni- fiatal pár megnyugtatott, a metró még mindig ott van, mehetek.

Vagy 20 lépcső.



És persze nincs ilyen.

Lementem, én képes vagyok itthon is eltévedni, úgyhogy marhára érthető, hogy fogalmam sem volt a lépcső alján, hogy most akkor mi van.
De lesz ami lesz, gondoltam, elindultam jobbra. S lám, jelzés mindig semmi, de metró az ott volt. (Nem röhög, aki tudja, ajánlom, nem röhög, mer megmérgedek!!)
Odamentem az ellenőrökhöz és megkérdeztem, egyikük tudna nekem segíteni lejutnom, mert a kapaszkodáshoz kell az egyik kezem s addig a mankómat -mely így "felszabadul"- valakinek le kéne hoznia velem. Ők nem hagyhatják el posztjukat, de mondták, hogy fognak nekem egy delikvenst.
Ritkán van ilyen. Komolyan.
Az emberek segítőkészek. Most egy tucatnyi embert állítottunk meg hárman, de ebből egy sem segített. Volt olyan, aki szinte nekem jött és arrébbtaszigált, csak hagyjam már békén... legszívesebben elsírtam volna magam... de egyre hangosabban röhögtem... és elsüllyedtem volna a szégyenemben, de egyre jobban kihúztam magam... már mondtam a hozzám közelebb álló ellenőrnek, hogy hagyjuk valahogy lemegyek, mikor éppen fogott egy pólós, farmeros, telefonáló fiatalt, akivel beszélni sem lehetett, mert mondom, telefonált, de látta a játékunkat a zemberfogással, így szó nélkül odabólintott az ellenőrnek, majd nyúlt a mankómért.
Nem tudom, hogy mi történik, ha nem ez. Elsírom magam? Lehet. Elkullogok onnan és visszamászom a villamos megállóba? S ott a  padon bőgöm ki magam? Több, mint valószínű. De ha Nagyi meg a villamos, ugye....
Szóval lejutottam. A mozgólépcső egész hosszán át telefonált a ficak, lenn odanyújtotta a mankóm, majd ment is tovább. Én megköszöntem, de szerintem nem is hallotta....
Alig találtam meg, hogy merre kell mennem, mert a falon a megállók kiírása annyira sötétbe burkolózott, hogy nem tudtam kisilabizálni. Leszólítottam egy lányt, és megkérdeztem, hogy merre kell felszállnom, ha a Népligethez megyek.

- Biztos, hogy azt mondták, hogy erre a metróra kell szállnia?

Öööö... ez a metró van itt... meg én is, engedelmeddel... szóval, hagyjuk....

Kisilabizáltam a térképen, mely ott van a megálló végében, s helyen voltam.

Szolgálati közlemény:
Öööö... imádom ezt a helyet, lenyelte... most írhatom a végét újra.

Szóval, felszálltam a jó irányba igyekvő metróra és eljutotam a Népligetig. Ott persze a sínektől lépcsők, s szintén nincs emelő, na, nem olyan párnás, mint a fenti képen, de még kurblis sem... Két mankóval sem egyszerű ám, de idősnek, babakocsisnak is meggondolandó egy ilyen kaland.
Szóval felmentem s megkérdeztem az ellenőröket, hogy mi van, ha kerekesszékes érzezik.
- Ide, csókolom?

Hmmm....

- Vagyis csak városi legenda, hogy minden megállóban van lift?
- Hát, lift az nincs...

Ühüm. Értem.

- S mikor fogják ezt például akadálymentesíteni?
- Ezt? Soha...

Valahogy magam is így érzem...

A buszpályaudvar teljes egészében akadálymentes, nemúgy az onnan induló összes busz.
Az sem -így- mellyel most jöttem haza, láttam az agyamban rögzült bájos, empatikus, szakszerű sofőrt, kivel többször volt már csörtém a sérültek helyével kapcsolatban, de nem ő vezetett most. Aki viszont igen, attól is megkérdeztem amit szoktam -hely és elöl leszállhatok-e- egy rövid "Igen." válasz után megnyugodva ültem a helyemre s utaztam haza.

Elfáradtam. Nehéz nap volt.

És, ha egyik kezedben a telefonnal, a másikban egy sérült mankójával nem okoz gondot lejutnod a mozgólépcsőn, s ezt megteszed, s még köszönetet sem vársz ezért, akkor biza a sérült életét -jelen esetben az enyémet- jelentősen élhetőbbé tetted és nem mellesleg szereztél a karmádnak egy jó pontot.

Tegnap busz - villamos - metró - busz, ma vonat -villamos - villamos - vonat. (Egy túranap már megvolt anno.)

A mai napot jegyzem most, a tegnapot tán holnap. (H9h9)
Reggel elmentem tornára, s úgy terveztem, hogy onnan egyenesen megyek is a vonathoz. Gondoltam, két mankóval mint a villám, szinte repülök, ihajgyorsan kiérek. Csak azt nem számoltam bele a dologba, hogy minden gyógytornászok leggyógytornászabbika -Edit- remek hallgatóság féktelen szószátyárságom számára, így ráhúzok bő öt percet, s tekintve, hogy kedvezményes karikásom otthon hagytam, a tegnapi túra okán még az egyik gatyám farzsebében maradt, így inkább nem "rohantam" a vasút felé, hanem komótosan hazabattyogtam.

A frász a helyén volt, azért az nem titok. A vasút meg én, nos, nem vagyunk túlságosan közvetlen kapcsolatban, de pláne mégcsak nem is szimpatizálunk egymással. De, ha menni kell, hát menni kell.

Százhalombatta jó város. Ezt le kell szögeznem. A középületek akadálymentesek -bár infokommunikációs szempontból hagynak maguk után kivetnivalót ez tény, de fizikailag azok-, az útfelújításoknál már akadálymentes burkolat készül, a régieket meg -nem bírom elérni a polgármestert, pedig már vagy hatféle fórumon próbálkoztam- fogalmam sioncs, tervezik-e s ha igen, mikor átalakítani, de ezekkel együtt, a város nagyon jó hely.
A vasútállomás viszont egy katasztrófa. Szűk bejárat, 3 lépcső az ajtóhoz, benn is kanyarok, padok az útban, a mosdó az épület külső oldalán -szintén lépcsőkön át lehet megközelíteni-, mely zárva van, s az állomásfőnökségről lehet elkérni. A peronok keskenyek, s odajutni kerekesszékkel -megkockáztatom- lehetetlen. Két mankóval sem volt egyszerű.
Felszálltam.
Ez sem volt egyszerű, mert a peron és a szerelvény nem kompatibilis egymáshoz. De felküzdöttem magam.
Jött a kaller.
Odaadtam neki a jegyem és megkérdeztem a vonat járatszámát, mert az kell nekem a dokumentációhoz.
- Miért kell az magának?

Némmá mondom... :)

- Mert kíváncsi vagyok. Mellesleg akadálymentesítési állapotfelmérésben veszek részt, s annak a dokumentációjához kellene nekem ez az adat.

- Ja, ezt az információt én nem adhatom ki.

Mánmegen némmá mondom... :))

- Ez nyilvános adat, úgy tudom.
- Igen az, de nekem nincs felhatalmazásom arra, hogy kiadjam.

Esméccsak némmá mondom... nyilvános adat kiadásához felhatalmazás kell? Osztámmeg kitül, kérem? Álláhtul?
Ezen a ponton vadul elkezdtem nézni a nyakában lógó névtábláját, s közben mondtam:
- Nos, az -ismétlem- nyilvános adat, de rendben, ha nem mondja meg, megkérdezem a MÁV-infónál. Semmi gond.

Kallerbácsi láthatóan megijedt. Pedig nem voltam fenyegető, ráadásul eszemben nem volt megemlíteni őt a majdani kérdezősködésemnél, annál is inkább, hogy vagy nem is szerepel a név azon a táblán, vagy annyira el akartam hitetni, hogy ádáz egy nyomorék vagyok, hogy gúvadó szemeimmel a MÁV-START kiírásnál és a logónál többet nem tudtam kislabizálni, de ez hatott.

- Igen, nyilvános adat... -s megmondta. Én meg felírtam, s benne van a táskámban, most persze nincs kéznél...- de minek ez magának?
- Egy akadálymentesítési felmérésben veszek részt, ahhoz kell ez.
- De én nem szerepelek majd a jelentésben?

Nyugi, kallerbácsi! Köszönöm a segítséget, kis nyomozástól mentett meg, s maximum emlékeimben őrzöm készséges, utasbarát hozzáállását. (Azt meg sem említem, hogy a memóriám ugye nem is van...)

Részben akadálymentes, pedig egészében is az lehetne a FLIRT vonat. Ezen a járaton a hangosbeszélő nem működött. Így fizikai szempontból teljes egészében az -feltéve, hogy a roki fel tud rá szállni, mert mondom nem kompatibilis a vasútállomás peronjával-, infokommunikációs szempontból viszont nem, így összességében nem akadálymentes.
A Déliben szálltam le. Kritikán aluli az a hely. Is.

A vonaton jöttem rá, hogy én annyira paráztam attól, ami várt rám, hogy elfelejtettem megnézni az utvonalterv.hu-n, hogy mégis milyen helyicuccal jutok el a János kórházig. Egy sárgamellényes vasutasbácsit szólítottam le, hogy hátha tud segíteni nekem, mivel jutok el és honnan megy az, a Jánosig. Na, emez bácsit is sikerült kendőzetlenül nekiszegezett kérdésemmel falhoz állítanom, mert -bár ő szélesen mosolygott s elnézést kért közben- percekig keresgélt agyi regiszterében, mire válaszolt. Széles mozdulattal kimutatott az üvegfalon, hogyaszongya:

- Ott a Moszkva tér. ... Széll Kálmán az manapság... de szóval odasétál és felszáll a 62 villamosra. Az elviszi a János kórházig.
- Nekem is Moszkva tér, de én nem tudok annyit gyalogolni, oda akkor mivel jutok el?
Újabb beépített regiszterlapozgatás, majd:
- A 61-esre szálljon fel itt, menjen a Moszkváig, s ott szálljon át.

Látva az irányt, amerre mutatott, rákérdeztem, hogy nem-e lehetne-e olyan irány, melyfelé nem kell lépcsők tucatjain leküzdenem magam. S kaptam is kielégítő választ, mely csak annyiban változtatta az eredeti tervet, hogy egy megállóval feljebbről indultam a villamossal aztán, de legalább nem kellett lépcsőznöm.
A Déli fölött legalább egy járdaszegély rámpává alakított. De más jót nem tudok elmondani...
A megállóban aztán megnéztem a menetrendet és lám, naná, rossz oldalra mentem elébb, de esmétcsak lám, nem kellett átszállnom.
Jött a villamos. Na, azon a vonalon nem Combino-k járnak. Felküzdöttem magam, és a frászt állt belém, mert egy gyáva nyúl vagyok és egyedül na...
A jánosnál megint fogtam magamnak egy szegény egészt, akit megkértem, hogy tartsa a villamost, és sikkesen, cirka 2 és fél perc alatt már lenn is voltam.
Vissza ugyanez.
Ismét a Déliben, mentem jegyet venni, s közben találkoztam azzal a bakterral, akit megkérdeztem előbb. Mikor tisztáztuk, hogy emlékszik rám, mondtam neki, hogy nem kellett átszállnom, ennek mindketten örültünk, majd mentem tovább.
Megláttam az információs bódét, s gondoltam rákérdezek az akadálymentes járatokra. Egy hölgy éppen beszélt a vasutassal, aki a bődéban ült, úgyhogy én -tekintettel az intimszférára- bő egy lépés távolságban ácsorogtam, s mikor befejezték inramodtam, hogy na, én következem.
Csakhogy, egy őszhajú, bájos idős néni, egyszer csak ott termett és a menetszele majd megpörgetett magam körül, olyan svunggal termett az ablaknál és kezeit benyújtva arról érdeklődött, hogy hol lehet az állomáson kezet mosni, mert nem akar fizetni a nyilvános wc-ben. Kis tanakodás után bebocsátást nyert az irodába, majd mikor személyzet visszatért a helyére -néni tiszta kézzel lebbenhetett tova már- valóban én következtem, kiderült, hogy óránként megy Battára akadálymentes szerelvény. Ha nem robban le az éppen aktuális szerelvény.

Nos, már fáradt voltam, még találkoztam Egyeskével egy puszi erejéig, Ő segített felszállnom a vonatra -direkt a kerekesszékes ajtónál, mert azt gondoltuk, hogy ott a leszállás is nyilván egyszerűbb lesz.
Aha.
Elindultunk. Én annyira régen utaztam így, hogy egyszerűen elfelejtettem, hogy van egy alagút is arra. Hmmm...
Jött ismét a kaller. Most egy fiatal hölgy. Ellenőrizte a jegyem és megkérdeztem tőle, hogy Battán vajon kijön a lépcső majd a kocsi oldalából, hogy ne kelljen magasat ugranom?
Erre azt a készséges választ kaptam, hogy de ez a kocsi a peron végétől jóval arrébb áll majd, mindenképpen a köveken kell bemenni az állomásig.

Esmétcsak némmá...
Kis levegő utáni kapkodást követően kérdeztem, hogy nem-e lehetne-e valami megoldást találni a problémámra, tekintettel státuszomra -mozgáskorlátozott valék, vagy mi a poháralátét, ugye- s nem kevésbé, fontos az a tény, hogy ímhol van, ni a kerekesszékes felszállóhely egyedül a szerelvényen, s akkor a székkel közlekedő ugyan mit csinál vajh??

- Hát, a tolókocsit áttolják a köveken és a síneken.

Mondjam, hogy meghökkentem? Nem, babám, nem tolják át, és nem, babám, nem ez az eljárás, épp erről szól az akadálymentesítés!
De szóhoz sem jutottam, vagyis csak annyit bírtam kinyögni:
- Akkor én hogy fogok leszállni és hogy jutok el az állomásig?
- Szólok a vezetőnek és megkérem, hogy nyissa majd ki a másik oldali ajtókat is, ott elér idáig a peron, és addigra visszajövök ide, segítek leszállni.

Hmmm.... vonat megállt, mindenki leszállt, ajtó jobb oldalon becsuk, balon kinyit, kallernéni leszállt, engem lesegített, majd az épphogy elég széles peronon -mely a két mankómnak szinte centire pontosan elég volt- odakísért az állomáshoz.

Szóval a mai nap eredménye akadálymentesség szempontjából remekül illusztrálható eme rajzzal:



/Eme kép ehun lakik e/