...került segítség.
Ennek a bejegyzésnek tulajdonképpen a világon semmi köze -legalábbis közvetlenül-, az eredetileg célul tűzött témához, mert "csak" meg akarom köszönni Péternek az áldozatos munkát, amivel gatyába rázta ezt itten, ni. :)
Ám ha igazán mélységében nézem a dolgot (mint azt egy barátom, szinte napi rendszerességgel megjegyzi: "..mert időd az van fölöslegesen filozofálni, mi?"), akkor azt kell mondjam, igenis ideillik ez.
A segítség önmagában megér egy fejezetet a TÚLÉLÉS-játék összegzésében. Egészen pontosan a segítségkérés, mint olyan.
(Lehet, hogy én nem jól csinálom ezt, lehet, hogy belemászom a "kiszemeltem" majdhogynem privát szférájába, de az tény, hogy önmagunkban nem boldogulunk, mint ahogy az is, hogy a kérést meg kell tanulni.)
Annak idején, mikor még semire sem voltam képes egyedül megcsinálni, de az elmém már úgy ahogy működött, akkor tudatosult ez bennem, hogy úgy mondjam, betűről betűre. A "semmire sem voltam képes..." kitétel, szó szerint értendő. Beszélni már tudtam, bár néha zavarbaejtő zagyvaságokat mondtam, de több tiszta pillanatom volt, mint zavaros... Feküdtem az ágyban a hátamon (felfekvésekkel, amik önmagukban is elég kellemetlenek, hogy finoman fogalmazzak), önálló mozgásra képtelenül, de ébredező lélekkel, elmével, tudattal. A dolgok történtek velem, csak annyiban voltam részesük, hogy az alapanyagot biztosítottam az ilyen-olyan tevékenységekhez. Volt időm hozzászokni például, hogy hiába voltam szomjas, nem bírtam el a poharat, de ha el is bírtam volna, nem tudtam volna a számhoz irányítani azt -a mozgáskoordinációs képesség teljes hiánya miatt-, meg aztán a fejemet legalább kicsit fel is kellett volna emelni, hogy ne kerüljön a pohár tartalma a nyakamba, de ugye a pohár súlya eleve leküzdhetetlen akadály volt, hát akkor még az én nagy fejem...; sajna mindez olyan kombináció volt, aminek egyes elemeivel sem boldogultam külön-külön, együtt meg aztán éppen működésre bírt szürkeállományom ennek a végiggondolásához nem volt elég. Vagyis, feküdtem nyugodtan és vártam. A 4. (szeptikus) kórterem középső ágyán, hogy bejöjjön a nővér és megkérdezze: "Márti, nem vagy szomjas?" (...és azon az osztályon bizony, a nővérek naponta soxor megkérdezték ezt, pedig ketten voltak vagy harminc-negyven betegre...); meg kellett várnom türelmesen, hogy bejöjjön a nővér, hisz a csengőt, az imént ecseteltek miatt nem tudtam használni...
Ebből, s még sok-sok mást is említhetnék példának a kiszolgáltatottságra, tanulhattam meg a játékszabályokat.
De nekem könnyű dolgom volt. Az idő ebben segítőtársamul szegődött. Mert széthullott mindenem, a testem az életem, de az agyam is. És ahhoz,. hogy mindezt felfogjam, szépen lassan kellett alkalmazkodnom. Tehát, akár azt is mondhatom, hogy szerencse, hogy az agyam -tulajdonképpen- felmondta a szolgálatot akkor: nem kellett egycsapásra minden rám zúduló dologgal békét kötnöm. Mire az agyam maradéka belátta, hogy munkába kell állnia, szinte természetessé vált az életnek ez a módja. Mert láttam a fontossági sorrendet. A soha el nem tűnt elemek (a gyerekeim; a CÉL) mellett, az első ami megfogalmazódott bennem az az, hogy élek.
ÉLEK.
...és pont...
Ezzel szembeállítva tulajdonképpen bármilyen nehézség, akármilyen -önmagában- igazán kemény feltétel semmit sem jelent. Mert élek. És ha így, akkor így. Ha ahhoz, hogy ne legyek szomjas, kérnem kell a nővért, hogy itasson meg, akkor azt fogom tenni. (Persze, nem ártott ha olyankor is eszembe jutott a szomjúság, mikor szokásos körútját téve arra járt a nővér, s nem akkor vettem észre ismét, hogy majd' szomjan veszek, mikor megintcsak egyedül voltam... nos, 10% aggyal azért gyakorta előfordult ilyen...:)
De ahhoz, hogy ez ilyen kristálytisztán körvonalazódjon, nekem volt elég időm. Ezért mondom, hogy tulajdonképpen szerencsés dolog az amnéziás állapot. Úgy vehettem tudomásul a lehetőségeim, hogy gyakorlatilag a semmiből (... a memóriám helyén maradt jégmezőn...) építhettem fel a világot, s benne önmagam, az új, roki köntösben.
Van, aki nem ilyen szerencsés. Sokkal rövidebb idő alatt kell, sokkal zordabb körülményekkel összeszoknia. Viszont, sokkal több agyi kapacitással futhat neki ennek a feladatnak. :)
Konklúzió:
Kérni kell. Ha nem mondom, hogy mi a bajom, a nővérnek mikor bejön a szobába, akkor nem fogja tudni. Nem fog segíteni.
És ha mondom, ha kérem, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy vagy segít vagy nem. Ugyanez vonatkozik minden másra. Akkor is, ha már nem vagyok ágyhozkötött, elbírom a poharat, nincs felfekvés a hátamon és nem csak az ablakon kinézve, a szemközti fa ágán ülő varjú az egyetlen biztos pont a kínokkal teli napjaimban.
Mert a kérés, mint olyan szerves része lett az életemnek. (Lehet, hogy tévedek, vagy általánosítok ok nélkül, de gyanítom, hogy hasonlóképp van ez minden roki életében.)
Mert akitől kérek, ám nem segít, attól többé igyexem nem kérni. De sajna aki segít, attól bizony újra kérni is fogok! Nagyszerű példa erre ez itt, ni. Egy szó, mint száz, köszönöm Péter a segítséget!
Már mondtam néhányszor, hogy amint elege lett a feszt segítséget kérésemből (ajjjjajjjj, ezt máshogy is lehet írni, igaz?), azon nyomban szóljon s én igyexem rögvest békén is hagyni. De addig is: köszönöm Péter!
Ui.
Hogy miért is a fenti kép került ide? Elsősorban azért, mert a kerekesszék jelet túlságosan direktnek tartottam volna. :)
1. | 2007-02-04 10:04:04
- Péter
- 2007-02-04 10:04:04
Nincsmit. Sokkal könnyebb egy ilyet gatyába rázni, mint azt csináni, amit Te.
Emma erre mindig azt mondja: "Ezt dobta a gép!"
Persze, miért épp ezzel ne vitatkoznék, de most ideillik :)
Mondtam már, hogy köszönöm?