Remegett a kezem.
"Anya, add ide, majd inkább én kibontom a borítékot!"...
Nem láttam a betűket...
"Anya, add ide, majd inkább én felolvasom!"
Még mindig repkedek. Még mindig néha, csak -látszólag minden ok nélkül- széles vigyor jelenik meg tsodás orcámon. Még mindig csak emésztgetem az ízét.
Győztem.
Szó sincs háborúról, ez legfeljebb amolyan magányos dzsungelharc, abból is "csak" egy szelet, és kívülről maximum agy hüjenyomorék agóniájának tűnik... ám most élesen előttem az a bizonyos nyuszis póló... Mert nekem ez a félévet felölelő eljárás, kőkemény élethalál harc volt, s lám, győztem!
Tegnap reggel megkaptam a határozatot, így végre, körülbelül fél évvel a kérelem beadása után, lezárult az ügy.
Első fokon elutasították a kérelmem, jogszabályra való hívatkozással. Ezt megfellebbeztem, mert ezt az iratanyag alapján tették, tehát személyes vizit nélkül.
Gondoltam, nézzetek meg, gyerekek és mondjátok a szemembe, hogy nem vagyok súlyos fogyatékkal élő.
(Mert ugye van ilyen, bár a szemembe az sem mondta/mondja. Ez meg itt egy hivatal, mely -elvileg- nem beszélhet hülyeségeket, nem úgy mint némely férfiasságában sértett okos humanoid...)
Másodfokon már be kellett mennem személyesen és megvizsgáltak.
Azóta pedig vártam. Egyre nyugtalanabbul, és egyre kisebb bizakodással, pedig akkor nagy remények ébredtek bennem, de ahogy teltek a napok, egyre éledt bennem a kétség.
Április 29-én voltam a Thököly úton, és hivatalosan ugye 30 nap a határidő, melyen belül választ kell adni.
Tegnap jött meg a levél, május 26-án.
Viszonylag korán, olyan 9 körül jött a postás, bejött a kertbe, és a bejárati ajtón kopogott, így nem kell kimennem a kapuhoz...
Láttam, hogy aláírós, és most nem kérdeztem meg, hogy honnan jött, mert már kezdett zakatolni a szívem...
Berta ott állt mellettem, ő fogta Am/-t, amíg én a postással voltam elfoglalva, és látva a kezem remegését, elhangzott a fenn idézett néhány mondat. Ő olvasta fel, mert én arra is képtelen voltam.
/Ehunnan, ni, a babérkoszorúm/
Felhívtam Aput, s még a kezemben volt a levél, mikor megjött Ani s indultunk Esztergomba, úgyhogy igazán nem tudott lecsengeni bennem a meglepetés -bár jogos, nagyon is jogos a megállapítás, az volt jogtalan, hogy ennyit kellett küzdenem érte-, az öröm -mert mindenki és én is tudtam, hogy így van, de... de láttam én már karón varjút... s mikor barátról kiderül az, ami... azzal magam is megkérdőjeleződöm kicsit magam előtt-, az erős_én érzése -mely évekig, a legnagyobb kilátástalanság idején is az enyém volt, ami vitt előre akkor is, mikor már ésszel lehetetlennek tűnt a következő perc is, de mivel nekem nincs olyan, hát a tudat, hogy erős vagyok, mégiscsak taszigált előre, s mely a sorozatos csalódások miatt egyenletesen kopott már, most helyrebillenhetett végre.
A SZAKHATÓSÁGI ÁLLÁSFOGALÁS-ból idézek:
"I. A fogyatékossági támogatás megállapítására vonatkozóan
Súlyosan fogyatékosnak minősül
II. Az állapot minősítése a vonatkozó jogszabályok alapján
- súlyos mozgásszervi fogyatékos"
Az is benne van, hogy "önálló életvitelre nem képes", és nem is tudom, hogy ez, a tény, hogy végre leírták ezt, hogy az, amit mindenki tud, ami senki előtt nem kérdés, innentől végre hivatalos is, s nemcsak az engem kezelő orvosok tucatjai vagy a közvetlen ismerőseim előtt, de törvényben foglaltak alapján deklaráltan is azzá lett ismét, mert az a bizonyos "fekete_bugyi_vörös_haj" idáig tartóan, bő 5 évre, megmételyezte az életem, s mostanra végre helyre került; vagy az ennek anyagi folyománya -havi ~18.000 HUF és a juttatások- számít-e jobban.
Tényleg nem tudom.
Egy biztos. Ezt én egy féléves, gyilkos harcnak éltem meg, mely felemésztette az energiáim nagy-nagy részét, de győztem! Ám, ehhez az is hozzátartozik, hogy ha éppúgy, mint 5 éve, egyszerűen nincs ennyi szabad kapacitásom, akkor nem megyek tovább, az első körből, hanem megadom magam. Pedig láthatóan ez nekem jár.
Igen, ez nekem jár.
Győztem. Ide nekem az oroszlánt is!
Meg akarom ezt ünnepelni. Ha valakinek van kedve csatlakozni hozzám ünneplésemben, ne habozzon és jelentkezzen, kiokoskodunk valamit záros határidőn belül.
