És senkit nem zavar, hogy a behívó egyik címre szól, de a másikon fogadják a rokit, s ez az információ sehol nem is érhető el...

Ma már nem voltam kórházban, mert 10-re kellett mennem Pesten a Thököly útra, igazságügyi orvosi vizsgálatra.
Hmmm.... Az NRSZH (Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal) épületébe voltam hivatalos, kicsi kavargás -az egyirányú utcák és a dupla záróvonalas főutak labirintusának megfejtése- után, már jóval az idő előtt ott voltunk.
Már nem egyszer írtam a felülvizsgálat jeles eseményéről, melyre nekem mindannyiszor a Vajda Péter utcai ORSZI épületbe kellett mennem (például itt már viszonylag részletesen lejegyeztem a körülményeket) ám most a már írt címre szólt az idézésem. Azt hittem, ez két külön "batyu", mármint a leszázalékolásos móka és a FOT (Fogyatékossági Támogatás) elbírálása. Most kiderült számomra is, hogy mi a helyzet.
Az épület maga elvben akadálymentes. Rámpa vezet a bejárathoz, mely mögött aztán vagy 10 lépcső van. Hát, szívrohamot és röhögőgörcsöt kaptam... (ami rossz ómen tekintve az önmarketinget, ugye), aztán kiírás híján kis keresgélés után megtaláltuk a liftet, mely megoldotta a helyzetet, de hangsúlyozom, sehol egy tábla.




/Kép ehun lakik, e/

Bejutottam, s már rögtön láttam, hogy a folyosó, ahová érkeztem, a minimális szélességgel sem rendelkezik, mely elvárható lenne a kerekesszékes megforduláshoz. (Illetve nem az egész folyosó legyen olyan széles, hiszen a roki nem keringőzni akar, de a liftből való ki- és beszállásnál nem árt, ha elfér, ugye, mellesleg a folyosó olyan keskeny, hogy annak pontosan a felét elfoglalja -ezt a vezetővonalból, mely az infokommunikációs akadálymentesítés egyik alapköve, lehet tudni- a pad, melyen a rokik várnak, így laza saccal belőttem, hogy a folyosó maximum 1,20 m széles, így a pad mellett, szabadon marad uszkve 60 centi, melyen nemhogy egy székes, de egy botos, illetve mankós sem fér el csak oldalazva.... Nos, ezen épület-bemutatás után, eljutottam oda, hogy a lényegről is írjak. Ott vártam.
A földszint 13. vizsgáló előtt. (Jé, ez akkor eszembe sem jutott, pedig ez nekem egy nagyon fontos szám!!!) Ücsörögtem a padon, s vártam. Közben mellém ült egy fiatalember, aki elmondta aztán, hogy a behívója mára, reggel 9-re szól, a Vajda Péter utcába. Ő odament, ahová hívták, s ott egy üres épület fogadta, melyen sehol egy felvilágosítás, hogy mégis akkor hová kellene menni. Kis keresgélés után egy melóst leszólítva tudta meg, hogy elköltözött az ORSZI, sőt, már nem is úgy hívják, s a Thököly útra menjen. Nos, át is ment (vagyis ott jött), majd ott a betegfelvételnél megjegyezték neki, hogy ő ma már a második, aki rossz címre kiállított behívót kapott, de semmi baj, csak várjon, majd elrendeződik a dolog. Jó helyen van.
Hmmm... Éééérdekes, ahogy ezt Medve -boldog névnapot, jut eszembe- szokta volt mondani. (Kérdezem én, amikor kiküldik a behívót, még nem tudják, hogy mire az szól, már nem is azon a címen üzemel a hivatal? Vagy ez csak amolyan liberális szőrszálhasogatás, s a rendpárti logisztikát én nem érthetem???) A mankóm s lábam, minden alkalommal át kellett rendeznem, mert az arrajáró orvosok, adminisztrátorok egyszerűen nem fértek el tőlem. S ha hiszed, ha nem, nem az én méreteim voltak a hiba forrásai ebben.
Aztán jött a következő beteg és kiderült, ők szintén -a férjével volt- a másik címre kapták a behívót, s már munkást sem találtak, a NYUFIG-nál nem vették fel és a különleges tudakozóból kellett megkérdezniük, hogy ilyenkor mi van.
Hallottam az irodából kiszivárgó beszélgetést, mely pontosabban csak diktálás volt, ami igen mélyrehatóan a b idejétől szedte sorba a sok-sok történést, mely az utam része.

Aztán behívtak.
Némmá mondom. Nem egy ember ült benn az irodában, hanem három, s ez üdítő változatosság és meglehetős előrelépés volt a korábbiakhoz képest s a korrekt eljárás reményét ébresztette fel bennem.
Egyik doktornő -mindhárman nők voltak- mutatott a székre, mely itt nem a sarokban volt, ami szintén örömteli újdonság volt, s kérte, hogy vetkőzzek le, de nem kell meztelenre, csak a cipőm és nadrágom vegyem le.
Látta a doktornő a cipőm, s meg is jegyezte, hogy ortopédcipőt hordok, ugye. Mondtam, hogy csak ebben tudok járni, illetve otthon va n egy papucsom, mely még hajlandó elviselni a lábam (vagy fordítva, de ez már részletkérdés).
A zokninál szólt, hogy ne vegyem le, én mondtam, hogy a lábujjaim is érdekes látványt nyújtanak, de megnyugtatott, hogy nem is gondolja, hogy nem kell látnia, de majd ő leveszi rólam. (Ismét hmmm...)
Közben azt is megjegyezte, hogy látja, most nem vészes a lábam lymphoedema miatt, mert olvasta, hogy épp lejárt a kórházi kezelésem, s ez akkor egy bizonyíték a hatásosságra, de semmiképpen se hanyagoiljam el a félévenkénti drenázst a kórházban. (Mán megen hmmm... csak néztem, s felevickéltem a vizsgálóágyra.)
Ja, és mondom, nem kellett meztelenre vetkőznöm. Nem tudom elmondani, hogy ez mekkora hmmm...
Megvizsgált az ágyon. Emelgette a lábam, tekergette, ahogy kell, diktált és pikk-pakk kész is voltunk.
Felöltöztem.
Közben kérdezték, hogy utas voltam-e a b-nél. Elmondtam. Részletesebben is kérdeztek és ezt nem taglalom, de ebben is a felkészülésemhez képest -is, meg objektívan is- nagyon korrektek, sőt, kedvesek, empatikusak voltak.
Még kérdezték, hogy akarok-e dolgozni. Elmondtam, s kaptam egy jótanácsot. Komolyan! És ... és... komolyan. Na.
Ennyi pozitív élményen felbuzdulva nem álltam meg és megkérdeztem, hogy mire számíthatok.
Éreztem, hogy vékony jégen sétálok, de nem bírtam ki. Választ kaptam.
‎"Nem mondhatok semmit, csak azt, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz!"

Most, hogy ez mit jelent, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy a királyi kommunikációnak megfelelően lesz rendben minden, vagyis csalónak nyilvánítanak, vagy a valóságnak megfelelően lesz rendben a dolog és visszakapom a FOT-ot, s netán még a doktornő tanácsát is megfogadhatom, s abból is jól jövök majd ki.

Aki drukkolt nekem, köszönöm. 

Itt tartottam, pedig még nincs vége.

Nem is emlékszem pontosan, hogy melyik nap történt, vagy szerdán vagy csütörtökön, de a lényeg, hogy attól a pillanattól érdekesen alakult a beszállításom.

Szóval, történt, hogy annak rendje s módja szerint keltem, mikor keltem, készültem, kávé miegymás... aztán indultunk Anival, ki, a Roverhez.
Beszálltunk, indultunk volna, s láttam, hogy Aninak valami nem tetszik. De újra indította az autót, kifordultunk a bejárattól, haladtunk vagy egy métert és ismét megálltunk, ekkor már ki is szállt az autóból, s mondta, hogy balhé van.
Én -szokásomhoz híven- csak néztem.
Ani visszatért és közölte, hogy defekt.

Én ki akartam szállni, de nem hagyta, visszatolatott a kapubeállóhoz, s ott kecmereghettem ki, nem a nyílt főúton. Már fogalmaztam magamban a szövegem, amit a telefonba akartam mondani, mikor is hívom a kórházat, hogy a mai napot akkor sztornózom, de Ani mentő ötlete nyomán, szegény Ricsit -a fess vőt- ugrasztotta ki az ágyából, s ültette be a volán mögé autójába, azzal a nem titkolt céllal, hogy engem -a zönként vállalt koloncot- eljuttasson rendeltetésem helyére, azaz Budakeszire, az OORI-ba. Igen ám, csakhogy …. nos, szóval… odabattyogtam –koromnak s két mankómnak megfelelő megfontoltságot sugárzó sebességgel- a kocsihoz, s benéztem… Jé, mondom, némmá… Szóval, nem nagyon volt anyósülés az utastérben, no meg hátsó ajtó sem, lévén ez egy békebeli Volkswagen Derby.



/VW_'78 innen van e/

Úgyhogy szegény Ricsi kómásan, épphogy álmából kicibálva volt kénytelen ülést szerelni, majd drága nénit kórházba vinni.

Köszönöm.

A három nap esszenciája: elektromos kezelések, masszázs, tornák, vízi- és csoportos, no meg egyéni, és pakolások.
Csütörtökre ért el odáig a testem, hogy szól, most már elég lesz. Ugyanis lépés közben hagyott cserben és nem akaródzott a bal csípőmnek továbbcipelnie engem.
Hmmm… Aztán péntekre már agyilag is lefáradtam, de örömmel, már-már boldogan beszélgettem vörösbort kortyolgatva Fidosszal, Mark’yhennon-nal, [ht]-val, Mahutanival és PANKaRÁTOR-ral.

Már hétfő van –s Húsvét hétfő lévén-, csak ma megyek vissza Zsámbékra, mert egy hetem lenne még a kórházból, majd pedig pénteken már megint nem oda megyek, hanem a FOT (fogyatékossági támogatás) miatt, Pestre, aztán Esztergomba a fáklyás felvonulásra. Így ez a hét csak 3 nap lesz a nappaliban, Ki kell használnom.

Nem is emlékszem pontosan, hogy melyik nap történt, vagy szerdán vagy csütörtökön, de a lényeg, hogy attól a pillanattól érdekesen alakult a beszállításom.

Szóval, történt, hogy annak rendje s módja szerint keltem, mikor keltem, készültem, kávé miegymás... aztán indultunk Anival, ki, a Roverhez.
Beszálltunk, indultunk volna, s láttam, hogy Aninak valami nem tetszik. De újra indította az autót, kifordultunk a bejárattól, haladtunk vagy egy métert és ismét megálltunk, ekkor már ki is szállt az autóból, s mondta, hogy balhé van.
Én -szokásomhoz híven- csak néztem.
Ani visszatért és közölte, hogy defekt.

Én ki akartam szállni, de nem hagyta, visszatolatott a kapubeállóhoz, s ott kecmereghettem ki, nem a nyílt főúton. Már fogalmaztam magamban a szövegem, amit a telefonba akartam mondani, mikor is hívom a kórházat, hogy a mai napot akkor sztornózom, de Ani mentő ötlete nyomán, szegény Ricsit -a fess vőt- ugrasztitta ki az ágyából, s ültette be a volán mögé autójába, azzal a nem titkolt céllal, hogy engem -a zönként vállalt koloncot- eljuttasson rendeltetésem helyére, azaz Budakeszire, az OORI-ba.

 Szombat után én hazamentem, és másnap majdnem egész nap pihegtem.

Este 9 volt, mire hazaértem, így a vasárnapom nem túl produktívra sikerült,az amúgy is eléggé strapált tagjaimnak.
Aztán hétfőn reggel jött értem Ani és azonnal mentünk a kórházba. Nálam egy jókora, öles texo kék zöldtáska, abban az otthon kimosott és összekészített heti pakkom, s melyet vittem magammal az OORI-ba.
Ezt aztán délután a nappali kórház pavilonjából fel kellett cígölni a főépületbe, ráadásul mikor ott, az öltözőben készülődtem a vizitornához, jöttem rá, hogy ja, fürdőpapucs az nincs nálam, de mivel a víz az egyik legnagyobb nyeresége ennek a három hétnek, így nem nyafogás, hanem mezítláb pipiskedés lett a vége...
Aztán viszaszereztem az ismét zálogban hagyott kerekesszékem és vártam Anit, majd vége lett a napnak.

Tehát
6.
kartorna
masszázs - Bence meggyógyult és újra dolgozik! Éljen, éljen!!
egyéni és közös torna
csoportos bokatorna
víz

7.
kartorna
közös torna
elektromos kezelés - a lábfejem múmiává alakul ilyenkor, és mindig mikor ez megtörténik jut eszembe, hogy megint elfelejtettem bevinni a telefonom, mert azért ezt meg kellörökíteni! :) 
és külön beszélgetésem volt a főorvosasszonnyal is.

Holnap újabb nap.

Kicsit szakadozott formában, de dokumentálom a kezelést. (Az eleje itten, ni.)

Meg a mindenféle más történéseket is.

Több víz a héten nem volt, mármint vizitorna, mert főorvosasszony szerint elég nekem két lazítás hetente. Tulajdonképpen egyetértek vele, de simán mentem volna, ha küld. (Mondjuk az tény, hogy nem véletlen a bronzérem a váltóban, melyet a személyemmel erősített csapat nyert meg. Erre büszke vagyok. Az  meg igenis egy árnyalatnyi csillogást sem vesz el az érem fényéből, hogy mindösszesen három -azaz 3- csapat állt rajthoz. Na. Szóval, fel sem merül bennem, hogy netán a csapat erősítésének céljából ebrudaltak ki...:)

Csütörtök
Kartornával kezdődött a nap, majd elektromos kezelések -derék és lábfej-, majd szaladás bokatornára. Ahol megint annyian jöttünk össze, hogy ihaj... féltojásom megint vidulást keltett. Büszke is vagyok rá!
Egyéni torna is volt, és közös is. A héten egyszer sem tudtam lemenni a szőnyegre, minden alkalommal ágyat kellett lenyitni nekem. Hmmm... majd hétfőtől!! Háhá!!

Péntek
Nem is tudom. Reggel begyömöszöltük a kerekesszéket a kocsiba, hogy majd Ani beadja azt a főépület biztonsági őrének, akivel megbeszéltük, hogy vigyáz rá másnapig, mikor is a MERI SPORTNAP lesz, s én arra megyek.
Nos, meg persze egy hajóvontányi ruha, melyeket haza kellett hoznom, mosási célzattal.
Majd indulás a kórházhoz.
Nekem ment a nap, vizittel kezdve, sok-sok szebbnél szebb süti az asztalon. :)
Aztán bokatorna, elektromos kezelések, pakolás, egyéni és közös torna is. Majd dél lett, mikorra már Ani ott is volt értem, így indultunk is.

Aha. Már ki tudja hol jártunk, mikor hátra pillantottam és tudatosult bennem, hogy a szokásos "mit felejtettem el" érzés, most teljesen jogos... ott díszelgett -a fél autót elfoglalva terpeszkedett, kéken csillogó önelégültségével- a székem. Hmmm.... Mondtam, hogy menjünk, így jártam, de Ani megfordult és visszamentünk. Nos, kis macera után sikerült kicincálni a széket a kocsiból... majd újabb kis macera után megkerült a biztibácsi is -akit ott is lebácsiztam és Ani ezt nehezményezte később... nem is értem-, leadtuk a másnapra szóló élhetőség-zálogomat, majd végre valóban indultunk.

A METRO-ba mentünk vásárolni. Ezer éve nem jártam ott, fura volt.





Aztán jöttem haza és igyekeztem korán lefeküdni mert tudtam, hogy szombaton reggel korán kelek és elég strapás nap vár rám.

Ismét az OORI Nappali kórházában.

Ma szerda van, s mivel ez a rendszer mindig hétfővel kezdődik, kitalálható, hogy én már harmadik napja taposom az idei jól megérdmelt rehabomat.

A dokumentáció:

Ha nem szigorúan a kórházra értem, akkor már szombaton elkezdődött, hiszen Dein Attila -néhai középiskolás énem osztálytársa, a bében, az erőműgépész osztályban, ugye- elszállított jelenlegi tartózkodási helyemre, ahonnan mindennap reggel be- majd délután visszaszállít, szorgos segítőként, Ani. S viseli, hogy három héten át bitoroljam a szobáját, egyem a kajáját, nézzem a tévéjét ésatöbbi... Itt vagyok státuszban...
Aztán:

1.
Címszavakban, naná.
Kreatív székgyártás, én, mint  MEO-s, átvettem azt. Ötlet, kivitelezés, maximálisan felpontozva, sem zuhanytálca le nem darálva, sem én fel nem borulva… kell ennél  több??

Reggel
Zsámbék-Budakeszi
Rövid, gyorsabb is, mint számítottam rá.
Két mankó. Kondi idén nincs –nem ér annyit a gumcinca, amennyi macerával jár a fel- és leküzdésem, már a magamé-, viszont víz mindennap, masszázs hetente háromszor és elektromos kezelések ezrével, egyéni és csoportos torna hegyek.
Már ma is elfáradtam, pedig  ma egy laza nap volt, hiszen a felvétel viszonylag sok időt vett el.
Majd holnap. Háhá!!

Ja,de pláne ma van a költészet napja. József Attila születésnapja, ugye.
Ennek örömére,ha már a magamról jegyzetébe én azt írtam, amit.



2.
Kedd
Bence nincs -a masszőr, aki megszerettette; na jó elfogadtatta; velem a masszázst-, mert beteg, helyettesíti egy nagyon szimpítikus, mint kierült 22 éves piercinges vörös hajú srác. Tökéletesen illik a csapatba itt, jókedvű, értelmes, segítőkész, profi. Mint itt mindannyian.
Elektromos kezelés, idén a bokámra is, remek fejlődés! (Vagy remek állapot romlás, melyre így -ha időlegesen is- megoldás, legalábbis enyhítés nyílt.)
Csoportos és egyéni torna, nem kihagyva -elsősorban azért, mert Zsuzsa memóriája nem olyan, mint az enyém- a lábfej lazítást sem.

3.
Szerda
A hétfőből kimaradt, hogy volt víz is. Életemben először nem a korlátba kapaszkodva csináltam végig a gyakorlatsort. Nos, mondjam a zabszemet? A végén odamentem a gyógytornászhoz, és engedélyt kértem, hogy legközelebb kapaszkodhassak. Tudtam, ahogy mondta is, hogy lehet ezt, de mivel ő akkor még nem volt tisztában az alkatrészeimmel -mert nem olvasta akkor még a kezelőlapot- én pedig nem szóltam, így nem zavart a kapaszkodóhoz. Én meg -gondoltam, egy próbát megér- nem szóltam. Csak a végén, hogy ez remek volt, ügyes vagyok, de legközelebb maradok a tuti szintemen. 
Ahogy tettem is ma. De sokkal bátrabban, mint akár tavaly is, úgyhogy meglesz ennek a böjtje éjszaka. (Ahogy a hétfőinek is, ugye.)
Ritexet is kaptam, mindennap, és ma volt külön speciális bokatorna is.

És behívott a főorvosasszony magához. Érdekes. De erről  majd később, ennek még helyre kell kerülnie.
Nagyon érdekes. És ez most betű szerint értendő.

A folytatás meg ehun e.

Itt már elkezdtem, tulajdonképpen csak azért, hogy ne sikkadhasson el a tegnapi túra.
Mert igenis nekem az, ha egész nap jövök meg megyek, na. :)

Korábbi megbeszélés alapján kiderült, hogy délután 2 után mehetünk a székemért a San Marco utcába. Merthogy az utolsó alkalommal, mikor a MEOSZ székházban jártam, megkérdeztem a megbeszélés vezetőjétől -aki a MEOSZ elnöke egyben-, hogy hol lehet hozzájutni használt kerekesszékhez, jutányos áron, mert rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb lenne az életem -legalább egy síkja, a mindenhova menős öreg_rokinéni- ha lenne itthon -ahogy volt is, csak azt elajándékoztam, azzal, hogy ha nekem mégis kell egy-egy napra, akkor majd ugye visszakapom időnként, de mára már nem is emlékeznek a történésre....- saját székem. S miután (még) nincs szükségem folyamatosan erre, így tökéletesen megfelel nekem egy valaki által leselejtezett darab is. Akkor Lajos -Dr. Hegedűs Lajos, elnök- felírta a számomat, s mondta, hogy értesít, ha van valami.
Nos, erre tegnap került sor, mármint nem az értesítésre, hanem ekkor vehettem át a számomra -Lajos szavaival élve a szemem színéhez- választott, djönörűséges, okos, édes, pillekönnyű, szétszedhető és egy mozdulattal összecsukható székem.
Ímhol, ni -s lám, mostan látszik is, mert nem takarom ki s ezzel nem rontpom le a végletekig a képet:







Na, tessen ámulni! És van neki, na mi van neki, vagyis akkor már a MIÉNK, DRÁGÁM! Ugye (ööö... ez egy örökbecsű részlet a Vukból, "A MI MarciNK, drágám!" a kakas az összes tik ura, ugyebár, nem lehet kisajátítani, vagyis a mankótartó), nemcsak a széké, hanem már az eminyé!! Háhááá!! Szóval, akkor van nekünk, na mi van nekünk, hát mankótartó, az van neki... azazhogy nekünk, drágám! H9h9!
És tegnap szegény Aninak nehézséget okozott, hogy engem toljon -tiltakozásom ellenére tette ezt, kitartóan, lejtőn föl, s még a mankót is tartania kellett, mert a tépőzárszalag, ami helyén fogni hívatott, igen bőségesnek tűnt, így egyszerűen lötyögött csak szerencsétlen munkátlan remek, kösziDitte mankó a helyén. Ám ma rájöttem -tebger eszemmel, hehe-, hogy azt a szalagot lehet kétszer is rátekerni a mankóra, s így mengyá megfelelő rövidségűre változik.
Ej, beh jó ilyen okosnak lenni....

Ja, a kuty, nem tartozék... mármint a székhez. Az élethez igen. De nem ám úgy általában a_akármijen_kuty... hanem Ő, Am/, aki e hóban, 20-án tölti 14. életévét. Meglett úr. Bölcs. Ehhehheeee....

Ezt muszáj voltam idetenni, hiszen a Two Stupid Dogs nálam a mesealapműveltség része, s mely remekül mutatja Am/ lényegét, sőt, depláne, mert hiszen ő egyszemélyben képes a két_hüje_kutya lenni...

De elkalandoztam. Nagyon. Mert mikor indultunk még szó sem volt a kézzelfogható székemről, csak mint egyszeri cél, elébb mentünk roki barátnőmhöz, hogy szokás szerint kávézzunk.
Na, vittünk egy doboz sütit, mert arról volt szó, hogy kávézunk, ehhez képest Ő meg minket terített asztallal, forró zellerkrémlevessel -hozzá pirított kenyérkockák- majd magas, gyönyörű meggyes sütivel várt.
Nagyon szeretem őt.
Nem is tudom igazán elmondani, mit jelent nekem ez.

Aztán indultunk a székért, és amint odaértünk, kaptam két visszajelzést, melyek tulajdonképpen semmit nem jelentenek, de nekem a saját mérlegemre érve -s nem én rakta oda ezeket a gesztusokat, vagy mondatokat, hanem ott landoltak- ismét a "nyugi öreglány, ember vagy te, akkor is ha van aki dühtől fröcsögve mást ordibál" oldalt erősítik. Sőt. Néha azt hihetném, hogy jó ember vagyok. De nem ez a lényeg, mert a jó, az egy olyan fogalom, amely igazán meghatározatlan, én ebben csak -s nyilván mert egyszerű vagyok, mint egy bot- azt tudom, hogy nyilvánvaló példákból tanulva, van az a szint, amely már nem emberhez méltó, s én odáig nem megyek le. 
Jó ez így. Nem váltom meg a világot. De a világ sem tesz engem rosszá, mint ahogy sokakat.

Majd székkel felszerelkezve már jöhettünk haza. Még Nagytétény



Innen van kép a "muszáj_előzmény"-ben is, ahogy a peronon ülök a cép_cékembe benne...

Érd Felső



Ez a járda szinttól a peron magasságáig felvivő lift (!!!!), mely így gyakorlatilag mozginak akadálymentessé teszi ezt az oldalt. Infokommunikációs szempontból semmi, de értsd ahogy mondom, semmi nincs kialakítva, de ez megoldott. A másik oldalhoz, sok-sok tízméteren át haladó viszonylag meredek, de legalább rámpa van kiépítve, ám sehol egy tábla, hogy mi merre van, még a vasútállomás sincs feltűntetve sem itt, sem Nagytétényben,. El is tévedtünk, még helyi lakos leszólítása után is...

Százhalombatta



Ez a váróterem bejárata, de a wc vagy az állomásfőnökség ajtaja előtt is készülhetett volna a kép. 3 lépcső, minimum.
Itt és Nagytétényben is megkérdeztem a zembert, hogy van-e az állomáson beemelő szerkezet és azt működtetni tudó ember. Egyik helyen sincs, de a kispiroson mindegyiken van, tehát ha kimegyek székkel, a bakter szól a közeledő szerelvénynek és feltesznek rá a szériacucc emelővel. (Na, ez legalább megoldott, mondjuk az más kérdés, hogy a peronig nem juzt ki a székes, de ne legyünk szőrszálhasogatók...) Valamint mindkét helyen megkérdeztem azt is -Érden azért nem, mert egy lélek nem volt ott-, hogy mikorra tervezik az állomás akadálymentesítését. Nagytétény: semmikor, mert 2 éven belül megszűnik maga az állomás. Batta: semmikor, szó sincs ilyenről.
Hmmm... na, erre szolgál a felmérés, melyben én szakértő vagyok most, s melyben semmit nem tehetnék az én rózsaszín pillangószárnyas angyalom nélkül, ki fáradságot nem kíméálve hoz-visz-kísér ésatöbbi...

Aztán hazaértünk.
Ettünk.
Én meg itt ültem ezerévig, mert annyira lenulláztam, hogy jaj. Mert az én NŐI CSÍPŐm, nem cereti nagyon az ilyen túrákat, de angyalokkal könnyű...

Le kell jegyeznem néhány dolgot a tegnapról.

- Ani egy angyal



Itt ez egyértelműen látszik is.

- elfáradtam



Még jó -de mijen_ihajdenagyonjó-, hogy van nekem, na mi van nekem?? Hát, cép, kék, MEYRA, ügyes, okos, könnyű kerekesszékem!!

- Engem szeretnek az emberek. Na. Ezt így el kell könyvelnem. (Kell magyarázat? Oké. Majd írom...)

- az agglomeráció vasúti közlekedése a katasztrófával egyenlő akadálymentesítési szempontból



Ez ugye, a "kispiros" vonat, mely akadálymentes. Hogy a peron magassága nem kompatibilis ehhez, ráadásul a peron szélessége alkalmatlan pl. kerekesszékkel -de megkockáztatom, még két mankóval is- való közlekedésre, pláne megfordulásra -tehát ráfordulni az ajtóra felszálláskor-, na, azt dokumentáltam. Öööö... Ani nélkül ez sem ment volna. Na.

- sufnituning rendszám ügyben is létezik



Nem látszik eléggé, de a hiányzó gyári rendszámtáblát helyettesítendő, az hátsó szélvédőnek támasztva ott egy papundekli, melyre kék ceruzával -de még csak nem is vastagítva, vagy ilyesmi, kézzel odakrixkraxolva- "olvasható" az autó rendszáma. Vagyis annak csak az eleje látszik. mert kissé el van csúszva. De nagyon odafigyelő kezek készítették eme táblát, hiszen kisebb "karakterrel" a felségjelt nem elhagyva tehát, egy nagy "H" betűvel kezdődik az illusztráció... Hivatalos, ugye? :)

- Ja, és nem utolsósorban, hanem sőt, férfinakvaló levessel és fantasztikus meggyessütivel indult a túránk, a Batthyány tér környékén, kedves barátnémnál.


De majd bővebben is jegyzem a napot, csak ezt ideteszem, hogy a muszáj meglegyen magamnak.

Világos? Mint a fegyverletétel?

 

Parkolni könnyű.

De komolyan nehéz megérteni?

Ez nem is gyakorlat, de olyan, amit véletlenül sem akarok veszni hagyni agyam tágas térségéből, akkor sem -vagy tán éppen ezt megerősítendő-, ha nyilvánvalóan okosnak lettem nyilvánítva.

Néhány kutató számba vette a Föld lakóit, azok egymás közti arányát és számos más aspektust, amikor megfogalmazta az "elképzelt világfalut". Abból indultak ki, hogy el kell képzelnünk egy falut, amelynek lakói a Föld egész lakosságának - és a lakosok állapotának, körülményeinek - pontos lenyomatát képezik. Persze mindez kicsinyítve.
Tehát a 6.500.000.000 ember helyett a képzeletbeli faluban mindössze 100-an laknak. Nos, ha ez így van, akkor...
A faluban 57 ázsiai, 21 európai, 14 amerikai és 8 afrikai lakik (az ausztrálok és az óceániaiak száma oly csekély az összlakossághoz képest, hogy egy ilyen kicsi skálán ki sem mutatható).
52 nő van és 48 férfi.
30 fehérbőrű és 70 nem-fehér bőrű. Ezt a sajátos kifejezést kell alkalmaznunk, hogy összefoglalhassuk mindazokat a bőrszíneket, amelyek a fehéren kívül még megtalálhatóak a Földön: feketék, sárgák, barnák stb.
A száz lakos között 30 keresztény és 70 más vallású van. És most egy érdekes arány: 89-en a másik nemet kedvelik, ámde 11-en a sajátjukat, vagyis globálisan ilyen arányban léteznek a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok.
A 100-ból 6 egyén birtokolja az összes javak ötvenkilenc százalékát, és ők mindnyájan amerikaiak.
A 100-ból 80-an összetákolt kunyhókban élnek, vagy csak a szabad ég alatt jut nekik hely.
70-en nem tudnak olvasni. 50-en soha nem jutnak elégséges ételhez. Minden nap meghal közülük 1, és 1 csecsemő születik. A 100-ból csak 1-nek van számítógépe, és ugyancsak 1 szerzett egyetemi diplomát. És ha mindezt felfogtuk már, és ilyen arányaiban látjuk a világot, akkor azért jusson eszünkbe néhány dolog.
Ha reggel egészségesen ébredtünk, szerencsések vagyunk, mert sok millióan nem fogják túlélni ezt a napot. Ha még nem éltünk át háborút, csatákat, kínzást, éhezést, akkor szerencsésebbek vagyunk, mint az az ötszázmillió, aki joggal fél ettől, és mindezt még átéli majd. Ha felkereshetjük bármelyik templomot, és nem kell attól félnünk, hogy ezért megölnek - szerencsésebbek vagyunk hárommilliárd embernél, akit ez a sors érhet. Ha van ételünk, ruhánk és lakásunk is, akkor szerencsésebbek vagyunk, mint a jelenleg élő emberiség hetvenöt százaléka. Ha van pénzünk a bankban, akkor a kiválasztottak nyolc százalékához tartozunk.
És befejezésül: ha ön elolvasta ezt a cikket - vagyis tud olvasni! -, akkor se feledkezzen el arról a kétmilliárd társunkról, aki analfabéta lévén ezt nem teheti meg...

/Forrás/


Én tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok. És tudom, hogy Anyu miért mormolta el a mindenesti mantráját, miközben a takarókat halmozta a lábához.
Köszönöm.

Egy másik elem a képzés során az volt, melyben ötös csoportokra osztott bennünket a moderátor, s ebből mindannyian kaptunk egy-egy címkét. Mindenki láthatta a többiek jellemző tulajdonságát, mely a cetlin íratott fel, de a sajátjával természetesen nem lehetett tisztában. Tehát a csoportnak a jellemző tulajdonság alapján kellett a delikvenssel viselkednie, s közösen kellett megoldanunk egy feladatot. Mely az volt, hogy kellett egy nagy rajzot készítenünk, a "Magyarország mindenkié, minden ember egyenlő" témában.
A mi csapatunk öt tagból állt, volt köztünk "buta", őt elküldtük a büfébe, hogy amíg dolgozunk, mi többiek, ő is fontosnak érezze magát, az "ügyes" kapott egy filcet a kezébe, hogy ha megvan az ötlet -mely kitalálásáért engem tett meg felelősnek a többség, ekkor még nem tudtam, miért- azt kivitelezze, volt egy "jóképű", kinek nagyon udvaroltunk s bármit mondott, azt jóváírtuk neki, aztán akadt köztünk egy "lusta", kitől nem vártunk el semmit, hisz gondoltuk pusztába kiáltott szó lenne tőle kérnünk bármit is.
Mivel rám testálták a szellemi részt -mondom, akkor még nem tudtam, ki vagyok-, nomeg azért, mert egy kekec vagyok, azt mondtam, legyen egy gyümölcsöstál a képen, melyben legyenek diók, mert azokat könnyű lerajzolni. Nos, erre a "buta" megjegyezte, s teljesen igaza volt, hozzáteszem. hogy épp ez a lényeg, hogy nem egyformák, de egyenlőek vagyunk, tehát revideáltam a "parancsom" és bár gyümölcsöstál lett a hazám, de abban sokféle különböző gyümölccsel .
Elégedettséggel elfogadta a tagság az ötletem, s meg is valósítottuk.
A modul végén számomra is kiderült, hogy én voltam az "okos".
Vitatja ezt bárki?

Hmmm.... én azért már ott hozátettem, hogy ez elírás lehet, mert legfeljebb okosKODÓ vagyok, de ha egyszer kifogyott a filc, az "s" betű után, hát nincs mit tenni....

Aztán volt olyan, melyben egymás mellé kellett állnunk, s mindenkinek a moderátor által korábban kiosztott néhány mondatos jellemzés alapján kellett reagálni a felolvasott rövid kijelentésekre. Ha igennel válaszoltam akkor egyet előre kellett képnem, ha nem volt a reakcióm, akkor hátra, ha pedig nem tudom, vagy nem számít a kérdés a jellemzett életben, akkor maradtam a helyemen.
18-an voltunk a csoportban.
Elindult a modul, s én lépegettem előre. Gyakorlatilag megállás nélkül. Mikor még hallótávolságon belül volt Tamás, rákérdezett, hogy az épp felvázolt helyzetnél: "minden télen Ausztriában síelek", én miért léptem előre, hiszen én nem is tudok síelni.... jogos, én nem, de aki a cetlim szerint vagyok, az nagyon is.
Én mentem előre, mint a szél, ha nem léptem, az csak azért volt, mely némely dolgot nem tartottam fontosnak az életemben. A többség pedig hátrált, az átlag néha megállt, de előre szinte sosem lépett, s ahogy én elöl voltam, volt aki épp annyira hátul állt.
A moderátor mindig az éppen legelső előtt lépdelve hátrált, vagyis velünk szembefordulva, de hangját soha fel nem emelve, tehát akik leszakadtak egy idő után már nem is hallották az instrukciókat. (Ez a gyakorlat szabadban tökéletes, hiszen ott még az utcazaj és miegyéb is hozzájön a távolsághoz.)
Mikor elfogyott a felolvasandó sor, Márta -a moderátor- fogott egy fényképezőgépet, melyet a feje föllé emelt s ezt mondta:
- Ez jelképezi a társadalmi javakat, az össz társadalmi javakat. Itt van, bárki elveheti. Kinek kell?

S elképesztő az a pillanat számomra. Emblematikus szelete volt ez az egész képzésnek, és ezért IS mondom, hogy legyen kedves mindenki, minél többen benevezni ide. 

Ekkor én, aki ott álltam Márta mellett, vagyis a közvetlenül a társadalmi javak tövében, azt éreztem, hogy milyen kérdés ez! Hát, csókolom, az az enyém!

És kinyújtottam a kezem, s elvettem a társadalmi javakat.

Nem néztem hátra, eszembe sem jutott, hogy a leghátul álló netán nem is hallotta a felhívást, vagy ha hallotta is, és netán fut is, a mozdulat alatt, míg én elveszem a magaménak érzett, jogos tulajdonomként kezelt össztársadalmi javakat esélye sincs odaérni.

Leültünk, majd mindenkinek kellett sorolni a legjellemzőbb érzéseket, melyek -a szerep szerint, vagy csak annak kapcsán- ébredtek benne a gyakorlat alatt.
Én a gőgöt, s az ez_nekem_jár érzését, a világ_rendje_az_én_sikerem érzését mondtam.
Sokan a frusztráltságot, az elégedettséget a küzdést sorolták, de sokan a fásultságot, a hiábavalóság érzését mondták.

A sorban az utolsó, egy kelet Magyarországról származó, 10 éves, értelmi sérült, intézetben nevelkedő árva volt.
Én pedig egy két tannyelvű gimnáziumi tanuló voltam, ügyvéd szülőkkel.

De volt köztünk sikkasztás miatt 3 éves börtönbüntetésből szabadult könyvelő; vagy volt 18 éves roma prostituált, aki a testvéreit tartja el; avgy volt jólmenő fővárosi fogorvos (ez volt Tamás, aki nem tudott elszakadni attól, hogy a szerep szerint megtehetné, de a kerekesszékes valóság okán elképzelni sem tudja az évente kijáró síutat).

Mi ebből a tanulság?
Figyelj arra a legjobban talán, hogy hová is születsz, mert egy idő után senki sem figyel rád, ahogy egyre távolabb kerülsz a szócsőtől, már érzékelni sem fogod tudni a különbséget az élet és a lehetséges élet között!

Okos voltam, hogy elmentem erre. Csak ezt mondhatom.
Menj el Te is!

Persze nincs eredmény. Vagyis van, méghozzá számomra sokkal sarkosabb, sokkal kézzelfoghatóbb, mint amire legvadabb elengedett fantáziadús álmaimban gondoltam e kapcsán, de akkor sem konkrét ítélethozatal.
Ám, az biztos, ha valaki csak kicsit is nyitott szemmel éli végig ezt a helyzetgyakorlatot, egy fokkal közelebb lépett ... közelebb talán ahhoz az meberhez, akinek képzelni akarja magát.

Tehát az előzmény, s ebből a folytatás, mely rövid rész nélkül nem érthető, nem értékelhető helyén a történet.

„Developing Story”
Júlia 17 éves gimnazista és Georges az ő tanára, aki boldog házasságban él, családos ember.
Hans szintén ugyanabban a középiskolában tanít, Georges kollégája. Sergio Júlia nagypapája
és nagyon rég nem találkozott unokájával, akivel együtt teázgatták, beszélgették át az éjszakát.
Edward egy pszichopata gyilkos, aki megszökött a kórházból, tiszta szerencse, hogy csak felpofozta
Georgest.

Az én sorrendem, melyet ugye mindannyiunknak meg kellett adnunk, belőlem fakadt. Mint mindenkinek a sajátja.

A képzés végén volt egy kérdőív, meléyen többek között azt is meg kellett válaszolni, hogy toleránsabb lettem-e ahhoz a szinthez képest, amivel érkeztem. A válaszom az volt, hogy nem*, de tény, hogy nagyon finomabb lett a látásmódom.

*: azért azt hiszem, hogy van az a szint aminél feljebb nem lehet menni, nem célszerű, nem élhető, de ettől még ezen is lehet, sőt, a tapasztaltak után azt mondom: kell finomítani.

Mindenki vegyen részt egy ilyen képzésen! Komolyan!

De vissza Júlia és George élethelyzetéhez.
A tréning vezérfonala a helyzetgyakorlatokra épült, melyeken keresztül megláthattuk a lényeget. Egy -de hangsúlyozom, ez csak egy a sok közül, melyet ott végigrágtunk- az említett két ember története.
Persze magamtól már részleteiben nem tudnám, felidézni, ezért örömmel konstatálom, hogy naná, a hálón megvan ez egészében, tehát innen idézem. Íme:

Júlia és Georges

A gyakorlat célja: a sztereotípiák tudatosítása
A gyakorlat menete: a csoportvezető felolvassa a leírt szöveg első részét. Segít, ha rajzzal is illusztrálja a történetet, kezdőbetűkkel jelöli a személyeket.
(Márta illusztrálta a táblán nekünk, így még én is könnyen vettem az adást.)

„Breaking News”
Az Amazonas egy hosszú folyó. Sok benne a krokodil és kevés rajta a híd.
Az Amazonas partján lakik Júlia. Júlia 17 éves lány és halálosan szerelmes Georgesba, aki a folyó
túlsó partján lakik. Júlia mindenképpen meg szeretné látogatni szerelmét s elmegy Hanshoz, és
megkéri, vigye őt át a túlsó partra. Hansnak ugyan ideje is van, hajója is van, mégsem viszi át
Júliát. Júlia nem adja fel, elmegy Sergiohoz, és megkéri, vigye őt át a folyó túlsó partjára. Sergio
azt mondja rendben, de csak holnap reggel, Júlia pedig töltse vele az éjszakát. Így is történt. Júlia
mindenképpen át akart jutni Georgeshoz, Sergioval töltötte hát az éjszakát, Sergio pedig reggel
átvitte a túlsó partra. Júlia repült szerelméhez, akinek elmondta milyen nehézségeken keresztül
jutott el hozzá, de Georg elküldte Júliát. Júlia nagy bánatosan sétálgatott az Amazonas partján,
könnyeivel küszködött, mikor összetalálkozott Edwarddal. Edward megkérdezte mi bántja, Júlia
pedig elmesélte a történetét. Edward elment Georgeshoz és szó nélkül két hatalmas pofont
kevert le neki.


A csoportvezető azt kéri a csoport tagjaitól, hogy rendezzék sorba a szereplőket aszerint, hogy kit
mennyire találnak pozitívnak és negatívnak. 5. legyen a legpozitívabb szereplő, 1. a legnegatívabb
szereplő. A rangsorokat a csoportvezető felírja a táblára, hogy mindenki jól lássa. Ezek után mindenki
elmondja, miért azt a rangsort állította föl. Az indoklások után a csoportvezető felolvassa a
2. részt. (Melyet nyomban írok is, de egy-két önálló agyi kanyart megér ez.)

.................................

Hmmmm.... komolyan mondom, akinek ideje, agyi bogarai engedik, molyoljon ezzel egy kicsit!
Meggyőződésem, hogy érdemes.

Veretes mondatok

Melyeket csak kiemelek a MEOSZ oldaláról, mert jelen helyzetben itt tartunk.

"Miután a jobb és a baloldal kifejezésnek a mai Magyarország viszonyai között nincs kétséget kizáróan értelmezhető tartalma, s miután a rendszerváltás óta a társadalmi folyamatok hol elkendőzöttebb, hol kendőzetlenebb hatalmi törekvéseknek rendelődnek alá, és mert az életünkre, a gondolkodásmódunkra nincs átlényegítő befolyása sem a konzervatív, sem a szocialista, sem a liberális, sem másféle felfogásnak, a javakhoz való hozzáférés esélyesei és esélytelenjei között húzódik a lassan szakadékká mélyülő törésvonal."


/Innen/

Hát, az már egyszer biztos, hogy ki voltam tőle.... hogy ki vagyok-e képezve, az még nyitott kérdés persze.

Néhány mozgássérült levelezőlistán tag vagyok s az egyiken megjelent egy felhívás a MADA-tól. Ennek apropóján írtam egy levelet, belinkeltem ezt itt -mármint a padomnak ezt a részét-, és elmondtam néhány szóban, hogy miért is "érdekel" a téma.
Válaszul pontos hely és idő meghatározással egy nagyon szívélyes levélben meghívást kaptam a legközelebbi képzésre és összejövetelre, ahol -ha ott megjelenek és végighallgatom az előadást és egyetértek azzal- átvehetem a megbízólevelem.
Az időpont február 10. csütörtök estére szólt, fél 6-ra egészen pontosan, a Vakok Állami Intézetébe, a Hermina útra.
Mivel arra nem megy metró, nekem esélytelen egyedül eljutnom oda, így Egyeske lépteit követve utaztam trolin (ha jól tévedek, mert csak az vagy tán busz meg netán még villamos is megy oda? mindegy, én mondom, Dorka nyomát követve, és fejem lehajtva –mankómnak s lábamnak biztos helyet keresve- „vakon” mentem amerre vezetett) a célig.
Persze előtte még Lucilyányommal kávéztunk egy böhöm méretű McDonald’s-ban a… ööö nem emlékszem, hogy hol… ja, a Blahán! Ide is nagyon passzol az, melyet később az előadáson is szóba hoztam, pontosabban általánosságban megemlíttetett, és ezt mint konkrét példát felhoztam, vagyis a mozgássérültek részére biztosított külön, akadálymentes wc. Megvan a szabvány, mind a fajansz, a tükör, a kapaszkodók, méretére, azok elhelyezkedésére, valamint az azok előtti, közötti és a bejutáshoz kellő szabad terület minimális alapterületére, mind a szabad hozzáférésre. Ehhez képest, ott, a kulcsért expedíciót kellett indítanom s percekig tartott egyáltalán a megfelelő embert megtalálni, az étterem másik végében, aki el tudta mondani, hogy kitől kell kérni azt (nem én mentem, hanem Luci, naná, szegény), ráadásul  a belső kialakításban van jó pár kivetnivaló, ha az én állapotomnál súlyosabbal élő roki vagy csak a szabványnak való megfelelést ellenőrző „szerv” téved arra. (Hogy mást ne mondjak: olyan szűk folyosó vezet a roki-wc ajtajáig, amin egy kerekesszékkel nemhogy megfordulni -mert mint azt később a szakértőtől megtudhattam, minimálisan 1,50 m átmérőjű kört kell hagyni- nem lehet, de felnőtt méretű székkel megkockáztatom, hogy bejutni sem (ennek helyigénye szélességben min 0,90 m). Arról nem beszélve, hogy sem folyékony, sem semmilyen szappan nem volt, de ez már csak szőrszálhasogatás. Szóval, kávé és lyányi bátorítás után megérkezett Dorka -mint valódi lány, s nem lyány, ugye...- és indultunk is a Hermina út felé. Mondta nekem, hogy merre megyünk, de halvány fogalmam sincs róla, sőt, ott, míg ültem a helyemen se volt… hiába na, Dublinba simán elmegyek egyedül, de a Vakok Intézetébe képtelen vagyok…
Tehát gyerekem szoknyájába kapaszkodva odaértünk, a blikkfangos nyomógombos kapun átjutva határozott léptekkel mentünk a bejárathoz. Ott leszólítottam egy ifjút, akinek elmondtam, hogy Nagy Mariannát, a MADA elnökét keresem, ezután máris kísért a zegzugos folyosókon át a megfelelő teremhez. Az utolsó folyosón jártunk, mikor szembe jött egy rég nem látott ismerős. Kis arccsont-kocc után, Dorka letáborozott a folyosón egy fotelban –mert meg kellett várnia roki anyáját nehogy az elvesszen az nagyvilágba benne a visszaúton- én pedig bementem a terembe.





Érdekes volt. Az előadás is, naná, kicsit közbekotyogtam itt-ott, és az egész lehetőség is, melynek mostantól magam is önkéntes aktivistája lehetek.
Az előadás végén –mely mondom, meglehetősen érdekes és szemléletes volt- jöttek a csoport már régebbi tagjai, összeismerkedtünk, s megbeszéltük a stratégia lehetséges következő állomásait, s természetesen Marianna átadta nekem a míves megbízólevelem.

A végén még én is, mint ott mindenki, kaptam egy meghívást egy képzésre, melyre azóta regisztráltam is, de sajna úgy néz ki lekéstem a határidőt, mert nem vagyok ijedős lány, ugye, s csak szombaton délben jutottam géphez. Tekintve, hogy pénteken éjjel olajtenger fogadott minket, mikor Ani és én –két fáradt koncert járó- megérkeztünk a talemalakba, de ez már Amper belügye és én ugye nem beszélek ki egy ilyen fess férfit…  

Immáron másodfokon, mert az elsőn én átmentem, de ők nálam nem..

Dorkánál aludtam, hiszen betegszállítás nem vihet az ORSZI-hoz, erről már sokszor füstölögtem, de ez irányú megdöbbenésem és –meggyőződésem, hogy- jogos felháborodásom nem lankad, valamint most a Sérültekért Alapítvány szállítószolgálata sem tudta vállalni az utam, mert ilyenkor gyerekeket visznek, vagyis nem volt más választásom, megint Dorka kanapéját bitorolhattam (s megnéztem a Könnyű nőcske-t, ezt a remek b kategóriás okosságot valamint a Szerelem és más drogok címűt, mely izéke címét meghazudtolóan akár értékelhető is lehet… ám hajlott koromra való tekintettel sajna, nem bírtam végig ébren maradni).
 Györgyi –már sokszor írtam róla, mert nagyon-nagyon szeretem őt- fél 8 körül hívott, hogy ráérek még, nyugi, de Ő már ott áll az utcában az egyetlen roki-parkolóban és vár, de nem azért, hogy engem siettessen, csak el kellett indulnia időben, hiszen nem lehet kiszámítani a pesti közlekedést. Én ugyan vidéki vagyok, de a főváros közlekedésével úgy-ahogy tisztában lévén, nagyon is megértem ezt, gyorsítottam készülődésemen és percek múlva már az autóban ültem és robogtunk a cél felé.
Időpontom 9:00 volt, de már 8:27-kor ott voltam.
Az épület előtt –mely időközben átesett egy látszat, hangsúlyozom LÁTSZAT felújításon, mert csak festés volt, így még mindig nem felel meg az akadálymentesítés előírásainak- összesen 3 darab roki-parkoló van, s plusz még vagy ugyanannyi sima kijelölt hely, de persze mind tele volt, így szegény Györgyinek, miután engem kitett, el kellett mennie s egy mellékutcában leállnia, s onnan visszagyalogolnia az épületig. (Györgyi szintén roki. Okos, nyílt, vidám NŐ, akinek a gerincét eddig 4 alkalommal műtötték, morfium tapasszal él, csak azért mondom ezt, hogy érzékelhető legyen a dolog visszássága, hogy mentő nem vihet oda, parkoló meg nincs, így a jó szándékú sorstárs ezen kell keresztülmenjen.)
Megkerestük a kijelölt termet és letáboroztunk elé.

Mindenki akivel csak beszéltem ez ügyben, olyanok, akik az elsőfokú határozatot megfellebbezték vagy akár a háziorvosom is, azt mondták, a másodfokon már nem egy, hanem két orvos plusz az adminisztrátor van jelen, így az már nem annyira szubjektív mérce alapján dönt, mint az elsőfok. Nos, ennek szellmeében mentem. Ja.

Fogtam a papírjaimat és mikor asszisztens kijött és –meglepő módon, az eddigi gyakorlattal ellenkezően mosolyogva, esküszöm, ez ott nagyon kirívó szélsőség- szólított, mentem a vizsgálóba.
Hidegzuhany. Vagyis inkább a „nabazmeg mér hittél mást??!!”-érzés, mikor megláttam odabenn a „megszokott” egyetlen orvost, aki ősz hajával és szemüvegével valahogy olyan ismerősnek tűnt. De a ledöbbenéstől nem tudtam tovább keresgélni akkor amúgy is végletekig leterhelt agy maradékomban.
A koreográfia ugyanaz –ezeket így tanítják az egyetemen? van egy direkt erre szóló kurzus, hogyaszongya: „miként alázhatjuk meg úgy az ingyenélő nyomorékot, hogy az ne legyen nyilvánvaló, mégis azonnal tudja hol a helye”, mert tökéletesen hozzák a formát-, a sarokban lévő székre –melynek nincs kartámasza s nem magasabb, mint a megszokott- kellett leülnöm s elmondanom a dolgokat.
Most nem volt nehéz panaszkodnom, vagyis basszus egyre jobban belejövök.. mert fájt a csípőm, de ettől mondjuk a memóriám még kevésbé volt hajlandó működni.
Kedves kolléganőjével ellentétben ő nem nyomorgatta meg a lábam és elhitte – a zárójelentéseknek és az én beszámolómnak valamint a rajtam lévő hegeknek köszönhetően-, hogy nem hajlik a bokám s a talpam véresre karistolásával sem lehet kiváltani a marok reflexet, de majd kíváncsi leszek rá, hogy valóban mi jelenik meg a határozat szövegében.
Újra sarokba velem –ahol az ilyeneknek a helye, ugye-, majd jöttem kifele. Némi liftesbácsi keresgélése után mehettünk a messze-messze álló autóig. (Két nyomorult összeborult… ilyenkor ez jut eszembe mindig, Anyu mondása volt, s az ilyen helyzetekre totál illik, akkor is, ha Ő álmában nem gondolta volna, hogy az általa szépnek látott és okosnak hitt, vöröshajú nagykislánya valóban nyomorék lesz…:)
Olyan gyorsan végeztem, hogy ihaj… úgyhogy agyam még arra sem volt képes, hogy átálljon a vizsga módról a normál módra, úgyhogy Györgyi kérdésére, miszerint van-e még dolgom székes fővárosunkban, azt feleltem, hogy „Öööö… ááá, nincs. Vagyis…ööö… azt hiszem, nincs.” Ennek megfelelően a gps-be beütötte az Etele tér célállomást, majd ahhoz tartva még beültünk egy Burger Kingbe (bár mi McDonald’s hívők vagyunk, de az nem terem azon a vidéken, így be kellett érnünk ezzel). Remek reggeli tojásos, bacon-ös szendvicset ettünk, narancslével és jókedvvel, majd mindezt megkoronázandó, elfogyasztottunk egy-egy csíkos fánkot, a már jócskán kijáró kávéval együtt. Finom volt. De meg kell jegyeznem, hogy a fagyasztott fánk –még ha kis idővel a felszolgálás előtt ki is kerül a fiókból-, nem az igazi…
Aztán kiértünk a buszhoz és pikk-pakk már indult is az enyém, Így gondolkodni sem volt időm a netán elfelejtett bármiről, sofőrrel lealkudtam a helyem –mármint az első ülésre való jogosultságom-, meg a leszállás az első ajtón-t –egyik ellen sem volt kifogása, így jöttem is hazafelé.

Érdnél jártunk, éppen fordultunk ki a buszvégről, mikor rájöttem, hogy basszus, nekem marhára nem ott lenne a helyem, hiszen megbeszéltem édes, kedves, boszorkányos lyányommal, hogy kávézunk a nap folyamán.
Hát, komolyan. A burleszk az nem egészen jó kifejezés arra, amit láthatott az aktuális utazóközönség… Mint egy villám hasított a tudat belém és gondolkodni sem maradt időm –no meg agyam, ugye-, gyakorlatilag felvisítottam, hogy „BAKKER!” és rácsaptam a homlokomra.
És ez csak az egyik fele annak, amivel adós maradtam aznapra, de erről még akkor halovány fogalmam sem volt.

Hazajöttem, majd felhívtam szegény Luci’-t, hogy ja, bakker ezt én ugye, ez van… s még akkor sem jöttem rá, hogy még mindig nem kerek a dolog.
Majd jött a legújabb fejezet a talemanéni kontra téhóm összecsapásban, mert ismét csak beintett a net ahelyett, hogy tette volna amiért fizetek. Cirka egy óra beszélgetés alatt –bakker, ismét bakker- orvoslásra került a súlyos vonalhiba, ami nem nálam volt, sikerült megreklamálnom a „kedves ügyfelünk”-nek címezett ígéretüket, melyet aztán a következő levéllel le is nulláztak, valamint azt is sikerült elintéznem –némi hoppá! maradék agyamba idézésével és egy ismét nyilvános „JÉ!!” általam való megszólaltatásával-, hogy innentől, de legkésőbb holnaptól ingyér híhatom az összes mazzagos valamint a harminccal kezdődő –már a pluszharminchat után harminccal kezdődő, vagy folytatódó, vagy mi- számot. Vagyis, ha legközelebb ilyen gond van, nem az én telenoros kontómra megy ez, hanem eszik amit főztek.
Megkaptam esemesben a hibajegyet, majd ismét egy óra múlva a javítás befejezéséről szólót is.

Onnantól ismét lett net.
Ám, mindez nem fontos. Sokkal lényegesebb az, hogy mikor letettem a telefont láttam, hogy annyira, de annyira ihaj vagyok, hogy csak na. Vagyis még jobban, mint az a buszon ülve tudatosult bennem…
Mahutani keresett, mert vele is kávézni, illetve egy koncertre menni is beszéltünk meg.

Most komolyan?! Néha értem már, hogy miért néz a többség teljesen hasznavehetetlennek… aztán persze rendre elfelejtem ezt is…
 

Nem is tudom pontosan, kinek a nyakában kellene lennie mindenképpen ahhoz, hogy figyelmeztesse az embereket, az itt közeledő nem egészen kerek...

Már sokszor írtam, idéztem tőle és említettem meg itt egy kerekesszékes barátomat, aki éles eszével, sarkos gondolkodásával, kiművelt, de nem finomkodó, egyenes stílusával engem a hozzám intézett első és rá oly jellemzően határozott mondatával -"Te vagy Talema?"- bevéste magát a memóriám helyét uraló jégmezőre.  

Nemrég az egyik roki-listára feltett T-boy egy levelet, mely egyrészt rá annyira jellemző, másrészt nagyon is továbbgondolásra érdemes.

Íme -engedelmével ideteszem-, az írás:


"Nyitrai Imre helyettes szociális államtitkárral készített interjút, amiből most idézek:
„Sokadszor nem teljesítjük az akadálymentesítésre vállalt határidőt. Ezzel mi lesz jövőre? Újabb haladékot kérünk?
Ezen a téren valóban elmaradásban volt az ország, pedig rengeteg forrás állt rendelkezésre akadálymentesítésre, csak épp nem megfelelő módon használták fel – említhetném például a 40 centiméter magas „akadálymentes” kilátó esetét. Itt a hatályos normák kikényszerítését kell elérnünk, és társadalmi tudatformálásra van szükség. De hadd mondjak egy példát arra, hogyan lehet valamit gyorsan és egyszerűen megoldani: amikor kint voltunk ebben az ügyben Londonban egy konferencián, az ottani államtitkár elvitt minket egy több száz éves pubba. Megkérdeztük, hogy az ottani lépcsőket hogyan akadálymentesítik, mire azt mondta, hogy náluk „ésszerű módon” akadálymentesítenek: egy ilyen épületet nem építenek át ezért, ott van egy csengő a bejáratnál, a kerekesszékkel érkezőket a pincérek beviszik. Ez a megoldás olcsó, és mindenkinek megfelel. A hazai előírások szerint mondjuk az újpesti Négy Lépcsős előtt a szakhatóság több millió forintos rámpát írna elő, szakhatósági engedéllyel. Vagyis a szemléleten is változtatni kellene.”

Kedves Államtitkár úr, nagyon tetszik nekem ez a csengős megoldás. Lehetne a kerekesszékkel megközelíthetetlen autóbuszokra, villamosokra és vonatokra csengőt szerelni, és az többit az utasokra bízni. Majd ők felvisznek.
A készséges WC-s néninek persze nehéz lennék, de ő meg csengőszóra felszaladhatna a lépcsőn egy szépen zománcozott éjjeli edénnyel, aztán…, hiszen próbáltam én már cipőt a forgalmas Bartók Béla út járdáján.

Egyébként a csengős megoldás nem új. Itt egy példa, egy zuglói bankfiók (amit János fényképezett).
Az a baj, hogy nem tudom elképzelni, hogy mi történne, ha megnyomnám azt a csengőt. Kijönne egy biztonsági őr és három bankos hölgy és bevinne a bankba?





Persze, én is tudom, hogy nem lehet minden régi épületet akadálymentessé tenni, de az a helyzet, hogy Magyarországon ma is sok olyan új épület épülhet, ami nem akadálymentes, és ezek előtt az épületek előtt vidáman csilingelhet (vagy csöngethet) az a használt magaspadlós - emiatt kerekesszékkel használhatatlan - hannoveri villamos, amit most vásárol a főváros önkormányzata."

Az eredeti interjú Nyitrai Imrével itt olvasható.
S személyesen ő, hogy megemlékezzek eme nagy ötlet gazdájáról is, hiszen kiérdemelte a helyét a padomon:



/Szemléletét tekintve igen figyelemreméltó államtitkár képe innen, ni/

Én pedig még hozzáteszem azt a halvány gondolat-foszlányt, mely szintén az egyik listán jelent meg egy sorstárs -Ámon Imre- tollából, mely nem más, mint a párhuzam, mondjuk az ókort, vagy a koraközépkort idézve, mikor is a leprások nyakába kötelezően csengőt kellett kötni, hogy bármerre is jár, ezzel figyelmeztesse a többi, egész városlakót, hogy tudja, az aki közelg csak veszélyt hozhat rá, így messze kerülje el.

Álmában csönget egy picit.

Hány lépés innen a Taigetosz?
 

Egy délelőtt lenyomata, melyben van kezelés, akarom mondani lekezelés, egy jó adag elégedetlenség, annál is nagyobb adag kín, no meg a régmúlt felsejlő árnya…

12. 18. szombat
Két nővér van szolgálatban a hétvégén, egyik délelőttös, másik pedig hosszúzik, vagyis este 8-ig benn van, majd másnap csere. A betegek többsége hazament a hétvégére, vagy végleg is akár, tízen maradtunk.
Reggel 7-kor jön egyik nővérke, hogy menjek a kezelőbe (eddig minden alkalommal kihozták nekem a mobil-gépet, az ágyam mellé, ő nem), összeszedtem a pakkom, mentem. (Egy hatalmas szatyornyi –összesen 9 darab- spec különböző szélességű fásli, alátét vattatekercsek, lábujjtekerő gumis gézek, csőharisnyák, két mankóval, érdekes, szórakoztató túra…)
Egy harc volt elérnem, hogy ne a körmével fogja meg a lábam, ahogy a csőharisnyát felhúzza –nekem nem engedte meg-, majd elindította a gépet. (Maszek megjegyzésem, az a gép ott egy kalap sz@rt sem ér, mert ugye a lényeg az lenne, hogy az egymás után nyomás alá helyeződő mandzsetták egyre feljebb szorítják a felgyülemlett fehérjét –nyirokváladékot- az adott végtagban, majd egyszerre leereszt az egész; aztán kezdődik az elején minden, a lábujjaktól –vagy a kéz ujjaitól- indulva. Nos, ez nem. Egyik felfúj, majd mire a ,másik is belekezd, ez leereszt; tehát, gyakorlatilag „felkavarja” a pangó nyirokváladékot, de semerre el nem vezeti azt. De ezt csak megjegyeztem. Rákérdeztem, persze, mert tavasszal, az OORI-ban tapasztaltam már egy jó géppel a megfelelő működést, s ott is naná belekotyogtam, hogy mégis mire jó ez, így itt tudtam, mit kéne csinálnia. A válasz az volt, hogy nyugi, az úgy jó… ja, oké. … tehát egy ilyen alkalommal 20 percen át a semmit csináljuk… rendben…)
Majd mikor lejárt az időm a gépen, át kellett ülnöm egy fotelba –mely, ismét megjegyzem, annyira alacsony, hogy egy külön drukk volt mindig, hogy vajh leülök-e rá, majd, hogy felállok-e pláne /volt olyan, hogy úgy kellett felcibálni… ez van, gyerekek…./-, jött a betonfásli, visszajárók szerint a múmiaképző. Újabb harc, hogy ne a körmével basztassa a bőröm, hogy a veséket nem viseli el a lábam, hogy nem véletlenül csináltunk a gyógytornásszal négy, speciálisan az én lábamra –mely okos, ügyes és szép, ugye- szabott „gumibetétet”, s hogy azokat ugyan hagy mutassam már meg én, hogy hová kell tenni… a közelharc végén, lábujjtól –melyek külön-külön is spec gumifáslival kalodába lettek zárva- combtőig –nem viccelek, a bugyimig, mindkét lábamon- befáslizva, gyakorlatilag járásképtelenül de késznek lettem nyilvánítva. Hurrá.
Két mankóval -ha nem járókerettel, ott volt végig az ágyam mellett- jártam. Eggyel, neaggyég mankó nélkül akkor se, ha épp nem volt befáslizva a lábam, aznap reggel a nagy pakkommal egy mankóval mentem ki a NEM AKADÁLYMENTES –de erről majd később, és nem biztos, hogy itt, mert ez nem mozgássérült, vagy csak sérült kérdés….- fürdőbe, ahol van vagy 12 fok, és hajnalban egyszer volt mikor 3 fokot mutatott a benn lévő hőmérő, szóval kimentem egy mankóval, pakkal, lezuhanyoztam dideregve, majd egyik kezemben mankóval, annak a fogójára akasztott pakkommal, másikkal pedig a falnak támaszkodva kimentem a folyosóig, és nem tdutam továbbmenni. Nővér persze sehol. Egy épp arrajáró beteget kellett megkérnem, hogy hozza ki nekem a másik mankóm, vagy kész én ott, a kórházzal fogok elmúlni, mert egy tapodtat sem tudok tenni…- de ez megint csak egy csapongás, vissza a hétvégi szolgáltatáshoz… mely elé úgy bebökném, hogy KIszolgáltatottság a javából, akkor is ha ez a szójáték egyrészt nem pontos, másrészt meg kurvára nem vicces. Szóval vissza…
Ez volt az én játszmám, melyen nap mint nap át kellett esnem, de ez jó. Tudom, hogy jó, mert a lymphoedema nem összeegyeztethető a tartós lábbal, nekem márpedig az van. Na. Tehát ennyi belefér. Bakker. De mindeközben –mely kaland eltartott alkalmanként a gépi mókával együtt olyan cirka két órán át- zajlott egy olyan közjáték, amit én nem tudok elviselni…
Van itt két néni, akik csak járókerettel tudnak járni. Egyikük nagyon rossz állapotban van, nehezére esik a lépés is, nemhogy a leülés vagy a felállás –mikor kihajtják minden étkezéshez az úgynevezett ebédlőbe, mely csak egy öblösebb folyosószakasz-, pontosabban felállni nem is tud, így minden étkezés után –értsd, ahogy mondom, napi 3 alkalommal- ott marad egyszál egyedül, mert a nővér kihajtja, mint a jószágot a legelőre, leülni a betegtársak segítenek neki, de felállni már nem tudtunk, így mondom, minden alkalommal néhány órát ott ült szerencsétlen, amíg egy külsős, látogató, vagy egy eltévedt műtősfiú, vagy orvostanhallgató arra nem járt- várja, hogy valaki felsegítse, és őt éppen akkor kezelték, amikor én is ott voltam.
Addig csak azt láttam, hogy mindkét lábszára be van kötve. Nekem is, ennél tovább én nem is gondoltam ezt. Most láttam, hogy mi van a kötések alatt…

Az elején még a függöny mögött a gépen voltam. Csak azt hallottam, hogy néni könyörög. Esdekel, éteri hangon…
- Egy fájdalomcsillapítót kérek, könyörgöm, adjanak egy fájdalomcsillapítót!
Nővér –ahogy tette fel a gépet rám, miután megküzdöttem vele, hogy ne a körmével vájjon a bőrömbe- válaszol neki:
- Rózsi néni, nem adok! Ha nyafog, nem adok. Kérje szépen, ahogy kell!
Madárcsontú, 80 év körüli néni erre, még halkabban:
- Nem nyafogok, de kérek egy tablettát. Már kaphatok?
- Nem. Rózsi néni, látja, nekem dolgom van, én dolgozom, maga meg csak ott üdül, ne sajnáltassa magát!

Rózsi néni tovább könyörgött, nővér meg szart rá. Én továbbra sem láttam ki a függöny mögül.
Bejött a másik nővér, aki elkezdte kezelni a lábát.
Csak azt hallottam, hogy a néni jajgat –de komolyan, a kín hangjain, ami nagyon jó ismerősöm, basszameg- a nővér meg üvölt vele…
- Rózsi néni! Ne jajgasson! Ez a maga hibája, nekem nem kötelező ezt csinálnom, hogy a maga undorító lábát mossam. Ne táncoljon a lavórban!
És így tovább…

Feküdtem a függöny mögött és hallgattam és megtalált a 9 éve magammal hurcolt táblám, melyen semmi más sincs, csak fekete végtelen mezőben égővörös vastag betűkkel annyi:FÁJ!
Mikor már vagy nyolcadszor mondta nemkötelező-empatikus-eqbajnok a néninek, a magáét –akkor éppen azt, hogy „Most nem is fájhat, most csak játszik, vallja be, most éppen hozzá sem értem a sebhez, csak mellőle vettem le egy darabot!”, kiszóltam a függöny mögül:
- Nővérke, nem lehet, hogy valóban fáj Rózsi néninek?

Kedvesnővér meghallotta –aminek nagyon örültem- és azt mondta:
- Nem, higgye el, Rózsi néni ezt élvezi! Nem fáj az, hát elhalt!
- Elnézést –mondtam és nem egészen ezt gondoltam-, én tudom, milyen az, amikor a nekrózisos részt távolítják el a láb megmentéséért, tudom, milyen érzés a csipesz másik oldalán lenni, egyszerűen nem igaz, hogy nem fáj.
Hallottam, ahogy a sámlit kirúgta maga alól és amint jött a függönyhöz már mondta:
- Ugyan honnan tudná!? Nekem ne beszéljen már, az nem fáj és különben is, maga nem ismeri Rózsi nénit
Ekkor ért odáig, hogy belátott a függöny mögé, és már látta, hogy ki az a renitens, aki ellent mer mondani neki. Az ominózus lábam szabadon volt, mert a másikra kaptam gépi kezelést, így láthatta a több tenyérnyi heget és a deciliterekben mérhető térfogathiányt az én erős-okos-tartós lábamon.
- Nem –mondtam én- Rózsi nénit nem ismerem, de a fájdalmat igen. Sőt azt is tudom, hogy menyire szubjektív a fájdalom megélése, erről meg konkrét tapasztalatom van.
A nővérben megállt a szusz, a lábam láttán, pedig már nem most először került a szeme elé, de ilyen összefüggésben most találkozott vele.
Mikor szóhoz tudott jutni, megkérdezte:
- A lymphoedema az oka ennek?
Elmondtam, hogy nem, az „csak” egy következmény, én 2. típusú limfós vagyok, majd kicsit részleteztem a láb-mókámat neki.
Ezután visszaült, majd tán egy oktávval már halkabban osztotta Rózsi nénit.

Én kiültem a fotelba –ami mint mondtam, nem alkalmas csípőprotézissel élő számára-, így már láthattam a szomszéd kezelőben zajló történést.
Mindkét lábszára –melyek vékonyabbak, mint egy egészséges férfi karja- gyakorlatilag egy-egy összefüggő nyílt seb. Néni ül a széken –ami mondom, undorítóan alacsony- nővér előtte egy sámlin, és egy csipesszel távolítja el az elhalt bőrt és fertőtleníti a sebeket…
Erre mondta okos, lelkes empatikus egészségügyi alkalmazott, hogy nem fáj.

Én meg azt gondoltam, hogy ezután egy adag hashajtót kapok minimum az ebédembe, vagy az amúgy is 15 fok körüli szobában –ahol egy 120x150-es pléd volt takaró helyett!!- kötelező szellőztetés lesz a következő, de muszáj volt megszólalnom.
Ehhez képest ahányszor aztán találkoztunk, bármelyikükkel a két kedves közül, széles mosollyal üdvözöltek, sőt, kajánál az asztalhoz vitték a tányérom!!

Undorító. Azt hiszem ezzel a szóval tudom összegezni ezt.





    Egy jó tanács: nem kötelező. Tényleg nem az. Tessen elmenni bányásznak, vagy oroszlánszelídítőnek! Akkor nem kell az undorító betegekkel érintkezni. Ha kérhetem... 

Hétfőn megyek kórházba.  Az István kórház F épületébe fekszem be egy hétre és lymphoedema drenázst és masszázst fogok kapni.

Hétfőn reggel 8-ra kell a felvételi irodán lennem, mert fél 9-től már kezelés van. (Gondolom első nap még csak a kezelések kiírása, az állapotfelmérés lesz soron, de akkor is, fél 9-től már mindenképpen benn az osztályon a helyem.)
Itt a tél, ugye, havazik, meg tudom én, jeges utak, ónos eső, és a többi téli nyalánkság, így nekem a reggel nyolcas beérés, a fél hat utáni buszhoz bandukolással kezdve, ráadásul két mankóval plusz egy húzós bőrönddel, no meg egy táskával még a vállamon, majd ugyanilyen opciókkal metrózni egy kicsit és sétálni újra egy kicsit nagyobbat, nos, nem kivitelezhető.
Tehát megszerveztem, hogy már vasárnap felmegyek Pestre, és ott alszom Egyeskééknél, aztán majd hétfőn reggel, a már korábban -talán kétszer- általam is igénybe vett BKV-MEOSZ kooperációban fenntartott háztól-házig járattal -két darab buszjegyért- simán, csúszkálás, cipekedés, elakadás nélkül odaérek ahová kell.
Gondoltam úgyis nemrég -tán egy éve sincs még- vagy 5 mozgássérültek szállítására tökéletesen alkalmas kisbuszt kapott a BKV, így a park régi járműveit végre biztonságos újakra cserélhették, s több is lett a kocsik száma így.
Aztán azt is gondoltam, hogy mivel három munkanappal előbb kell kérni a szállítás, én ügyes leszek és már ma, vagyis 4 munkanappal előbb hívom a diszpécsert, hogy biztos ami tuti alapon, paramentesen tölthessem a hetemet.
A telefonomba csak így, hanyagul annyi van beírva, hogy MEOSZ, tehát nem lehettem biztos benne, hogy ez a szám, az a szám, amit nekem hívni kell ehhez, de egy életem, egy halálom (nem is, de … na), hívtam. Mikor hölgy felvette neki elhebegtem bajom és azt is, hogy nem tudom, jó helyen gazsulálok-e, de megnyugtatott, hogy igen, ez kell nekem, csak kolléga éppen wc-n van, de addig ő felveszi az adatokat, s majd vagy ideér addig, vagy visszahívnak, hogy megnyugtassanak az eredményről. Alig kezdtem el bediktálni az adatokat, mikor át is adta a kagylót a hölgy, s immáron a megfelelő emberrel –az illetékes elvtárssal- tárgyalhattam.
- Neve?
- Hol kell felvenni?
- Hová utazik?
Diktáltam mindent, ő jegyezte szorgalmasan.
- Mikor?
- 13-án, hétfőn reggel kell 8-ra beérnem az István kórházba.
- Ó, akkor? Akkor biztosan nem fog menni, ne haragudjon!

Hökk… mondom én… hökk a javából… s ezt hallva, vagyis nem hallva, folytatta:

- A hétfő reggel a legnagyobb csúcs, annyi rendszeres szállításunk van akkor, hogy Önt már biztosan nem tudjuk akkor elvinni, de mondom, ne haragudjon!

Már meg tudtam szólalni.
- Nem, nem haragszom. Köszönöm a tájékoztatást.
De folytatta:
- Tényleg ne haragudjon, nagyon sok rendszeres szállítás van akkorra, ezért nem tudunk autót küldeni.
- Semmi baj, köszönöm.

Nem haragszom. Tényleg nem. Csak a zabszem azonnal a helyére került, mert elképzelni sem tudom, hogy miképp birkózom meg a jeges úttal, a sötéttel, a bőrönddel, a két mankóval…
Úgyhogy a sokk miatt rögvest meg is írtam ezt a roki listák közül, ahol tag vagyok, háromra. A MEOSZ listájára nem engedték fel, pedig ebben nincs semmi lázító:

"Kedves listások!

Nem haragszom. Ezt leszögezem.
De nagyon nem esik jól, hogy nem kaphatok segítséget amikor kórházba megyek jövő hétfőn reggel, mert sajnos a BKV-MEOSZ szolgálatában álló kisbuszok közül egy sem tud engem elvinni a VII. Akácfa utcától a Nagyvárad térig, az István kórházba.
Így két mankóval, bőrönddel fogok bohóckodni a jeges utakon.
Nem haragszom. Tényleg nem.

Csak megint azt érzem, mint a parkoló kártyák kapcsán, mert ugye ott az van, hogy én nem vezetek, így majd nekem jó lesz a max két órára szóló ingyenes parkolás…. itt meg, ez nem rendszeres fuvar, nekem csak most kellene bemennem a kórháza, így nem férek bele.

Nem haragszom. De valaki ugyan mondja már meg nekem, hogy a búbánatos búbánatba jutok el fagyban a kórházba aznap reggel?

Tudom, hogy jó dolog ez. Nagyon jó. Nem kétlem, hogy az, én is használtam már két, vagy három alkalommal, de most nagyon rosszul esik, hogy van, de nekem még sincs….

  talema"

A másik kettőn viszont megjelent. Reagáltak is rá ott, de én hangsúlyozom, hogy ez jó dolog, ha a kicsi jót is utálom, abból nemhogy nagyobb jó, jobb nem lesz, de még azt is elvesztem, tehát ez a levél csak a kétségbeesésemről szól.

Aztán csörgött a telefonom és hívott egy ismerősöm az egyik listáról, hogy na akkor hétfőn reggel ott leszek ahol kell, mert ő 7-re viszi a feleségét ide meg emide dolgozni, aztán fordul egyet és visz engem a kórházba. Jó lesz így??
Köszönöm, András!

Most erre mit mondjak?

Az elég lesz, hogy nem haragszom?? 

A szerencse egy önmagában nem is létező fogalom, csak akkor nyer értelmet, ha valamit valamivel szembeállítunk... és még akkor sem biztos, hogy az értelem, az valóban értelemnek nevezhető. *

Alig két hónapja töltöttem 4 napot Igalban, s az alatt az idő alatt érlelődött meg az elhatározás a fejemben –ott, ahol az agyamnak kellene lennie-, hogy lejegyzem a padomon amit a pps jelent. Nem, nem azt amit még én is meg tudtam érteni itt a számítógépem előtt (v mögött??) töltött idő alatt, vagyis nem ezt a diavetítős pc-okosság akármit, hanem egy ennél sokkal de sokkal fontosabb, emberek életét befolyásoló, azt egészen más irányba, minőségbe kényszerítő tünet együttest, a Post Polyo Syndrome-t.
Aminek a létezéséről sem tudtam, egészen addig a négy, nyugiban, érdekes beszélgetésekkel, és fontos tapasztalásokkal töltött igali nap előtt.
Hiszen azt, hogy valaha volt olyan, hogy gyermekbénulás, sőt, járványos gyermekbénulás, azt tudtam, de mint valami rég kihalt, elmúlt életformára, így gondoltam rá.



És ez engem minősít.
Ezért most –pontosabban azóta- elnézést kérek, annál is inkább, hogy mint kiderült, van polyo-s jó ismerősöm nem is egy, csak én nem tudtam, hogy ez az oka annak, hogy ők bottal járnak, vagy éppen kerekesszékben élnek. S lám, amit mindig is mondok: a rokiság, s egyre inkább gondolom, legyen az bármely formája is a rokiságnak, csak kellő humorral vészelhető át, hiszen ez a párhuzam, nemcsak nekem ugrott be erről.  

Nemrég, november elején volt a Heine-Medinesek Magyarországi találkozója Hévízen és Balatonmáriafürdőn, erről Juli, egy agilis, mindig fényképezőgéppel a nyakában közlekedő szintén polyos ismerősöm írt.

Tamás, akitől jócskán szemezgetek a témában –és aki nem átallott odakerekezni mellém vagy három éve az OORI-ban, hogy „Te vagy Talema?”- a betegséglexikonból vett részletekkel írja le a polyot:

  "A poliovírus-fertőzések túlnyomó többségükben tünetmentesek maradnak. A megbetegedéssel járó fertőzések igen nagy része egészen enyhe, ún. abortív formában zajlik le 1-3 nap alatt, enyhe bél- vagy légúti huruttal, fejfájással.

Amennyiben a bevezető szakasz után a klinikai tünetek nem szűnnek meg, 2-3 napos láztalan intervallum után kifejlődik a bénulást megelőző (preparalitikus) szak az agyhártya érintettségét mutató tünetekkel (láz, fejfájás, hányás, gerincfájdalmak, aluszékonyság vagy nyugtalanság).

Ha a betegség továbbfejlődik, megjelennek a bénulások (paralitikus szakasz). Rendszerint erős izzadás, izomgyengeség és izomfájdalmak vezetik a bénulásos szakot, de előfordulhat, hogy a rövid bevezető szakasz után hirtelen kifejlődő bénulás az első észlelt tünete a betegségnek. A bénulás petyhüdt típusú, rendszerint aszimmetrikus.

A bénulások leggyakrabban az alsó végtagok törzshöz közelebbi izmait érintik, de egyetlen izomcsoportra is lokalizálódhatnak. Néhány napig előrehaladhat a folyamat, ennek során a légzőizmok is érintettek lehetnek. A vírus által megtámadott idegsejtek által beidegzett izomrostok bénulása ugyan maradandó, a betegség lezajlása után a bénulások sokszor mégis javulhatnak; ennek magyarázata az, hogy a gyulladás idején nyomás alá került, ám élő idegsejtek a gyulladás elmúltával visszanyerik működésüket. Amennyiben egy izomcsoportot ellátó valamennyi idegsejt elpusztult, a bénulás maradandó. Az érintett izomcsoport fokozatosan elsorvad."

S ezután, a végén lévő két mondattal összegzi az Ő 0 óra, 0 perc-ét.

* Én 31 voltam, mikor -színpadias fordulattal élve- az életem véget ért. A szerencse itt nem játszik. Ki tudja, hogy melyik a jobb? Jobb-e egyáltalán? Ez a besorolás egyáltalán szerepelhet egy mondatban ezekkel a történésekkel?
Nem. Más minőség. Át kell kalibrálni minden mércét, s ha ez megvan, már lehet –sőt kell, mert csak úgy megy- fanyar humorral megélni a megmaradtat. S ki lenne más a legalkalmasabb eszköze a karcos humornak, mint Woody Allen? Hiszen „Foglalkoztat a jövőm, mivel a hátralevő napjaimat ott szeretném eltölteni...”
Innen egy részlet:
„A korábbi megközelítés szerint a gyermekbénulásos esetek három szakaszra oszthatók:

1.    1. Az akut szakasz, itt történik a vírus fertőzés majd a fertőzöttek egy részénél eszkalálódnak a tünetek, kialakulnak a – jellemzően a végtagokat érintő – bénulások.

2.    2. A felépülés szakasza, az akut szakasz tünetei (magas láz, erős fej és izomfájdalmak) elmúlnak. Megkezdődik az éveken át tartó rehabilitáció, a bénult vagy gyengült izmok fejlesztése.

3.    3. A krónikus szakasz. Együttélés a kialakult és stabilizálódott fogyatékossággal.

Esetemben az első két szakasz fel- és átölelte a boldog, felhőtlen gyermek- és kamaszkoromat, míg a harmadik szakasz bearanyozza a felnőttkoromat…

 És itt véget is érhetne ez a bejegyzés, de az USA-ban 1980-ban felfigyeltek a polio késői progressziójára, melyet a legelfogadhatóbb feltételezések szerint a mozgató idegsejtek túlterhelése és ezek idő előtti elhasználódása okozhat. 

A tünetek változatosak (zárójelben a saját észrevételeim): fáradtságérzet (hát igen…), szellemi készenlét hiánya (érzem…), izom és ízületi fájdalmak (szerencsére nem…), gyengülés (aha…), légzési nehézségek (szerencsére nem…), hideg intolerancia (határozottan igen…), pszichés problémák (mindenképpen, talán…).

 Nos, ezt az újonnan megfogalmazott negyedik szakaszt nevezik Post-Polio Syndrome-nak, rövidítve PPS-nek.

 Szóval a játék még nem ért véget, mert bónuszként még nyomnak egy kis habot a szikkadt tortámra. Szó sincs arany alkonyról, indián nyárról, meg szép öregkorról, küzdeni kell a megmaradt képeségeimmel a megmaradt képességeimért, életfogytiglan…”

Vagyis ez a pps, mely a népesség egyre fogyó létszámú csoportjának nem elsősorban a diavetítős pc-okosságot juttatja észbe, hanem egy konok, el nem múló figyelmeztetést.
Egy figyelmeztetést, mely leginkább arról szól, hogy a polyo által elpusztított idegsejtek milliói mellett, vannak életben maradtak, s azóta is dolgozók, amik folyamatos kemény munkával tartják magukat továbbra is használhatóként.
Nagyon, nagyon profán hasonlattal azt kell mondanom, olyan ez, mint az én lábam. Mikor fáj, mikor úgy érzem, leginkább csak csendben szűkölnék egy sarokban –összegömbölyödni nem tudok, de eltűnnék a világból, valami érzésmentes helyre-, akkor is tudom, hogy azért érezhetem ezt, és azért lehet rajta sokszor csúnya seb és azért fázik sokkal. de sokkal jobban, mint a többi alkatrészem, mert VAN lábam. Olyan, amilyen, szép, okos, erős… hiszen elsősorban VAN.

Köszönöm Tamás, hogy idetehettem ezeket és, hogy nem mész falnak az okoskodásomtól!

Már csak egyetlen megjegyzés:
Tamás fontos jellegzetessége például a rácpontyhoz való viszony-ából ismerhető meg a leginkább.

Ugye mennyire viszonylagos minden?

 

Aaron Fotheringham is olyan ember, aki előtt megemelném. Akkor is, ha mindeközben igencsak berzenkednék. 

A Murderball jut eszembe erről. Naná.


"A 18 éves Aaron Fotheringham-nek egy vele született, gyógyíthatatlan gerincbetegsége van, ami miatt 8 évesen kerekes székbe kényszerült. A 18 éves Aaron Fotheringham rámpáról elrugaszkodva – 14 éves kora óta – hátraszaltót csinál. Hogyan lehet szó egyazon személyről? A válasz egyszerű: Aaron a kerekes székében ülve gyakorolja a gördeszkás és BMX-es trükköket.

Az állapota miatt teljesen összetört Las Vegas-i srácot BMX-es bátyja bíztatta, hogy próbálja ki a rámpát kerekesszékben, és az óta beleszeretett a sportágba. Sosem adta fel. Rengeteg trükkel próbálkozott, 2006-ban pedig sikerült megcsinálnia a hátraszaltót. Azt is mondhatnánk, hogy egy új sportágat népszerűsít, amelyet ő „hardcore sitting” -nek nevez. A mára hivatalosított hátraszaltó bejuttatta a Guiness Rekordok könyvébe, és engedélyt is kapott, hogy BMX versenyeken indulhasson, ami nem volt hiába, mivel győzelemmel is büszkélkedhet. Számára a győzelem csak másodlagos a „kerekezés” élvezete mellet, valamint, amellett, hogy együtt lóghat a barátaival a skate-parkban.

Elmondása szerint, amikor egy új trükköt gyakorol, párnákkal veszi körül magát, ha pedig már jól megy, irány a rámpa! Székének különlegessége, hogy kerekei külön felfüggesztéssel rendelkeznek, így a jó rugózás miatt képes véghezvinni azokat a trükköket, amelyeket a gördeszkások és a BMX-esek űznek.
/Eredeti cikk innen/

Kedvenc időtöltése mozgássérült gyerekeket tanítani, miközben megpróbálja bebizonyítani nekik, hogy a kerekesszék egy játékszer is lehet, nem csak egy korlát a számukra. Aaron teljes szenvedéllyel teszi mindezt, nem csak azért, mert élvezet, hanem mert meg szeretné változtatni a világ felfogását a kerekesszékben ülő emberekről, és ezen az úton segíteni is szeretne az embereknek, hogy észrevegyék a kihívásokat.

Nem kell mozgássérültnek lenned ahhoz, hogy ösztönözzön az, amire ő képes!


"Just when sitting was safe", azaz amikor ülni biztonságos volt. Ez a mondat kíséri címként azt a videót, amely döbbenetet kiváltva ismertet meg bennünket ezzel a fiatalemberrel:"
  
/Eredeti cikk innen/

 

 

És most akkor ismét el kell gondolkodni, hogy AE tudott valamit. 
Mert ugye, minden mennyire de mennyire relatív.


Az ehhez kellő széket aktív széknek hívják. Mint azt megtudhattam a legalapvetőbb különbség a "normál" és ezen szék között a súlya. Ez mindössze vagy másfél kiló. Különböző sportokhoz, tevékenységekhez, különböző, speciális fejlesztések vannak. Ezen az oldalon olvastam erről, itt vannak remek videók is és minden ami ezzel kapcsolatban tudható.

Avagy

Minden férfi - feleségverő
Minden német - náci
Minden gyerek - ostoba
Minden szőke nő - pláne ostoba
Minden fideszes - demokrata
Minden cigarettás - rákban hal meg
Minden vörös hajú nő - kurva
Minden nő - kurva
Minden férfi - a farkával gondolkodik
Minden kormány - korrupt
Minden polgármester - tolvaj
Minden fidesz szavazó - vak
Minden nagycsaládos - csak a családi pótlékért szül/hozza össze a gyermekeit
Minden rokkantnyugdíjas - álrokkant

Van olyan? Van.
Minden, az adott opciónak megfelelő jellemzővel bírót egy végkövetkeztetés alá vonni helyes?
Hát nagyon nem.

Megjelent a hír a várható nyugdíjemelésről, majd arról, hogy a visszaélések, konkrétan a minap lebukott százezrekért munkaképesség csökkenést indokolatlanul megállapító orvosokról, és utána az is, hogy ennek apropóján a rokkantnyugdíjat kiveszik az emelés köréből, hisz azok jogosságát -mármint a leszázalékolás tényének jogosságát- immáron megkérdőjelezte ez a tény.
Hogy is van ez?
Most kiderült a két egri orvos ügye,  ezért az összes ilyen ellátásban részesülőt -beleértve azt is aki sérülten született vagy azt is, aki évtizedekkel ezelőtt lett rokkanttá- büntetik azért, mert korrupt a rendszer és előfordulnak ilyen bűnök.

Minden rokkant csaló. Ezzel ezt üzenik.

De bíztam benne, hogy ez nem akkora üzlet az amúgy is leginkább a viktorkezet csókoló nyugdíjas nénik tömegére építő pártnak, hogy végigvigyék, s lám, ki is derült. Itt is az apró betűs rész, vagy csak valaki valamit valahol baromira félreértett. Vagy viktor mégsem tudta kellően a nyáj szájába rágni az amúgy is elkezdetten centralizált vezetés elveit, vagy egyszerűen csak, mint mindig, összevissza beszélnek.
Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a ... főnök keze.

 

Legutóbb úgy elhajtottak, mint a szél. („Vörös haj? Fekete bugyi? Mit akar itt ilyen fiatalon? Nekem se jó a memóriám… hajoljon előre és fogja meg a bokáját! Ne sajnáltassa magát, nem érdekel a protézise, nem érdekel, hogy nem hajlik a bokája, hajoljon le!”)

Mindenki mondta akkor, hogy nyújtsam be a fellebbezést –mikor megjött a határozat-, de engem ez annyira megviselt, hogy ha csak erre gondoltam, elsírtam magam, úgyhogy nem fellebbeztem. Most, mikor megjött a levél az újabb felülvizsgálatról, elindult bennem a metronóm.
Minden percben ott volt valahol hátul, stabilan, de csak csendesen dobolva a para, hogy november 22-én mennem kell a bizottság elé, ahol majd a fényes tekintetű méltóság leereszkedvén hozzám, eldönti, hogy méltó vagyok-e az ellátásra.
Egy hete mentem a háziorvosomhoz, hogy a papírokat előkészítsük nála, meg összerakjuk a beutaló kérdőív részét.
Hát, nem volt annyi sor néhol, amennyi kódnak be kellett volna férnie –ez volt szerdán-, majd pénteken itthon a barátnőmmel készítettük össze a pakkot, s néztük át a beutalót is. Akkor derült ki, hogy egy fontos rész felett átsiklott a doki, és azt muszáj pótolni. Tehát én hétfőn reggel azzal kezdtem, hogy odaálltam a rendelő elé –mert ugyan szereztem székeket, alkalmas székeket az SZTK-ba, de a háziorvosok folyosójára egy sem került- és lestem, hogy elkapjam még mielőtt biztonságba kerülhetne előlem a doktor úr, ahogy jön megkezdeni a rendelést.   
Mert mint kiderült, mentő –illetve betegszállító- nem vihet a Vajda Péter utcába, az ORSZI-hoz, hogy miért, arra nem jöttem rá –és próbálkozni lehet, de most mondom, kösse föl a gatyáját aki erre nekem „befogadható” magyarázattal kíván előállni, mert én elképzelni sem tudok egyelőre ilyet, de nyitott vagyok, lehet próbálkozni -, így meg kellett kérnem a Sérültekért Alapítvány Támogató Szolgálatát –akik szoktak vinni évente egyszer három hétig az OORI nappali kórházába is, de ők csak reggel 9-es indulással tudtak vállalni, így a 8 órai rendeléskezdet előtt már ott szobroztam az SZTK-ban, hogy el tudjam intézni a dolgomat.
Szegény Tóth doki jött is, mi vagy tízen már ott sorakoztunk, egyik tépettebb,. mint a másik… úgyhogy szép képet mutattunk. Én –ahogy terveztem- már a folyosón lerohantam, és a kezébe nyomtam a papírt, gyorsan elhadarva épp aktuális bajom, s magyarázatképpen azt is, hogy rögvest megyek is, tehát ezt most vagy soha kell elintézni.
Papír bekerült, én nyugiban ácsorogtam tovább.
Két úr a betegek közül, arról beszélgetett, hogy nemrég voltak az ORSZI-nál és milyen tapasztalataik voltak. Érdekes történeteket hallottam, vérnyomásomnak jót tett…. Aztán Adri –az asszisztens- kiszólt, hogy menjek be mert valami kérdés merült fel, ezt tisztáztuk is benn a doktor úrral, kitöltötte a hiányos részt és mehettem dolgomra. Kint nagyon elnézést kértem, tényleg nem szoktam soha előre tolakodni, ráérek, tényleg. De most ezzel nem lehetett várni, ráadásul tényleg előbb mentem, mint a rendelés kezdődne, de már akkor is nyolcan vártak ott. Hja, kérem, aki ismeri a dörgést!!
Olyan ¾ 9 tájában végeztem, lerongyoltam a büfébe, ittam egy kávét és vártam.

Negyed 10-kor hívtam az alapítványt, hogy ugye nem vagyok ott felejtve. Nem, nem vagyok, csak kicsit csúszik a dolog, még kis türelem és indulnak. Megnyugodtam és mondtam, hogy hol vagyok az épületben, mert kinn esik az eső, benn meg csak két helyen van ugye 2-2 olyan szék, amire én le tudok ülni. Ezen túllendülve akkor maradtam a helyemen, nyugodtan, időm mint a tenger, alapon, hiszen a felülvizsgálatom 13:30-ra időzíttetett, vagyis elkésni sehogy sem tudtam.
Azon mondjuk paráztam, hogy Istvánt –a sofőrt- vajon megismerem-e majd, ha bejön értem, de kár volt az ebbe feccölt energia, mert nem ő jött be. :)
Aztán elindultunk, a kocsiban harmadmagammal ültünk, szállítottak, így kicsit csalinkáztunk, mert ki ide, ki amoda utazik, így engem a Vajda Péter utca impozáns ORSZI illetékességű épületének portáján 10:36-kor vettek iktatásba. (Megjegyzem, ez egy olyan épület, ami teljes egészében kimeríti a szocreál építészeti gyöngyszem fogalmát –már azt, ami erről nekem bevillan. De erről majd később.*)
Mentem a lifthez, előbb még be kellett szaladnom a szakértői intézet mosdójába, ahol… ááá… mit nekem ez már… szóval utána megvártam liftes nénit és mehettem a másodikra.
Ott letáboroztam a 211-es elé, ahol már vártak vagy négyen.
Minden ajtóra ki van írva, hogy azonos időre behívnak 3 embert, ezért ne lepődjünk meg, ha estig ott leszünk. (Persze a megfogalmazás hivatalosabb egy kicsit, de a jelentése ez.)
Nem sokat kellett magamban dekkolnom, mert Egyeske nemsokára csatlakozott nyomi anyjához, mert tudta, hogy az alapítvány nem tud megvárni, s azt is, hogy jobb engem nem felügyelet nélkül hagyni egy fél napig, mert ki tudja mi történhet velem.
Ketten összeszedtük a papírjaimat amit be kellett adni –össze is számoltuk, 5 éve, tehát az utolsó, ennek az elején említett felülvizsgálatom óta 18 zárójelentés, fontos történésről szóló ambuláns lap jött össze. (Ja, azóta eszembe jutott még a gerincsérvem is, azt nem raktam közibük, bakker….) „Kedves” –nem véletlen az idézőjel- asszisztens, mikor végre kijött és odaadhattam neki a kupacot el se hitte, hogy ezek csak az „újak”, de mikor mutattam a legkorábbi dátumot rajtuk, megnyugodott s nem volt mit tennie, bevitte azokat.

Rendre hívogatták be az embereket és volt egy hölgy, aki sírva jött ki. Hát, nem mondom, hogy nagyon megnyugodtam, de tudtam, nem tehetek mást, maradok és lesz ami lesz.

Behívtak.
Hmmm.
A sarokban van egy szék, melyre le kellett ülnöm, bár az íróasztalnál, ahol a doktornő a másik oldalon ült is volt két szék, nem, nekem nem oda, hanem a sarokban állóra kellett leülnöm. Az az ilyeneké. Gondolom, aki ide mer jönni a méltóságos hatóság elé, az ne válogasson. S eszébe ne jusson, hogy emberként kezelik majd, első pillanattól tudja hol a helye.)
Kérdezte a nyolcvan körüli, meglehetősen testes, szemüveges, nagyon szigorú arcú doktornő, hogy mi a panasza. (Ezért hálás vagyok. Komolyan, egyszerűen nem bírtam megtanulni az évek alatt, még a legnagyobb fájdalmak, sőt kínok között sem, hogy arra a kérdésre, hogy „Hogy van?” ne azt feleljem, „Köszönöm, jól.” Úgyhogy ezért tényleg köszönettel tartozom. Így könnyebb volt elkezdenem.)
Nagyjából elmondtam, bár most is, csak egy fél mondatot akartam erre szánni, de már az első hangnál leintett empatikus doktornő, hogy nem, nem érdekli a kezdet, a 2005 óta történtek fontosak csak, úgyhogy azt mondtam el. Tétje van kérem a dolgoknak, úgyhogy nyeltem egyet, bájosan mosolyogtam és átugorva a kezdet ismertetésére szánt egy mondatom, felvettem a várt helyen a fonalat. Elmondtam.
Azt is kérdezte, hogy oda hogy jutottam el. (Némmá, akkor ez tényleg ilyen, ide nem juthat el akárki… gondolok ezt-azt… szaftos, érdekes, sok-sok színben játszó gondolatok ezek és bizonyos emberek bizonyos családtagjai is szerepelnek benne…)
Aztán mondta, hogy álljak rá a mérlegre, s mutatta, hogy az –egy sima fürdőszobai mérleg- benn van a vizsgálóasztal alatt a falnál. Széles mozdulattal s mosollyal az arcán várta, hogy na most mit teszel, te hüje nyomorék. Én meg még szélesebb mosollyal álltam fel a székről, s elegánsan mankóval kipecáztam a mérleget és úgy álltam rá arra.
Utána fel kellett feküdnöm az ágyra és most először tényleg megvizsgált a tisztelt bizottság.
Aztán jött a lábszáram simogatása –hol érzem, hol nem, hát jelentem inkább hol nem-, majd mindkét oldali lymphoedema megszorongatása. De úgy megszorongatta őrmester, hogy azt hittem elsírom magam. Lehet, hogy kellett volna, ezt tanácsolták sokan, s bár nem sok választott el ettől, nem tettem, de ő észrevette a reakcióm és azt diktálta be, hogy „minkét lábszár nyomásra igen érzékeny”… hogyúgymongyam, ja.
Aztán reflex vizsgálat. Azzal a kalapáccsal csapkodta a bokáimat és hiába mondtam, hogy a jobbat ütheti ugyan, az a lábfejem meg  se fog moccanni, mert abban a felső (tán?) ugróízületet merevítették, így a fájdalmat érzem benne, de „bólogatni” ha akarok sem tudok vele. Aztán elkezdte a talpam csesztetni azzal a tüskével, hogy „ökölbe” szorítsam azt. Nos, a jobb lábfejem erre sem képes, de mire ezt belátta, már véresre karcolta a talpam. Aztán végre megnézte a 15 centis heget az Achilles-inamnál és végre elengedte a lábfejem.

Úgy éreztem, vizsgát kell tennem. Nem engem vizsgálnak, hanem nekem kell vizsgáznom.
Elfelejtettem bediktálni a fájdalomcsillapítómat, amit pedig rendszeresen szedek. De ez is olyan, mint a hogyvan kérdése a válaszom. Fel sem merül, hogy azt be kell jelentenem. Bakker.

*: Szóval, kerestem róla képet, mert komolyan számomra hihetetlen az egész. Nem vihet oda betegszállítás. Háromszintes az épület, a lift csak kezelővel működtethető, szintenként vagy húsz –lehet, pont annyi, 19-esig láttam a számozást- kicsiny, olyan 3x4 méteres irodák, melyek mindegyikében egy asszisztens ül a számítógépnél, és egy orvos az asztalánál, és még van egy szék a berendeltnek, valamint egy vizsgálóágy. Szóval kerestem képet, de még az ORSZI honlapján sincs. Sőt, felújítási terv szerepel, de nem erre az épületre vonatkozik. Így nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyen nem számít, hogy a szintenként egy –azaz 1 darab- mellékhelyiség sem akadálymentes. Sőt, olyan keskeny, hogy csak oldalazva tudtam bemenni a csak hideg vizes csapok mellett a wc-ig, mely persze nem emelt magasságú és papír az egyáltalán nincs benne, sőt, a tartály lehúzója sem működik, mert el van szakadva. Kettőször voltam az ott töltött idő alatt, először a földszinten, ahol ezeket megtapasztaltam, majd a másodikon néhány óra várakozás után, s ott ugyanezekkel a jellemzőkkel találkozhattam.)

Eredményt még nem tudok. Majd küldik.

Utána Dorkával indultunk a Népligethez. Villamos. Ott csak régi villamos jár, így parám az égben járt. Kitanítottam őt, hogy en megyek fel előbb, Ő pedig lenn marad, hogy lássa a „sofőr” még van felszálló.
Aha. Én épphogy felléptem, már csukta is az ajtót, gyakorlatilag a kapucnimat becsukta, és Dorka, egyik mankómmal a kezében ott maradt a peronon.
Én nem mertem feljebb lépni a kocsiban, mert mozgó járművön jobb ha egy tapodtat sem mozdulok, így szobroztam a következő megállóig, ahol le is szálltam. Közben hallottam az utasok rosszallását, mert ők is látták mi történt és tisztában voltak a helyzet minimum faramuciságával.
Ahogy leszálltam, felírtam a villamos kocsiszámot, az időt és a BKV is bekerül nálam a levelezési listába. Én meg náluk is a wanted listába. De ennyi baj legyen. Basszák meg.

  Azóta is majd szétszakad a lábam, úgy megnyomorgatta kedves doktornő, talpam még mindig éles jelzéseket ad minden lépésnél, és az eredményt nem tudom. Tehát várok.
EZ VAN.
Ugye.

Ki hitte volna?

 

M E G H Í V Ó

Ezúton tisztelettel meghívjuk

a WC Világnapján, 2010. november 19-én

11.00 órakor,

a Déli pályaudvarnál

a 18-as villamos megállójánál, az aluljáróban

található akadálymentes nyilvános illemhely ünnepélyes átadására.

Mi sem gondoltuk volna, de még a szemérmesen csak mellékhelyiségnek hívott toaletteknek is van világnapjuk. A Toalett Világszervezet kezdeményezésére 2001 óta tartják november 19-én a „WC világnapját”. Ezzel a nappal elsősorban arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a világ számos pontján még mindig millióknak nincs lehetőségük arra, hogy higiénikus körülmények között és megfelelő intimitás mellett végezzék a dolgukat.

Szerencsére hazánkban a Water Closet angol kifejezésből eredő WC-k régóta ismertek és használtak. Sőt viszonylag már korán rendelkeztünk közvécékkel is. (Az első budapesti illemhely egy ajtó nélküli, kör alakú, nyitott vasépítmény volt, amelyet a mai Deák téren állítottak fel 1870-ben.) A fővárosi nyilvános illemhelyek állapota és darabszáma a 90-es évek végétől erősen hanyatlani kezdett. Az egyre tarthatatlanabb állapotokból a kiutat a Fővárosi Csatornázási Művek idén átvállalt üzemeltetése jelentette. 

Társaságunk csak pár hónapja kezdte meg a nyilvános illemhelyhálózat 3-4 év alatt történő felzárkóztatását az európai nagyvárosokhoz méltó színvonalra, de már 30 illemhelyen végeztünk kisebb felújításokat, és az évek óta lezárt egységeket, összesen 13-at pedig újra megnyitottunk annak érdekében, hogy az idei turistaszezonban használhatók legyenek. Így most már a korábbi 36 üzemelő egység helyett 53 illemhely fogadja a rászorulókat. A turistaszezont követően, az ősz beköszöntével megkezdtük a nagyobb felújításokat is.

Örömmel tájékoztatjuk, hogy a nagy forgalmú Déli pályaudvar közvetlen szomszédságában, az aluljáróban elkészültünk Budapest nyilvános illemhelyeinek első nagyszabású felújításával. Ezen az illemhelyen már nemcsak a szokásos szolgáltatás vehető igénybe, hanem lehetőség van zuhanyozni és akár kisbabákat is tisztába tenni. Természetesen gondoltunk a kerekesszékesekre is, nekik külön bejáratú részt alakítottunk ki és kifejezetten a számukra kifejlesztett szanitereket alkalmaztunk. A környezettudatosság szellemében a vízcsapok szenzoros érzékelők segítségével víztakarékosan, sőt a speciális piszoárok vízöblítés nélkül, szagmentesen működnek. A felszerelések többsége – a hosszú élettartam érdekében – a legkorszerűbb ún. „vandálbiztos” típusúak.

Budapest, 2010. november 17.

......................................

Mint tudjuk, a WC itt-ott filmszerepet is kap.

Ugye mondanom sem kell, hogy miről van szó.

A dátumok pedig különösen érdekesek. 

Ma 9. Le kéne innom magam.

...a magyar álfogyatékos prototípusával 

Ön hogyan rokkant meg?

Hát ez egy érdekes kérdés, úgy lettem egyik percről a másikra súlyosan mozgássérült, hogy közben a mozgásszervi (szélesebb értelemben véve az egészségügyi) állapotomban nem történt semmiféle változás. Bementem az orvosi rendelőbe majd öt perc múlva kijöttem egy un. hét pontos I. fokú szakértői véleménnyel, mely megállapítja a mozgásfogyatékosságomat.
Az én anamnézisemben nem szerepelnek költséges traumák, veleszületett vagy szerzett mozgásszervi károsodások, tehát az én rokkantságom kizárólag érdek- és papíralapú. De azért szeretném hozzátenni, hogy a bütyköm megérzi az időjárás változást.

Morális aggályai nem voltak?

Ugyan már, sokan élnek ezzel a lehetőséggel. Egyébként pedig gondoljon csak bele, egy valódi fogyatékos „kitermelése” rengeteg pénzébe kerül az országnak. Ott a drága akut szakasz, a sok éven át tartó rehabilitáció, a csillagászati árú segédeszközök, stb., én ezt mind megspóroltam az országnak, miközben a papírom ugyanolyan, mint egy valódi fogyatékosé.

De miért volt erre szükség?

Nézze, a horgolást már meguntam és a szomszédasszonyom is bátorított, hogy ilyen elszánt tagokra van szüksége a mozgássérült mozgalomnak. Jó, nem lennék őszinte, ha nem említeném meg azokat a járulékos előnyöket, amik ezzel a súlyos állapottal együtt járnak.

Mire gondol?

A parkolási igazolványra, ezt a fiam használja. A gépjárműadó kedvezményre, tudja az unokám autójának én vagyok az üzembentartója. A menyem keresetének egy része az én nevemre van átirányítva, hogy igénybe tudjuk venni a SZJA adókedvezményt. Jövőre várom a gépkocsi szerzési támogatást, ezt a másik unokámnak fogom átjátszani. Ja, és volt még a lakás-átalakítási támogatás is.

Ezt mire használta fel? Szélesebb fürdőszobaajtó?

Dehogyis, minek az nekem?! Szép színes virágmintásra cseréltük a csempét a konyhában.

Értem… Tagja valamelyik mozgássérült egyesületnek?

Nem csak tagja, hanem - tavaly óta - elnöke is vagyok a városi egyesületnek.

Mire a legbüszkébb az egyéves elnöki munkájában?

Arra hogy megháromszoroztam az egyesület taglétszámát, hozzám hasonló súlyosan rokkantakkal. Továbbá arra, hogy megszüntettem a rendkívül költséges fenntartású egyesületi támogató szolgálatot.

Milyen a viszonya a kerekesszékes és más segédeszközöket használó tagokkal?

Nem túl jó… A karácsonyi bulin például egy kerekesszékes kiszakította a lábtartójával a harisnyámat. A mankósokkal, a járógépesekkel meg az a baj, hogy nem bírják a tempót a kirándulásokon. Épp ezért nem erőltetjük részvételüket az egyesületben.

A sok munka mellett gondolt arra, hogy bekapcsolódik az országos mozgalomba?

Igen, mert szeretnék még többet tenni a hozzám hasonló sorsúakért.

Értem… Olvassa a Humanitást? (Ez a MEOSZ hivatalos lapja.) Melyik rokkantszakmai cikkre emlékszik vissza szívesen?

Igen olvasom, hivatalból. A rokkantsággal kapcsolatos cikkek nem érdekelnek, viszont szívesen olvasnék több almás-pite receptet.

Mi a véleménye az akadálymentesítésről?

Az, hogy drága és felesleges pénzkidobás, csakúgy, mint a támogató szolgálat. Öt-tíz lépcső senkinek nem lehet akadály.

Felolvasok Önnek egy idézetet: „Csak azokat a tekinteteket, csak azokat tudnám felejteni, melyek nap mint nap újratermelik bennem a fogyatékosság érzését.” Mi erről a véleménye?

Az, hogy marhaság, én még soha nem éreztem ilyet.

Köszönöm a beszélgetést.

.................................................................

T-boytól vettem át ezt, Ő pedig eredetileg innen.
Érdemes gondolkodni. Vagy csak én érzem így?