Pedig nem is az, csak az én agyam képes nap mint nap megélni már tudott dolgokat, rendre újként.

Este, már majdnem éjszaka volt, mikor belém hasított a gondolat, hogy másnap -azaz kedden-, nekem jelenésem van.
Telefonálgattam, de semmi pontosat nem tudtam meg, kénytelen voltam reggelig várni, mikor is felhívtam az OORI Nappali Kórház-át, hogy megkérdezzem, most mi is van és elmondjam, hogy basszus, nekem nyilván a fogam miatt -de ennek tulajdonképpen nincs jelentősége-, kiesett a fejemből a jelenésem.
Zsuzsi, a vezető gyógytornász vette fel. Bemutatkoztam és mondtam volna tovább, de szavamba vágott:
- Márti, ugye most nem azt akarod mondani, hogy nem jössz?!

Öööö... azt hiszem ez a pontos terminus arra nézve, hogy mi jellemzi akkori állapotom. Vagyis akkor néhány dolog kiderült: 1) nem késtem le; 2) ma van; 3) mennem kell; 4) számítanak rám.
Lényegretörő magánhangzóim után hirtelen váltással -mely eltakarta sikolyom, mely felszakadt belőlem- afelől érdeklődtem, hogy mikorra kell odaérnem és hova is, mert a papírt azt elhagytam, amin a részletek szerepeltek. Ez volt olyan 8 körül.
Kiderült, hogy hova... a kápolnába. (Lépj be úgy, mintha bent volna...)
Kiderült, hogy hányra. Hát, mondhatni nem sok időm maradt, arról nem beszélve, hogy halovány fogalmam sem volt, hogyan is jutok el oda, a visszaút meg meg sem fordult fejemben.
De leginkább a "mit mondok majd" kérdése villogott agyam helyén a légüres térben.
Útvonalterv.hu, egy S.O.S. sms, aztán ideültem és olvasni kezdtem.

Aztán fogtam egy füzetet -miután két nyomtatóm is volt/van, de mindkettő rossz- és körmöltem, ami eszembe jutott.

Hát, annyit sikerült írnom, hogy mire szólt a 'zazie az ágyban' a telefonomból, hogy mennem kell, még nem értem a végére, de szerencsére már az utolsó résznél tartottam, így nem fakadtam sírva a traumától. 7 és fél oldalnyit jegyzeteltem, s még a délelőttbe a kétszeri átöltözés is belefért, mert én nem vagyok nőci, és szeretem azt gondolni, hogy nem vagyok egy paratyúk -közben meg tudom, hogy de még mennyire-, de a reggeli toalettem nem felelt meg a majdani előadás közegének, így még két glancon át vezetett az út a végső, fekete-fehér decens abcúgomig. Szóval, mentem a hívó szóra a ház előtt várakozó autóhoz.

Tudom, hogy izgulnom kellett volna. Ez lett volna a normális, vagy mi. De ha egyszer én magam nem vagyok az, akkor miért pont ebben lennék konzekvenciának megfelelő?! Csicseregtünk felfelé, s már jócskán a kezdés ideje előtt ott voltam.
Az OORI-ban sokszor voltam már, összesen 8 alkalommal, sok-sok hónap idejét töltöttem ott, de én még az új épület Kápolnájában egyszer sem jártam. Most oda voltam hivatalos.
Bementem, sok-sok szék, elég puritán környezet, de tágas, levegős terem. Gondolom, azért egyszerű, hogy a különböző vallásoknak megfelelően lehessen benne ezt-azt celebrálni.
Már ott voltak a Nappali Kórház dolgozói, mikor gyakorlatilag elsőként odaértem:
Bence: a masszőr
Ági: gyógytornász
Dóri: fizioterapeuta
Rita: nővér
Zsuzsi: vezető gyógytornász
Dr. Szögi Beáta: osztályvezető főorvos

Örömmel, mosolyogva fogadtak, bezsebeltem néhány bókot, hogy mennyire csinos vagyok -mondtam, hogy akkor jól tettem, hogy pánikszerűen átöltöztem néhányszor, kicsit sem derültek rajtam...áááá....-, majd az első sorba leültetett doktornő, hogy ott kézénél leszek és kényelmesen elférek.
Zsuzsi azt mondta, hogy ó ne izguljak, lehet, hogy összesen ennyien leszünk csak; hát, furi volt, merttényleg nem izgultam. Éppen azon járt az eszem, hogy nem kellene nekem most paráznom, vagmi???
Ott ültem egyedül az első sorban, a bal oldalon, időnként odajött hozzám egy-egy beteg néhány szót váltottunk, aztán kezdődött.

2011. június 7.

Üléselnök: Dr. Szögi Beáta főorvos

NAPPALI KÓRHÁZ 25 ÉVES JUBILEUMI EMLÉKÜLÉS

1.               Dr. Papp Irén: Az első lépések

2.               Nagy Zsuzsa: 25 év a gyógytornász szemével

3.               Dr. Szögi Beáta: A nappali kórházi ellátás sajátosságai

4.               Szabó Bence: A humánkineziológia alkalmazhatósága

5.               Szabó Bence: MAPINE nemzetközi gyógymasszőr projekt

6.               Takáts Emese: A nappali kórházi sportterápia

7.               Katona Enikő: A hidroterápia szerepe a Nappali Kórház mindennapjaiban

8.               Beteg bemutatás

9.               Meglepetés

Nos, ezen voltam én, az egyik beteg a 8. pont keretében.
Ahogy felálltam, mikor doktornő szólított, és szembe fordultam a nézőkkel, akkor láttam, hogy jóformán megtelt a terem, egy gyors -és ez már olyan lábremegtetős volt- saccal sikerült belőnöm, hogy olyan 50 ember lehetett jelen -bár, ahogy most utánaszámolok, a székek és széksorok számából, ez egy erősen alábecsült érték-, és ha nem is kíváncsiak rám, mégis most én fogok beszélni.
Mert felkért a doktornő.
Engem. A 25 év beteganyagából 3 embert kértek fel arra, hogy elmondják a saját élményeiket az intézménnyel kapcsolatban, s ezek egyike én vagyok.

Persze a füzetem sem az úton, sem a teremben elő nem vettem és persze azt hiszem a felét sem mondtam el annak amit összeszedtem, de a lényeget -amit nekem jelent az a hely- igen.

Csak pár perc volt. Ott álltam és beszéltem.
Magamról.
Meg a lepedőről, amibe csavarva tettek át egyik ágyról a másikra, mikor először az OORI-ba kerültem, az útról, amin járok -és amin JÁROK-, a kapaszkodóról, ami kell a továbblépéshez, arról, hogy a centiben, izomerőben, hajlási fokban mérhetőn kívül a lelkem megtámasztásában mennyit jelent nekem ez a hely.
Arról, hogy mikor telik az év a két nappalis időszakom között, egyre inkább úgy érzem, hogy még egy tempó, csak még egy, aztán végre elérem a partot, ahol legalább kicsit megpihenhetek... a hajótörött a sziget felé, igen, ilyen ez nekem. Feltöltődöm, a lelkem megújul, olyan lökést kapok, amivel ismét bírhatóan csinálom a dolgom.

Azt hittem, dadogni fogok. De nem. Elcsuklott a hangom, ez igaz. De azt is mondtam, hogy nem a sírástól, mert ide épphogy nem az illik. És szerencsére nem felejtettem el megköszönni.

Próbáltam nézni az emberek szemébe, néha ez sikerült is, s a végén, mikor valóban megköszöntem amit ott én kapok, az első sorban ülők, a kórház dolgozói tekintetét kerestem.
Egymás mellett ült a doktornő és Zsuzsi, s mindketten elsírták magukat.
Hmmm.... nem is tudom. Ha azért sírtak, mert megbánták választásuk, s engem kértek fel, azt sajnálom. Ha meg azért, mert megríkattam őket, nos, azt is, de ezt nem nagyon értem.
Köszönöm.