Mert karmol.
Sőt, karmolnak!

Már nem most kezdődött ez, hanem évekkel ezelőtt, de cirka egy éve lett olyan, hogy mára gyakorlatilag élhetetlenné teszi a mindennapokat.
Persze dehogy. Nagy, ostobán és feleslegesen nagy szavak ezek, hiszen hol van ez attól, amit cipelek, minden percben és már soha le nem téve, de a jelen állapothoz mérten, s a "lehet jobb is" eshetőség miatt azért valóban meglehetősen nehéz.
Nos, nem tudom igazán, hogy mennyi ideje, de már hónapok óta azzal megy el a heti háromszori gyogyótornám, hogy Edit -minden gyógytornászok leggyógytornászabbika-, ül az ágy végénél és agyusztálja jobb -oldalon nőtt-, nyomorult -erős, okos és szép, ugye- lábam fejét, ottan is pontosabban a talppárnám s a lábujjaim. S ha Ő mondjuk szabadságon van, vagy én megyek valahová -mondjuk kórházba vagy ...oh... régi szép idők, Írországba-, az idő múlásával előbb suttogni, majd dalolni, aztán veszettül ordítani kezdi a magáét ezen részem, hogy valaki csináljon már vele valamit, mert így ő olyan magányos, hogy ihaj. Én meg ugye -a "másik" végén nekem...- görcsbe záródó kezekkel és gyöngyöző homlokkal számolom a napokat a következő alkalomig...
De mostanra már kezd a heti háromszori gyötrés is kevés lenni, mert már szinte minden estére a lábujjaimon járok.
Hülyén hangzik ez, tudom. De ez van.

Szóval, a csípőmmel évente kell mennem ellenőrzésre Tanár úrhoz, s ennek tegnap volt a napja.
A MEOSZ-BKV közös járatával mentem az Etele térről, mert az háztól-házig visz, segítenek ki- és beszállni és mondom, be is visz az osztályra a Jánosban, ami azért nagy segítség, hisz ott csak akrobata-villamos jár és annyira messze van a kórháztól a megálló, s még onnan felmászni az Orthopedia-ig, mely a kaputól egy plusz kirándulás emelkedőn, hogy az nekem nem megy.
Bevittek, így viszont idő előtt értem oda, hisz 12:30-ra kellett (volna) mennem, de a szállító szolgálat csak 11:00-re tudott vállalni, vagyis bő egy órával korábban ott voltam az osztályon, gondoltam, leülök valahol és várok. Nem sietek.
Az osztályirodán leadtam a papírom, mondtam, hogy korán jöttem, de csak most tudtak elhozni, ráérek, itt ülök kinn. Majd szólnak, menjek röntgenbe.
Oké, ezt elintéztem, kicsit megtekergettek az asztalon -érdekes alakzatokat kell felvenni a csípőprotézis képének elkészítéséhez, ezen mindig meghökkenek kicsit-, s gyorsan kész is voltam. Kinn leültem a többiek közé. Talán az ötödik voltam az iroda előtt várakozók között.
De szokás szerint, meglátott Tanár úr és be is hívott. (Ez nem nekem szól. Illetve nekem. De nem nekem.... ööö... szóval annak a sérülés-csokornak, aminem gazdája lehetek, na.)
Első kérdése -ahogy a felvételt nézte- a csípőm hogyléte felől érdeklődött.
Elmondtam, hogy köszönöm, a jobb -nyomorult, miszlikbe törött, de másfél év után megműtött és azóta oldalának megfelelően és minőségében is jobb- csípőm elvan, mint a befőtt, szinte sosem fáj és tökéletesen szuperál -tekintve a b utáni max 20°-os mozgásszabadságát ez nap mint nap meghálálandó-, hódolatom érte.
Tanár úr értékelte "vallomásom" és annyit fűzött hozzá:
- Igen, látom a röntgenképen, hogy gyönyörűen beépült, ezt tanítani lehet!
...és mosolygott. Persze én is. :) (A csípőmről ilyet mondani!!:)
- Öööö... -ja kérem, én fontos helyeken se vagyok normális- most már lehet egy meddiget mondani erre?
- Hogyne! Ahogy ez kinéz, bátran merem mondani, hogy kihordja a szokásos idejét.
- Az mennyi? - na, nem értek én semmihez, na, nem röhög...
- 20-25 év. vagyis magának van még ezzel minimum 10-15.

Öööö... mondjam?? Mondjam mit éreztem???

Ám a következő kérdésén meglepődtem.

- És a lábfeje hogy van?
- Öööö...- natessék, meglepődtem na, mert edzettem, hogy én térek ki erre, oszt akkor tessék-, mondani akartam, mert leginkább a lábujjaim érdekes alakzatot öltenek mondjuk estére vagy ha fáradt vagyok...
- Segítsek vagy le tudja venni a zokniját?

Esméccsak öööö.... bejáratott koreográfia. Megy ez! ... csak érdekes, na.

Megnyomorgatta a lábfejem, tekergette, közben diktált az asszisztensnek, és akkurátusan végigbirizgálta a lábujjaimat. Konstatálta, hogy nagyujjam égnek áll, s ezen pozíciójához erőst ragaszkodik, míg a többi négy pedig begubózva magányra vágyis, s ők ebből nem engednek egy jottányit sem.
Miután minden ízületem ellenőrött, meghallgatta térdemben a kattogó-kórust például, kicsit (ihaj, de nem is kicsit) tekergette lábaimat, majd felöltözhettem.

Leültünk és elmondta, hogy a helyzet az, hogy anno a lágyrész hiány okán jónéhány idegpálya is megszakadt, például a lábujjaim mozgatóidegei. A négy nyújtó s egy hajlító. Hmmm... tessen kitalálni, melyik a melyikhez van... h9h9...
Szóval, konzervatív kezeléssel -izomlazítók, elektromos kezelések, és speciális gyógytorna- ezen tovább nem lehet javítani, viszont el tud végezni egy műtétet és azzal ismét nyerek vagy 10 évet lábujj fronton.
Gyakorlatilag ugyanaz, mint az Achilles-ín műtétem volt, csak ez nem egy nagy, hanem 4 kicsi.

Valami ilyesmi, csak nekem 4 ujjamon:



/Kép ehunnan, ni/

Időpontom még nincs, mert június elejéig be van táblázva Tanár úr, utána szabadságra megy, s mikor visszajön, ott még nincs listája. Majd hívnak, hogy mikor mehetek.
Tudok majd járni, tán megint mankó nélkül... na, jó, egy mankóval, de az is jobb, mint a  mostani állapot, mely ugyan érdekes, de néha röhejesen siralmas, lásd a metrós könyörgésem....

Természetesen drukkot kérek és köszönök. :)