Mert akkor is bejártam, ahogy azt már mondtam, most akkor részletesen jegyzem is.


Tegnap óta kerestem ezt a klipet, mert emlékeztem rá, hogy valaki szépfiú csak úgy megy... na, én senem szép senem fiú nem vagyok, de még menni is csak ihaj tudok, de ehhez nekem ez nagyon paaszol. Szóval, hangulatelemként, íme:



S most akkor a lényeg, amire passzol a fenti.

Az Etelére mentem először, illetve csak lánykori nevén ez, mert mainapság már Kelenföld pályaudvarnak hívják az autóbusz állomást is.
Én eddig meg voltam győződve róla, hogy oda akadálymentes buszok járnak. Na, ez nem volt az, tehát borult az elképzelésem. Felküzdöttem magam az utastérbe, két mankóval nem egyszerű ám -eggyel sem, kerekesszékkel meg lehetetlen-, és elevickéltem egy szabad helyig.
Lábam alig fért el, de más gond nem volt.
A végállomáson leszálltam. Odamentem a sofőrhöz és rákérdeztem a járatszámra, mert az kell a dokumentációhoz, s a menetrendben nem találtam meg -s a másnapi hökkel ellentétben- azon nyomban elővette a menetlevelet és vagy három egyéb számot is mondott nekem... sorolta a gépszámot a nemtommilyen a plánemtommit... és úgy kellett megkérnem, hogy elég lesz az az egy.
Ezt felírtam.
Bementem a váróba és a bérletpénztár ablakhoz mentem -mert információ ott nincs, és annál éppen nem állt senki- , s megkérdeztem, hogy hol lehet a járatok akadálymentességéről érdeklődni. Kaptam egy telefonszámot, melyet jegyeztem.

Naná, rossz irányba indultam, és nekifutottam egy palánkkal lezárt átjárónak, hmmm, vissza, duplaút, de mentem.
Így kénytelen voltam átmenni a BKV pályaudvaron, ahol vettem villamosjegyet, majd felbattyogtam a lépcsőkön a villamos megállóba. Hát, halovány fogalmam sem volt, hogy mivel kell mennem... de rájöttem, én valaha mentem innen már... törtem végtelen eszem és rájöttem... 49!!
Ennek örömére vissza is sétáltam a forgalmi irodához a BKV pályaudvaron, mert ahogy végignéztem a buszparkon -benn állt vagy húsz kocsi- egy sem volt akadálymentes, gondoltam, rákérdezek.
A bejárat előtt beszélgetett két BKV egyenruhás férfi, kapva kaptam az alkalmon és megszólítottam őket. Bemutatkoztam és feltettem a kérdésem.
Készségesek voltak, semmit nem kértek -igazolványt mondjuk-, hanem betessékeltek az épületbe és adtak két telefonszámot, ahol pontosabb adatokat kaphatok. Azt elmondták, hogy 4 buszuk, a Volvo-k akadálymentesek. Ám, ha azok lerobbannak, akkor helyettük a többi jár, és éjszaka egy sem az. Arra a kérdésemre, hogy lehet-e tudni valahonnan azt, hogy melyik útvonalon jár éppen ilyen busz, arra nem tudtak felelni, illetve annyit mondtak, hogy ki kell menni a megállóba, s egyszer majdcsak jön olyan....

Hát, mit mondjak. A MÁV-infónál is ezt mondták anno, hogy nem tudják megmondani, mikor járnak a FLIRT-ek, de menjek ki és egyszer majd csak jön olyan, amire fel tudok szállni.... bájos...

Visszaevickéltem a villamoshoz, miért is lenne Combino? Ugye. Szűk ajtók, magas lépcsők, lyukasztó vagy mi a frász az, amivel el kel használnom 320 HUF-t, persze ott nem volt, ahová én felszálltam s már indult is a szerelvény, tehát gondoltam, majd ha jön kaller, szépen nézek rá és megkérem, hogy menjen el a lukasztóig -vagy a bélyegzőig, tudom én mi van azon??- és ... érvényesítse menetjegyem... de nem jött. Kiírva a kocsiban semmi, hangosbeszélő nuku, tehát egyetlen részletében sem akadálymentes a jármű.
Ezen felbuzdulva, ismét fogtam egy -szimpatikusank tűnő- delikvenst, s vázoltam neki a helyzetet, miszerint vagy szól nekem a Kálvin tér előtt, s jóságát kiterjesztve még sehít is leszállnom, vagy örökre fennmaradok... nos, nem akarta velem tölteni a mindenséget, így ott szálltam le ahol kellett és nem csukta rám a vezetőbácsi -avagy néni-  az ajtót. Leszálltam.

A Kálvin téri megállóban én viszonylag sokat jártam, mert az I. sz. Nőgyógyászati Klinikára jártam igen sokat, tekintve népes családom, s azt onnan közelítettem meg. Egy ideje -mint minden más is- tökéletesen átalakult az a környék.
No, ez van.

Tipegtem az aluljáró felé, mert ugye metróval tudok majd továbbmenni, ám kiírva nincs, hogy odalenn a földbe benne meg fogom ám találni azt, nem kell majd valahol másutt visszaevickélnem a felszínre, így ismét le kellett szólítanom valakit, hogy jól emlékszem-e. (Ööööö...)
Egy szimpatikus -igyexem csak olyat megkörnyékezni- fiatal pár megnyugtatott, a metró még mindig ott van, mehetek.

Vagy 20 lépcső.



És persze nincs ilyen.

Lementem, én képes vagyok itthon is eltévedni, úgyhogy marhára érthető, hogy fogalmam sem volt a lépcső alján, hogy most akkor mi van.
De lesz ami lesz, gondoltam, elindultam jobbra. S lám, jelzés mindig semmi, de metró az ott volt. (Nem röhög, aki tudja, ajánlom, nem röhög, mer megmérgedek!!)
Odamentem az ellenőrökhöz és megkérdeztem, egyikük tudna nekem segíteni lejutnom, mert a kapaszkodáshoz kell az egyik kezem s addig a mankómat -mely így "felszabadul"- valakinek le kéne hoznia velem. Ők nem hagyhatják el posztjukat, de mondták, hogy fognak nekem egy delikvenst.
Ritkán van ilyen. Komolyan.
Az emberek segítőkészek. Most egy tucatnyi embert állítottunk meg hárman, de ebből egy sem segített. Volt olyan, aki szinte nekem jött és arrébbtaszigált, csak hagyjam már békén... legszívesebben elsírtam volna magam... de egyre hangosabban röhögtem... és elsüllyedtem volna a szégyenemben, de egyre jobban kihúztam magam... már mondtam a hozzám közelebb álló ellenőrnek, hogy hagyjuk valahogy lemegyek, mikor éppen fogott egy pólós, farmeros, telefonáló fiatalt, akivel beszélni sem lehetett, mert mondom, telefonált, de látta a játékunkat a zemberfogással, így szó nélkül odabólintott az ellenőrnek, majd nyúlt a mankómért.
Nem tudom, hogy mi történik, ha nem ez. Elsírom magam? Lehet. Elkullogok onnan és visszamászom a villamos megállóba? S ott a  padon bőgöm ki magam? Több, mint valószínű. De ha Nagyi meg a villamos, ugye....
Szóval lejutottam. A mozgólépcső egész hosszán át telefonált a ficak, lenn odanyújtotta a mankóm, majd ment is tovább. Én megköszöntem, de szerintem nem is hallotta....
Alig találtam meg, hogy merre kell mennem, mert a falon a megállók kiírása annyira sötétbe burkolózott, hogy nem tudtam kisilabizálni. Leszólítottam egy lányt, és megkérdeztem, hogy merre kell felszállnom, ha a Népligethez megyek.

- Biztos, hogy azt mondták, hogy erre a metróra kell szállnia?

Öööö... ez a metró van itt... meg én is, engedelmeddel... szóval, hagyjuk....

Kisilabizáltam a térképen, mely ott van a megálló végében, s helyen voltam.

Szolgálati közlemény:
Öööö... imádom ezt a helyet, lenyelte... most írhatom a végét újra.

Szóval, felszálltam a jó irányba igyekvő metróra és eljutotam a Népligetig. Ott persze a sínektől lépcsők, s szintén nincs emelő, na, nem olyan párnás, mint a fenti képen, de még kurblis sem... Két mankóval sem egyszerű ám, de idősnek, babakocsisnak is meggondolandó egy ilyen kaland.
Szóval felmentem s megkérdeztem az ellenőröket, hogy mi van, ha kerekesszékes érzezik.
- Ide, csókolom?

Hmmm....

- Vagyis csak városi legenda, hogy minden megállóban van lift?
- Hát, lift az nincs...

Ühüm. Értem.

- S mikor fogják ezt például akadálymentesíteni?
- Ezt? Soha...

Valahogy magam is így érzem...

A buszpályaudvar teljes egészében akadálymentes, nemúgy az onnan induló összes busz.
Az sem -így- mellyel most jöttem haza, láttam az agyamban rögzült bájos, empatikus, szakszerű sofőrt, kivel többször volt már csörtém a sérültek helyével kapcsolatban, de nem ő vezetett most. Aki viszont igen, attól is megkérdeztem amit szoktam -hely és elöl leszállhatok-e- egy rövid "Igen." válasz után megnyugodva ültem a helyemre s utaztam haza.

Elfáradtam. Nehéz nap volt.

És, ha egyik kezedben a telefonnal, a másikban egy sérült mankójával nem okoz gondot lejutnod a mozgólépcsőn, s ezt megteszed, s még köszönetet sem vársz ezért, akkor biza a sérült életét -jelen esetben az enyémet- jelentősen élhetőbbé tetted és nem mellesleg szereztél a karmádnak egy jó pontot.