Műtét

Előzmény
Reggel hat körül elmentem zuhanyozni. A XIV. szoba egy hat ágyas helyiség, ahol is én az ablak melletti ágyat bitorolhattam.
Éjjel nem sokat aludtam, de nem „vizsgadrukk” vagy ilyesmi, hanem zajmacera volt az oka, de nem viselt meg, ennyi hozzátartozik a kórházi léthez s ez bizony csak a jéghegy csúcsa –ráadásul messze a szebbik csúcsa is… Reggel egy korttyal be kellett vennem az öklömnyi gyógyszereimet –hát, volt az két korty is, akárhogy igyekeztem-, aztán vártam.
Tudtam, hogy én leszek az első, úgyhogy vigyázzban ültem a helyemen, kisvártatva jött is a nővér, hogy bekösse az infúziót, amihez le kellett vetkőznöm teljesen, mert ugye utána már nehéz lenne a csöveken átgordiuszizni a hálóinget… meg kilakoltattatott minden cuccom az ágyból –köntös, törülköző-, mert ha jönnek értem, akkor ágyastul visznek a kés alá.
Fél 8 magasságában ott is volt értem a fess műtősfiú, s már mentünk is az előkészítőbe. Valóban én voltam az első, még a személyzet sem volt ott, utánam szállingóztak csak, mindenki átnézte a papírokat, kiosztották egymás között a műtőket, majd mindenki eltűnt. Közben egy másik néni is került a szobába, kinek eltörött a 3 éve beépített protézise –nem kiakadt, nem a csont porladt-törött-repedt meg körötte, hanem maga a protézis, annak a szára törött el, s így a maradék elérhetetlenül beékelődött a combcsontba…. Ehhhh… mikor az én csípőmet varázsolta működővé Tanár úr, akkor a mellettem lévő ágyon egy néni feküdt, akinek egy év alatt, hatszor akadt ki a protézise. Na.
Most pedig ezt tapasztalhatom meg.
Szóval, ott tartunk, hogy az előkészítőben vagyok, a lábam alatt a papírom, infúzióból az első zacsi cseperészik a vénámba, s jön Tanár úr.

- Kis változás van. Beesett egy trauma, muszáj magukat hátrébb tolni, de megnyugtatok mindenkit, nem marad el a műtét, csak kicsit később lesz. Tudom, ha valaki, hát Márti, maga ezt megérti! Ugye?
Mosolyogva bólogattam és tényleg megértettem. Úgyhogy vissza a szobába. Fess fiatalember tolta az ágyam, fordultunk volna a XIV. felé, mikor meglátott Tanár úr és odakiáltott:
- Mártát hová viszi?
- XIV-esben van, oda viszem vissza.
- Nem, nem jó az neki, a X-esbe menjenek!

Az a folyosó másik vége, 3 ágyas szellős, kényelmes szoba, külön fürdőszobával. Összehasonlíthatatlanul kényelmesebb, a másikból az akadálymentes zuhanyig egy teljes folyosóhossznyit kellett gyalogolni, ami első reggel ment is, de a jelen állapotomban a két-három lépés is komoly kihívást jelent, nem beszélve a wc-ről, ugye, ami szintén messze volt onnan, ráadásul kicsi és szűk helyiség és kapaszkodó sincs. Itt meg még zuhanyszék is van és a wc is magasított.
Ha valakit zavar ez a leírás, azt mondom, ájvé… jobb ezzel így találkozni, mint nem működni, ha ezek nincsenek. Na.
Vagyis fess fiatalember a jelzett szobába hozott, szintén ablak melletti helyre –ami itt azért sanszos, mert három ágy, a két szélső mellett pedig ablak, a szoba hosszabbik fala zárt, a szembe oldalon van a bejárat és a fürdőszoba ajtaja, így ugye ölég nagy az esély az ablak melletti ágyra...
Ahelyett, hogy izgultam volna, vagy akármi –ahogy ott hallottam mellettem és a nővérek is amint nyugtatgattak- én elaludtam.
De oly annyira, hogy arra riadtam, hogy egy másik fess műtősfiú áll az ágyam végén és mosolyogva közli:
- Itt az idő!
Vagyis mentünk. Hmmm… az előkészítőben –ahová ismételten megérkeztem- derült ki, hogy mivel aludtam, nem tudták visszakötni az infúziót, úgyhogy még mindig az első palack megy nekem, pedig ha nem lustulom el a dolgot, akár az előírt mindkettő is lemehetett volna. Hát, ez van.
Onnantól pikk-pakk ment a dolog, hátba döftek, aztán villám gyorsan le kellett (volna) feküdnöm, majd vártunk, hogy múljon elfele a lábam… vagyis mindkettő. Néha köhögnöm kellett, s ennek az értelmére –már a direkt köhögés ekkor- csak jóval a műtét után jöttem rá, ugyanis hasizom nélkül lehetetlenség köhögni. Bakker, s ezt, vagyis a hasizmok működését ellenőrizte az aneszteziológus, hogy hol tart az üzemből kivonás.
Mikor aztán már hiába próbáltam emelgetni a lábaim, csak nem ment, jött megint a műtősfiú, egy épp betanulóval átemeltek a műtőasztalra s vittek is a tetthelyre.
Ott ezt-azt bekötöttek, a reggel kapott kis kék tabletta (mely nem Viagra volt, bár tán az is kék) hatása már kiment belőlem –ugye boldog tudatlanságot kapva tőle /nem mintha annyi dolog lett volna ezzel…/ kialudtam magamból-, így mondták, ha nem bírom, kérhetek valamit, ott lesz végig mellettem az anesztes.
Ám, mire meguntam a flex hangját hallgatni, s szóltam, kiderült, hogy néhány perc és kész vagyok, tehát már nem kellett.
Fél egykor tették fel a jobb combomra a „vértelenséget” s negyed kettőkor toltak ki a műtőből. Ahogy kifelé „jöttem”, Tanár úr odaszólt:
- Van három tüskéje, azokra vigyázzon! Hat, de minimum 4 hét múlva én szeretném kivenni azokat, úgyhogy addig ne hagyja el, ha lehet!
Hmmm… vagyis nincs a lábfejemen rögzítve, mert mint kiderült, így nem kell műtét az eltávolításhoz, csak éppen fennáll a veszély, hogy maguktól kiesnek.
(Csak zárójelben és nagyon halkan jegyzem meg, azért nem szeretném ha ez a három, mondjuk két milli átmérőjű cirka 5 centire beágyazott tűződrót csak úgy, magától kicsusszanna… rágondolni is rossz… szóval maradjon csak a helyén… oké??!!!)

Mire visszatértem új szobámba, a holmim már itt volt, teljes kényelem. :)
Mondjuk ma reggelig a fejemet nem emelhettem fel, mert ugye a gerincvelői érzéstelenítés ilyen, úgyhogy semmit nem találtam, de mára már ez is rendben.
Ma, a mankóim is kikerültek a szekrényből, s megtettem az első „sétámat”, sőt, a mellettem lévő néni nővérhívója leesett és én vagyok a szobában ez egyetlen járásképes, így én vettem azt fel.
Hát, a kötéltáncos előtt le a kalappal. Na.


Az előbb volt kötözés, most láthattam először –évek óta- a jobb lábam három középső ujján a körmöket. Boldog örömmel üdvözöltük egymást ismét. :)

Csütörtökig maradok itt, aztán Egom.
Ja, tegnap majd éhen haltam. Tegnapelőtt éjféltől sem enni sem inni nem lehetett, s mivel a reggeli első műtétes lettem volna, az ebéd már járt volna. Ehhez képest csak a vacsorának szánt egy szelet kenyér, kis vaj és egy szelet zalai jutott.
És egy bögre tea.
Hmmm… korgó gyomorral vártam a holnapot. De néha nem vettem észre ezt, mert időnként a lábujjaim csak szóltak: most a főszerep az övék.

FÉNYKÉP ... majd lesz, ha lesz hozzá mazzagom, na...


Nem tett a lábfejemből kiálló fixateur-t Tanár úr, csak a bizgentyűk állnak ki a lábujjaimból, s mosolyogva mondta amikor már itt a szobában megnézett: „Próbálja megtartani azokat, mert ha kikerülnek a varratok, akkor esetleg maguktól kieshetnek, azt meg nem kellene, jó lenne ha hat hétig bent lennének.”
Hmmm… érdekes, sőt… éééérdekes… Most –az imént az első kötözésnél- láttam, hogy nincs a lábfejemben külső rögzítés, vagyis csak a három pöcök van az ujjaimban. Egyelőre a varrat helyén tartja azokat, de mikor azok –aug. 3-án- kikerülnek, utána csak a jóreménység nem engedi kitsusszanni őket rendeltetés szerinti helyükről.

No, itt tartok.

07.21. Kieg.
Úgy tűnik, kicsit azért csak kótyagos voltam akkor, miután vagy háromszor leírtam ugyanazt. De sebaj, ismétlés és tudás rokoni kapcsolatait fogom én kérdőjelezni??
Folytatás