Az itt a kérdés.
Hisz felesleges vagyok, sőt, nyűg a társadalom nyakán.
És csaló, és szemérmetlen élősködő.

A státuszom -10 éve- túlélő.
De kezdem az elején.
18 éves fejjel kötöttem össze az életem azzal, aki mellett lettem azzá, aki vagyok, akinek mindent köszönhetek. Akkor már négy éve egyek voltunk, igen, ez a klasszikus gyerekszerelem volt. Aztán lett az, ami valójában: egy egész alma, mely addig két félként éldegélt külön-külön.
Ő okos, csillogóan értelmes, kitartó és tisztességes –a szó legnemesebb értelmében-, így szépen sorban haladt a munkájában a szamárlétrán felfelé.
Közben én is dolgoztam –néha-, de gyakrabban szültem. Igen, el lehet mondani most rólam, azt, amit Lázár János kifejtett: „Akinek több gyereke van, mint amennyit eltartani tud, az magára vessen!”
Csakhogy akkor, mikor eldöntöttük, hogy gyerekeink lesznek fel sem merült, hogy valaha így leszünk, s szépen, ahogy kell, jöttek is. Rendezett sorokban, 2 év 8 hónap különbséggel egymás után a három lányunk. Több gyermeket akartunk, de a legkisebbnél kiderült, hogy valószínűleg ha vállalunk még terhességet, akkor vagy én –a terhességi cukorbetegség miatt, mely mindannyiszor előjött- vagy az abból születő baba már cukorbeteg lesz. Nem volt biztos, de ezt nem kockáztattuk meg. Mert én még ellennék, de egy új élet nyakába nem akasztunk tudatosan ilyet, még ennek a lehetőségét sem. Tehát három lányunk van.
Én főállású anyaként, dolgoztam 6 órásként egy üzletben boltvezetőként, majd mikor 90 éves nagymamám hozzánk költözött, ezt már nem lehetett tovább, így végleg otthon maradtam. Csaba, ekkor már üzemvezető volt a vállalatnál, ahol még anno, a középiskola elkezdésekor tanulmányi szerződéssel kezdett. Ehhez a poszthoz már kellett a diploma, így ő ekkor kezdte el a főiskolát.
2001. szeptemberében.
Tehát volt egy felesége, három lánya, a felesége nagymamája -ki velük élt, s ekkor már 92 éves volt-, egy kicsi, de szép háza –mely előtte évben épült fel-, egy kutyája –Amper, kit nem az eszéért szeretünk, de nagyon szeretünk-, és egy nagyon szépen ívelő, méltán nagyszerű perspektívát mutató szakmai pályája.
Majd beültünk az autóba, mi öten, és elindultunk ebédre a szomszéd faluba.

Csaba meghalt.
Ott maradt az úton az egész életem.
Néhányszor aztán én is meghaltam, de visszahoztak (és -küldtek). Azóta eltelt lassan 10 év. Néha járok felülvizsgálatra. Néha, mikor hívnak. Utóbb 5 éve voltam, akkor leminősítettek II. csoportos 100%-os rokkantsági státuszból III. csoportos 67%-ossá.
Tudom, akkor kellett volna fellebbeznem, de ahogy akkor bánt velem A_BIZOTTSÁG, mely egy orvosból áll és egy asszisztensből, aki gépel, én sírva jöttem ki  a vizsgálóból, s attól az érzéstől nagyon sokáig nem tudtam szabadulni. Sírva, megalázva és éles fájdalmakkal, amit a vizsgálat lefolytatásának köszönhettem, kullogtam el a Vajda Péter utcából. (Persze szállítással, mert a tömegközlekedést csak nagyon szelektáltan tudom használni.) Majd megérkezett a határozat, melyben az állt, ami. Jóval később tudtam csak elolvasni a részleteket benne, s kiderült, nem jegyezték fel a lényeges dolgokat.
Az eredmény szempontjából ez mindegy is már.
Én úgy éreztem, hogy megbüntetnek azért, mert 31 évesen túlélni merészeltem egy olyan trauma-együttest, melyből addig még senki nem épült fel. S ráadásul még a hajam is vörös. (Ezt külön kiemelte empatikus doktorbácsi a megaláztatásom során… megjegyzem, nem festett, de ha az lenne is akár…) Aztán teltek az évek.
Remekül vagyok. Élek.
Van fájdalmam? Igen van.
De elfogadtam ezt, már akkor, mikor visszajöttem a nihilből 3 hónappal a baleset után, s ráeszméltem a maradékra, melyet innentől életemnek kell neveznem.
A csúcs, az egy mankó volt. Ma már két mankó nélkül nem tudok egyetlen lépést sem tenni és kerekesszékem is van, mert hosszabb sétára alkalmatlan vagyok.
Évente 5-6 hetet kórházban töltök, mert alkatrészeim folyamatos karbantartásra szorulnak.
A b 9. évfordulóján hívtak újra bizottság elé.
Ismét egy orvos. Ismét megalázó stílus, ismét fájdalmas vizsgálat.
50%-ra minősítettek vissza, az 5 év alatt összejött vagy 20 zárójelentésem és vizsgálati lapom valamint én magam áttanulmányozása után. No meg tételesen hazugságok a jegyzőkönyvben az indoklás alatt. Ezt már megfellebbeztem.
Ismét egy orvos.
„Mennyiben számít magának a százalék?”
Ennek eredményeképpen javították a hazugságokat és maradtam III. csoportos, 50% egészségkárosodott rokkant.
Közben megigényeltem a Fogyatékossági Támogatást, melyet anno, 5 éve elvettek tőlem. Elutasították, az iratok alapján. Ezt is megfellebbeztem. Annak még nem jött meg az eredménye. Várom.
Tehát ezen hosszúra nyúlt bevezetés ahhoz kellett, hogy hihető legyen, valamennyire belülről látom a sérültek életét, s egészen biztos, hogy saját bőrömön érzem a politika ránk mért csapásait.
Mert most ezt –a jelen rendelkezéseket- így érzem: csapások.
Dr. Hegedűs Lajos, a MEOSZ (Mozgássérültek Egyesületeinek Országos Szövetsége) elnöke, nyílt levélben tette fel kérdéseinket, s fogalmazta meg észrevételeinket a miniszterelnöknek.
Érdemes elolvasni.

Érdemi válasz még nem érkezett, de a Fogyatékosügyi Tanácsot hogy, hogy nem, összehívták azóta.

Mi pedig, vagyis én –mert csak magamról tudok beszélni, illetve a hangulatról, mely a mozgássérültek néhány levelezőlistáján uralkodik-, a véget vizionáljuk. Mert a kommunikáció, mely a legfelsőbb szintről, Orbán Viktor szájából, s a kormánya miniszterei, fontos szereplői felől érkezik a mindennapi szintre, az, hogy a rokkant túl sok, ráadásul meg kell érteni, túl sok köztük a csaló, ergo, mindet felül kell vizsgálni, mert a csalás nem maradhat megtorlatlan, annál is inkább, hogy a tisztes polgárok nem tudnak és nem is akarnak eltartani csalókat. Vagyis az ebből lecsengő, s általánosan elfogadott az, hogy a rokkant egyenlő a csalóval.
Hiszen látok, kezem ép, sőt, járni is tudok.
Megvonják a rokkantnyugdíjam? Hiszen korhatár alatti nyugdíjas vagyok –mint oly sokan, mert megrokkantunk, vagy eleve úgy születtünk-, s akár dolgozhatnék is.
Igen.
A bejárás hogy lesz?
A munkahely akadálymentes?
Az én évi minimum 5-6 hét kórházi kezelésem, a kellő pihenőidő és a még ezeken kívül előforduló betegállomány tolerálható egy munkáltató részéről?
A heti háromszori gyógytornám megoldható?
Ha igen, még akkor is ott van, hogy az állapotom így is romlik az idővel –most is, alig két hónap, s újra műtenek-, ha nem a heti háromszori gyógytornám és a családom ellátása lesz a legtöbb, amit el kell végeznem –ezeket is csak segítséggel tudom-, akkor mi is a kilátás?

Jól látom, hogy nem neveznek ki Taigetosz-szintű helyet, ahová deportálnának, hanem kényszermunkára ítélve, a jelen várható élettartamom töredéke után eljövendően végre le lesz rólam a gond?

Nos, ettől félek. Pedig tudom, félni nem szabad.
Egy dologtól féltem életemben, de attól igazán. Pedig semmi jele nem volt. Boldog, kerek, szép család voltunk. Három kislány, okos, agilis, sikeres apa, aynuka, dédnagymama, kutyus… ahogy kell. Mégis attól féltem időnként, hogy egyedül maradunk a lányaimmal egyszer.

10 éve nem féltem, éppen ezért. Tudatosan kiiktattam magamból ezt az érzést. Sokan mondták, hogy fatalista vagyok. Épphogy nem, csak tudtam, hogy innentől már csak jó történhet, mert annál rosszabb nem jöhet.
Mostanáig.
Ma már látom, hogy az a tenger szenvedés, az az ellentmondást nem tűrő akarat, mellyel én az előrejelzések ellenére talpra álltam, csak nyűg. Az, hogy tanítják az orvostanhallgatóknak az esetem, az, hogy a műtéteim egy része szintén tananyaggá lett, a felesleges bulvár szintjén van, abból a szempontból, hogy minek megmenteni az ilyet, mint én, ha utána úgyis csak a társadalom nyakán lóg.
Félek. Félek a holnaptól. Félek a nyugdíjam segéllyé degradálásától, félek attól, hogy azt majd egy tollvonással töredékére olvasztják, félek attól, hogy elveszik, mert mehet dolgozni, hisz csaló vagyok.
Szóval, a kérdés, mely utoljára 2002. februárjában mart igazán, mikor 3 hónappal a b után megtudtam, hogy mi történt és a sokktól –melyet a hír kiváltott belőlem- tértem vissza a senkiföldjéről, most újult erővel villog szemeim előtt. Hiszen nincs rám szükség, sőt, csak hátráltatom a nemzet megújulását. A hazám megújulását, ahol elesett lettem, s ahol már láthatóan nem akarnak kegyelemkenyéren sem tartani. Tehát

Lenni vagy nem lenni?



/most kedz lehullani optimizmusom realizmusom elől, innen e/