Nos, nekem aztán egy rakás minden eszembe jutna a bándzsi dzsámpingról, például dzsámpingdzsekfles vagy ha keresztbe rakom szemtengelyeim, akkor netán még a nemnormi ugra-bugra is, de a kerekesszék végképp nem.
De lám, hogy mik vannak!



























De előbb kezdjük antik távlatokban:

Majd tovább az időben:

És.... és folytassuk egy számomra egyelőre méla toporgással és ámulattal teljes figyelemmel kísért mozzanattal:

S a cikk, ahol ezt találtam, belőle is egy fontos részlet:
"A szervező szerint egyébként a kerekesszékesek sokkal kisebb kockázatnak vannak kitéve az ilyen ugrásoknál, mint az egészséges emberek, mivel a szék nagyobb stabilitást nyújt az ugró számára. "Megakadályozza a vér túl gyors áramlását az erekben és megakadályozza az ájulást is" - magyarázta."

Hát, nem kétlem. De azt hiszem minimum annyi, ha nem annak a hatványa, bátorság, mi több, vakmerőség kell ennek bevállalásához egy kerekesszékben élőnek. Riszpekt, és ez a minimum. :)
 

Ez egy fontos kifejezés, bár olyan ez, mint a vezetővonal, csak akkor jövök rá, hogy jé, ez az, amikor a szóval, magával találkozom, mert természetes, hogy ennek ilyennek kell(ene) lennie, de a keresztségben kapott hites nevét, na azt, azt nem tudom.

Vagyis dehogynem, hiszen "Tudtam, tudtam!.... csak nem sejtettem!" /Oscar; Sylvester Stallone/, de így működnek a kerekek agyam helyén, na.
A történet a következő:
Tegnap átmentem Érdre, mert 12-én kaptam egy csekket, amin irgum-burgum mellett szerepelt a március hetedikei befizetési határidő. Vagyis öt nappal a megjelölt utolsó után kaptam kézhez a csekket. Hívtam is de ízibe az ügyfélszolgot, hogy tzsókolom, most mi van. Kedves tinilány -ennyit merészelek saccolni kedves, egy darabig csilingelő, majdan sátánira váltó hangja után- közölte, hogy ez egy februári számla, igen, akkor lejárt a türelmi idő. Mondta az összeget, mely ahhoz, az ezek szerint elmaradt befizetéshez tartozik, s én kotortam az igazoló szelvények között, de olyat nem találtam, ráadásul az agyamban való kutakodás sem hozott eredményt az összeg hallatán -ami persze nem sokat jelent, de meg kell próbálnom mindig-, s mondtam is, hogy ilyen összegre én nem is emlékszem! Ennek hallatán okos, kedves hölgyike, aszongya nekem a telefonba:
- Áhááá!! Akkor itt van! Ha nem emlékszik, nyilván be sem fizette, akkor itt baj!
Nos, itt én is átváltottam, intellektuális és mély tudást sugalló hangomról, a még többet tudó, s ellentmondást nem tűrőnénihangra:
- No álljunk megy egy pöttyet! Ugye ha egy összegre nem emlékszem az ötszáz befizetett csekk közül, az azért önmagában még nem jelent cáfolhatatlan bizonyítékot arra, hogy be sem fizettem!
Nem áltatom magam, hogy, kedves, okos, tini a telefonvonal túlsó végén egy másodpercre is elgondolkodott volna a hallottakon, sokkal inkább valószínű, hogy a beszélgetés rögzített volta vitte rá az ez utáni hangnemváltásra, mely kifejezetten kontrasztos volt, de nem is az ok a lényeg, hanem a tény, mely szerint már érdemben lehetett beszélnünk. Nem is fárasztottuk egymást már sokáig, majd mikor tudtam, átmentem Érdre a legközelebbi T-pont-ba.
Mostanában nehezen veszem az akadályokat, s most vásárolni is mentünk, így vittük a kerekesszékem is, mert egy bevásárlás túráját nem bírnám most végigbekkelni, így kézenfekvő volt, hogy a telefonos macerát is székből intézem (egy korábbi alkalommal vagy egy órát kellett ácsorognom az üzletben, mert vagy vagy két négyzetméter szabad hely, de pad vagy egyéb ülőalkalmatosság na, az nincs, úgyhogy most elővettük a székem, s azzal mentem be.
Itt találtam szembe magam ismét az akadálymentesítés problematikájával.
Ültem a székben és vártam a sorom. Az üzlethelyiségben a pult kialakítása L alakban zárja a teret ügyfél és ügyintézők között, s az L hosszabbik szára felőli három helyhez kerekesszékkel be sem lehet menni, nemhogy ott szembefordulni a pulttal, de az első két hely, vagyis az L rövidebb szára elegendő helyet biztosít a mozgáshoz, sőt, ahogy első blikkre tűnt -s láss csodát! be is ugrott a térdszabad pult megnevezés- okosan, s ez hagyján, az építészeti szabványnak megfelelően kialakított is. /Kép is a linkelt oldalról./















Aztán jobban megnéztem. Dizájn, az van. Szabad terület, na az nincs. ("Csempe a francba az van! Vacsora semmi!" /Gáspár Sándor; Csapd le csacsi/)
A pult magassága még éppen tolerálható, bár az a sérült, aki nem tudja kihúzni magát a székben, vagy éppen nem olyan sudár eleve, na, az már nem tudja aláírni az elé tolt aláírnivalót, mert egy kukkot sem lát a pultra kitett papírból, de mondom, ez a kisebb baj. Sokkal, de sokkal nagyobb, hogy ugyan elvileg térdszabad a pult kialakítása, de ott, egy laza saccal belőve, olyan 12 centi magasságban -mely tengelymagasságot jelez- egy böszme, olyan 8 centi átmérőjű krómozott cső irdatlakodik keresztbe a teljes nekem, kerekesszékesnek, szabadon hagyott helyen. Vagyis így mintha be tudnék állni a pult alá a székkel, hogy olyan közel kerülhessek az ügyintézőhöz, ahogy az egészek is, hiszen ott van vagy fél légköbméternyi tágas térség a pult alatt, csakhogy a dizájn -a fémesen csillogó, s így magabiztosságot és megbízhatóságot sugárzó cső, pontosabban csövek, mert kettő is van belőle- épp a szék lábtartójának magasságában, utamat állta. (Van olyan barátom, aki kétláb amputált. Na, ő egy olyan 25 centivel közelebb kerülne a pulthoz. Vagyis akkor ismét egy diszkrimináció, de ez jelen korban -mikor egyik árkot a másik után maga a kormány sőt, a király ássa -szigorúan ki nem fizetett rabszolgákkal, jaj, akarom mondani közmunkásokkal-, akkor egy piacvezető telekommunikációs cégtől ez már nem lehet gond, ugye? (Viva viktor!)

Aztán, mikor itt elintéztem a dolgaim, átmentünk a texoba, ahol is a mozgássérült mosdóba vitt előbb az utam. No.
Ennek helyigénye is szabványban rögzített.


















A kép is innen, ahol is olvashatóak az erre vonatkozó irányelvek.

A helyiség mérete megfelelő is, ahogy kell, de a szabadon hagyott fordulókört elfoglalta egy pelenkázószekrény.  Így abból elvéve egy 60cmx60cm-es területet.
Nem, nem lehajtható pelenkázóasztal, hanem egy szekrény, melynek alja nyilván lezárt, hiszen otthon a tartalék pelus tárolására szolgál, de itt, itt aztán semmi értelme, csak és kizárólag a helyet foglalja. Én be tudtam állni a székkel, amolyan féloldalasan s ki evickéltem belőle, majd a zokos megoldással magammal hurcibált mankóm segítségével átvarázsolódtam a kellő helyre, de egy paraplég mondjuk ezt nem fogja megtenni, mert nem tudja, így épp annyira használhatatlan neki a helyiség a célra, mint mondjuk az áruháztér hűtőpultja. Vagyis kedves tecso megint adott egy pofont annak a bizonyosnak, s jelen helyzetben e példa még csak nem is stílusidegen.

Nos, ezután mehettünk vásárolni, majd röpke egy óra után haza is. Én pedig máig pihentem kifele a túra fáradalmait. És persze kicsit dühöngök is a T-com és Tesco hozzáállásán.



  

 

Ma megint mentem, bár legszívesebben meg se mozdulnék, de mennem kellett, mert így éreztem korrektnek. (Amihez persze az is hozzátartozik, hogy ugyan nehezen, de képes voltam nekiindulni.)

Szóval, történt, hogy a remek új (nem új új, de nekem mindenképpen, na) telefonom pénteken főpróbának lett alávetve, vagyis a Batta-Egom távot kellett volna rádió szolgáltatással bírnia. Nos, ez nem ment neki, pedig én nagyon drukkoltam s támogatásomról biztosítottam őt. Hol suttogott, hol egyáltalán nem szólt, hol pedig a fülhallgató gyugóját ujjaimmal a megfelelő pozícióban tartva mégis hajlandó volt hangot küldeni fülembe.
Hétfőn aztán hazajöttem, újabb laza 4 óra -illetve most majdnem 6 is volt az, mert a MADA gyűlésén voltam, ismét a Vakok Intézetében-, és mára szedtem össze a bátorságom, hogy írtam Andrisnak, házi telefonosunknak, hogy megint milyen macerám van. Aztán kis levélváltás után végül átmentem a boltjába Érdre, mert nekem egyszerűbb, időm mint a tenger, így is jóindulattal viseltetik felém, egyszerűbb volt így, mint ahogy fel is ajánlotta: meló után még Ő jött volna be hozzám az én telefonomat pesztrálni... görény vagyok, persze, de szeretem azt gondolni, hogy nem ad hoc, hanem okkal, ha nincs más megoldás...

Naná, még délben hálóingben voltam, így igen sietve kellett készülnöm, hogy az egy órával későbbi buszt elérjem (szaladtam is, de esküszöm, tényleg, úgy iszkoltam,, hogy ihaj, mert megelőzött a busz, pedig mindig olyan ügyesen megyek, hogy súlyos 10 perceket várok, de most bezzeg, le is hagyott, én meg rohanhattam... de elértem!), és megküzdöttem a nem végállomáson való leszállással is, de ez is ment (meglepő ez, minden kaland nélkül sikerült, s ez ritka az én unalmas roki életemben benne...).
A lényeg, hogy ma átmentem aktuális telefon macerámat rendezni, amit meg is tettem, s az aközben történtek nyitottak egy újabb kérdőjelet agyam helyén.
A kérdés, nem is kérdés, csak a következő lépcsőfok a sorban, mely nem más, mint a segítség elfogadása.
S ez azért is külön szerepel most, mert külön aktualitása van, mert az első tudatomnál töltött pillanattól tudom, hogy segítség nélkül én már soha nem fogok működni -s ehhez most bevillan a nem is oly rég megtett másik lépcső, hogy kiszakítottam magam abból a posványból, ahol hét évet töltöttem s ami méltatlanul vált azzá ami végül lett, egy náciktól, parazitáktól, aljas hazug szemetektől hemzsegő hellyé, ahonnan el kellett jönnöm ahhoz, hogy  ne váljak azzá amit borzadva figyeltem a nap sok-sok órájában, mert ott is rengeteg segítséget kértem s kaptam is, de a mérleg iszonyatosan aránytalanná vált az utolsó időben, s a képzelt barátság valódi fénye tette meg az utolsó lökést-, tehát elfogadtam, hogy nem vagyok meg segítség nélkül, amit kérnem kell, s amit meg is kapok. Többnyire. Ha pedig nem, nem dőlök kardomba, de nagyobb részt megkapom.
Ám most, kézzelfoghatóvá vált a másik véglet is, mely mással is összefügghet persze. Ez pedig a korom, vagy éppen pusztán csak az a tény, hogy nő vagyok. Jelesül az, hogy ha nem is kérem a segítséget, hagyjam adni azt.
Tudom, hülyén hangzik. Történt, hogy a táskám egyik zsebéből kotortam elő a headset-et s kirántottam vele egyet az őrző kavicsaim közül -tényleg, vissza kell rendeznem azokat!!-, ami megszabadulván a gúzstól, boldogan eredt is világnak, egyenest le a kőre, ahol is önfeledten pattogott a lábam s mankóm körül. Az üzletben éppen benn lévő két fiatalember azonnal ugrott is, hogy a néninek segítsen, én meg nagyon hülye, ahelyett, hogy hagytam volna, elhessegettem őket, mondván, köszönöm, megoldom.
Mintha egy fúria lennék! Vagy mi a jégverés... Pedig ami egy egésznek nem tart mondjuk 3 másodpercig, az nekem felemészt vagy fél percet is és a koreográfia meglehetősen ... nos, meglehetősen ééérdekes.





























/Elegáns lehajlás innen, ni/

Csak nekem nem ilyen hosszú a hajam, és öreg is vagyok, meg nem ilyen az ortopéd-cipőm se, de pláne nem ütő van a kezemben, hanem mankó. De a sikk, nos, az hasonló volt...

Szóval, miközben ezen akrobata mutatványt vittem véghez, átfutott az agyam helyén, tán jobban tenném, ha innentől elfogadnám a felajánlott segítséget.
Nos, rajta vagyok a projekten. Esküszöm.

Ha beletanultam, tán észre is veszem majd. Vagy nem. Ki tudja, ugye.

Ez a lista fontos. Talán nem az alapműveltség része, de nem árt tisztában lenni ezekkel a fogalmakkal, s főleg az egyes fogalmak, bár látszólag azonos, mégis ég és föld jelentésbeli különbségével.
Innen vettem.

Ajánlott kifejezések listája fogyatékos emberekkel kapcsolatban

Nézd végig!

És most mit érzel?

Elkezdődik.

És nem baj, nem számít a végleges szakhatósági állásfoglalás, nem baj, nem számít, hogy a munkanélküliség az épek között is óriási mértékú, és nem baj, nem számít, hogy még mindig nincs betöltve a bizottságok létszámigénye... a gyárnak mennie kell. Narancsot muszáj termelni a népnemzeti szocialista gazdaságban!
 

"Zajlik a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata Magyarországon. Göncz Kinga EP képviselő arra hívja fel a figyelmet, hogy jóval nagyobb költségvetési megtakarítással járna egy második SZJA-kulcs bevezetése, mint amihez a csökkent munkaképességüek ellátásának átalakításával hozzájuthat a kormány."

...előtte pedig, esetleg nem lenne egy szivacsod kölcsönbe?

"A film igaz történetet dolgoz fel!16 évvel a látása elvesztése után Eric elhatározza, hogy megmássza a Mount Everest-et a barátai társaságában. Hatan indulnak el, s reményeik szerint hatan is jutnak fel a csúcsra. Ám hiába gyakoroltak be előre minden mozdulatot, és lehetséges lépést, a csúcs a legjobb hegymászókon is kifogott már..."

Látóként születik Eric, majd tinédzserré válva fokozatosan megvakul.
Ekkor kell elhinnie az addig is tudott, de tagadott tényt, hogy a rendellenesség, mellyel születése óta él, nem megállítható. Tiniként kezdi megtanulni a világot vakként élni.


  /Kép innen/

Szüleivel kezdik felmérni a lehetőséget, elkezd birkózni, tanul, felnőtté válik. Édesanyja meghal egy autóbalesetben.
Tanár lesz. Kisiskolásokat tanít, s ott, az iskolában ismerkedik össze egy fiatalemberrel, egy kollégával, akivel együtt járnak falmászásra. Itt, az iskolában tetszik meg egy tanárnő hangja... és a falmászós barát tanácsára bekopog hozzá, hogy kérjen egy táblatörlő szivacsot tőle... a tanárnő éppen a gyerekeknek mesél ekkor:

,,Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. ..Ott van valahol az én virágom"-gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha valamennyi csillag kialudnék."

/Megjegyzem, vajh .... szóval, Kisherceg... mint fenn.../



/A tanár/


Falmászik. És ebben annyira jó, hogy ezzel rövid időn belül kinövi az épített környezetet és sziklára vált. Hegyre. Kisebb, majd mind nagyobb hegyre.

  /Innen/

Néhány hónapos a babájuk, mikor meghívást kap egy expedícióba, mely expedíció célja a hegymászók kánanánja. A Mount Everest.

Megérinteni a vigág tetejét.



/Innen/

És fölment! 2001óta Ericx megmászta a 7 legnagyobb csúcsot és Ő az egyetlen vak, aki megérintette a világ tetejét.

Megjelent egy szakácskönyv Lenyelországban. Egy szakácskönyv, Braille-írással.

Láthatatlan főzőcske

Ha valaki azt gondolná, hogy a vakok rossz szakácsok, téved. Hiszen ugyanúgy főznek, mint a látók, csak a technika más egy kicsit. Most elmagyarázzuk.

Forrás: Sedró Ágnes

A konyha az egyik legkritikusabb lakáson belüli terep a vakok számára, talán csak az öltözőszekrény előzi meg, hisz ott még kevesebb segítség áll rendelkezésre, ha nem szeretne az ember óriáspapagájként kilépni az utcára. A főzés ennél lényegesen könnyebb, bár ott egészen más jellegű problémákkal szembesül az ember. Az előítéletektől tehát a konyhában is szabaduljunk meg: igenis tudnak a vakok főzni, ahogy a keruljkozelebb.hu egyik idevágó videóján Zsuzsa fogalmaz: „Szerintem mindenki tud főzni, aki éhes!”

A vak embereknek csak a látása hiányzik, de szaglása, tapintása, hallása ugyanúgy van, sőt, még jobban is működnek ezek az érzékek, mint a látók esetében, hisz ők ezekkel kénytelenek kompenzálni a szemük hibáját.

A legnagyobb nehézséget a konzervdobozok és befőttesüvegek okozzák, ezek azok, amikről csak felnyitás után derül ki, mit tartalmaznak, és meglehetősen kellemetlen, amikor valaki a babkonzerv helyett a barackbefőttet nyitja ki. Itt van tehát az egyik legnagyobb szerepe a rendszernek, amiről már korábban írtunk: ne rámoljuk át vak barátunk vagy rokonunk konyháját puszta jószándékból, csak mert nekünk úgy logikusabb: bízzuk rá, mit hol talál meg.

A nehézségre egyébként már van megoldás, csak hazánkban nem érhető még el: egy svájci leolvasóeszköz a bolti vonalkód-olvasókhoz hasonlóan azonosítja a termékeket, és hangosan közli, miféle flakont tartunk a kezünkben.

Ha ezen az akadályon túljutott a látássérült, akkor jöhetnek a további trükkök. A fűszeres üvegcséket a videóban szereplő Zsuzsa dombornyomott betűkkel címkézte fel, így ő is kitapinthatja, de a család látó tagjai is könnyedén el tudják olvasni, mi van az üvegben. A folyékony összetevőket nem önti ki a pohárból, mert az ujja végét a pohár peremén belül behajlítja, így érzi, mikor van tele az edény.

Jellegzetes illat árulja el, mikor „pont jó” a rántás, mikor üveges a hagyma, a habarást pedig a koktélkeverőhöz hasonló rázópohárral lehet csomómentesre keverni. A fűszerezés az egyik legegyszerűbb folyamat, itt egyértelműen segítenek az illatok, és szerencsére a szigorúan meghatározott mennyiségű összetevőknél is van mire támaszkodni: a „beszélő” mérleg hangosan mondja, mennyi lisztet szórtunk már a tálba.

Az ügyesebbek ráadásul nemcsak megfőzni tudják jól az ételt, de ízlésesen tálalni is: egy salátástálat a látókhoz hasonlóan kidekorálhat paradicsomszeletekkel, a főtt rizst merőkanállal formázva teheti a tálra, egyszóval akinek eddig kétségei voltak, reméljük, most már sikerült ezeket eloszlatni és bátran fognak belekóstolni az ínycsiklandó ételbe akkor is, ha tudják róla, a látványban a szakács nem gyönyörködhetett!

Cikk innen

Boldog új évet!

Elfogadta a törvénygyár a javaslatot, mely szerint megszűnik a rokkantnyugdíj.

"> A Ház név szerinti szavazást követően 253 igen szavazattal, 67 nem

> ellenében fogadta el Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-miniszter

> javaslatát, amely rögzíti, hogy január 1-jétől rokkantsági nyugdíj,

> baleseti rokkantsági nyugdíj, rehabilitációs járadék, rendszeres

> szociális járadék, átmeneti járadék és a bányászok egészségkárosodási

> járadéka nem állapítható meg.

> A következő évtől az lesz jogosult a megváltozott munkaképességűek

> ellátásaira, akinek az egészségi állapota - a rehabilitációs hatóság

> komplex minősítés alapján - 60 százalékos vagy kisebb mértékű. Ez az

> egészségkárosodás mértékének mostani meghatározása szerint azt

> jelenti, hogy az ellátásokra a legalább 40 százalékban

> egészségkárosodottak szerezhetnek jogosultságot.

> A megváltozott munkaképességűek ellátásai jövedelempótló jellegűek,

> ezért csak akkor lesznek megállapíthatók, ha kedvezményezettjük

> egészségi állapota miatt nem tud dolgozni, és ha a kérelem benyújtását

> megelőző öt évben legalább 1095 napon - tehát összesen három éven - át

> volt társadalombiztosítása. Utóbbi feltétel azonban nem vonatkozna

> azokra, akik 2011. december 31-én részesültek az átalakuló ellátások

> valamelyikében.

> A megváltozott munkaképességű emberek két típusú ellátást kaphatnak

> ezután: rehabilitációs vagy rokkantsági ellátást. Az előbbiben azok

> részesülhetnek - legfeljebb három évig -, akiknek a

> foglalkoztathatósága rehabilitációval helyreállítható, illetve akik

> tartós foglalkozási rehabilitációt igényelnek. Az utóbbit pedig azok

> kaphatják, akiknek a rehabilitációja nem javasolt.

A megváltozott munkaképességű emberek két típusú ellátást kaphatnak

ezután: rehabilitációs vagy rokkantsági ellátást. Az előbbiben azok részesülhetnek - legfeljebb három évig -, akiknek a foglalkoztathatósága rehabilitációval helyreállítható, illetve akik tartós foglalkozási rehabilitációt igényelnek. Az utóbbit pedig azok kaphatják, akiknek a rehabilitációja nem javasolt.

A jogszabály kimondja, hogy annak, aki rehabilitációs ellátást kap - ennek összege a minimálbér 30 és 50 százaléka között lehet-, együttműködési kötelezettsége van, amely kiterjed az aktív munkahelykeresésre, a felajánlott képzési vagy munkaerő-piaci programban való részvételre, valamint a rehabilitációs hatóság által felajánlott munkalehetőség elfogadására is. A rehabilitációs ellátás folyósítását szüneteltetni kell arra az időtartamra, amíg az ellátott keresőtevékenységet végez vagy közfoglalkoztatásban vesz részt.

A rokkantsági ellátás legkevesebb a minimálbér 30 százaléka lehetne, maximum pedig annak 150 százaléka. A szabályozás szerint meg kell szüntetni a rokkantsági ellátást, ha az ellátott nem tesz eleget bejelentési és felülvizsgálati kötelezettségének. Ennek az ellátásnak a folyósítása mellett lehet keresőtevékenységet folytatni, ám az abból származó jövedelem háromhavi átlaga nem haladhatná meg a minimálbér 150 százalékát.

Azoknak ugyanakkor, akik a jelenlegi III-as csoportú egészségkárosodási rokkantsági nyugdíjban részesülnek - ők 110 ezren vannak -, felülvizsgálatra kell jelentkezniük. A vizsgálatok eredményeképpen akik rehabilitálhatók, rehabilitációs ellátást kapnak majd, akik nem, azok pedig rokkantsági ellátást. Ugyanez vonatkozik a rendszeres szociális járadékban részesülő 84 ezer emberre.

A megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásához nyújtott támogatásokkal kapcsolatban bevezetik az akkreditált munkáltató intézményét. Bevezetik a rehabilitációs kártyát is, amely mentességet ad a munkabérre rakodó munkaadói terhek befizetésének teljesítése alól.

MTI"

......................................

Ugyanakkor a kormány, élén ezzel a Napóleon-komplexusos országrontó törpével, egy dolog. Ám érdemes meghallgatni a MEOSZ elnökét, amint erről beszél, de még inkább megnézni ezt a felvételt itt alant. Amikor "sorstársak" beszélnek így, nos, nekem attól heveny hányingerem támad... és az egész próbálja győzködni őket!!! Én meg csak csendesen széttárom kezeimet, hiszen ha a szomszéd tehene döglik meg, vagy maga a szomszéd, az -ezek szerint- heveny bólogatásra -hogy más képet ne idézzek be ide- sarkall egyeseket.

Gratulálok! Komolyan!

 

Lefordítva sokak nyelvére: ha téged visznek a vágóhídra, az nekem jó.

20 perc a bejátszás, de minden percét érdemes végighallgatni.

Első blikkre ezt írtam ehhez, mert nagyon visszafogott vagyok:
"Bocsánat.... elnézést... de a két roki győzködi az egyszem egészet, hogy de bizony vannak csalók és bizony beleesik a rendszerbe egy-kettő jogos áldozat is... márbocs.... hagy ne mondjam ki amit gondolok, mert az nemhogy nyomdafestéket nem túr, de még a klaviatúrám is elpirulna!!!!!!!!!
Szégyen.

És ez nem a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" hozzáállás. Sokkal inkább ez: míg a szomszédot magát ölik le, nem érdekelnek a részletek, a lényeg, hogy engem békén hagynak, sőt, még nyalok is ha kell (ha nem).
Gratulálok!

Szavazni lehet erről.
De az is bőven elég, ha elolvassa az ember, annál is inkább, mert ilyen jól összeszedett, kompakt gondolatsorba zárt összegzést talán nem is olvastam még -pedig sokat olvasok erről- ebben a témában.

Itt tartunk, államtitkári szóval. Pontosabban a királyi szó kinyilatkoztatása, államtitkári szócsövén keresztül.

S íme egy válasz, melyet a MEOSZ-nak kellett volna minimum megfogalmaznia. És ezen megjegyzésemmel meglehetősen visszafogott voltam. Íme:

Rokkantvadászat

Immár több mint egy éve folyik Magyarországon a rokkantak elleni hajtóvadászat. Rögeszmévé fejlődött a téveszme, hogy egy megroggyant ország minden bajának okozói a rokkantak.

„Magyarországon rendkívül negatívan hat a foglalkoztatásra a rokkanttá nyilvánítás rendszerét körülvevő számos csalás és visszaélés. A következmény: régiónk többi országához képest hazánkban kétszeres a rokkantak aránya. Ekkora különbséget semmilyen valóságos körülmény nem indokol, nincs tehát ennyi magyar ember, aki ne tudna valamilyen betegség, vagy fogyaték miatt munkát vállalni.” (Széll Kálmán terv)

A bűnbak tehát megneveztetett. Indulhatott a vadászat és a rokkantak száma egyre nőtt, mint a horgász hala a meséjében. Legfelkészületlenebb döntéshozóink már csaknem egymillió „vadászható” rokkantról beszéltek érzékeltetve, hogy legalább a felük szimuláns.
Meg is indult a csalózás, felpörgött a gépezet, rohant mindenki álrokkantat találni. Szimuláns ugyan nem nagyon akadt, az esetleg munkára foghatók száma mára már kormányzat szerint is elenyésző. De az előítélet még tartja magát, sőt most törvény rangjára akarják emelni.

Érdemes-e néhány tízezer egészségkárosodott emberrel megnövelni a munkanélküliek táborát csak, hogy kielégítsük a tudatlanok vérszomját? A Széll Kálmán tervben két régmúlt technika pontatlan értelmezéséből adódóan beszélnek blődségeket. A ’90-es évek elején volt bevett társadalmi gyakorlat az ötvenes éveiket taposó a munkaerőpiacról kiebrudalt munkavállalók rokkantosításba menekítése. Velük – átmenetileg - tényleg felduzzadt a rokkantak száma. De ezek az emberek ma már betöltötték az öregségi nyugdíjkorhatárt, beszélni beszélhetünk róla, kiöregedtek már ők a munkára foghatók világából. Korrigálva a hibát őket ezért a jövőre átsorolják az öregségi nyugdíjasok közé. Ezzel a csaknem nyolcszázezres rokkant tömeg kevesebb, mint felére csökken. (Ez a törvény legpozitívabb, egyetlen dicsérhető eleme) Vadászható rokkant tehát már csak: cc. 380 ezer fő.

Egyenetlen területi megoszlásban: Soltész államtitkár úr rácsodálkozott arra, hogy a rokkantságot az ország legelmaradottabb területein találjuk meg. Jó, ha tudja az államtitkár úr, a szegénység és a nyomor, betegség együtt jár. A kilencvenes évek óta megfigyelhető tendencia, hogy a magyar munkavállaló nem megy táppénzre, inkább betegen is dolgozik, mert félti az állását. Egy egyszerű influenzát éppúgy lábon próbál meg kihúzni, mint egy komolyabb egészségkárosodást. Na most, ahol már semmi munka nincs, akkor mit veszíthet, ha jelentkezik rokkantnak? Valami betegsége biztos van, hisz a kevés jövedelméből nem jutott neki helyes egészségmagatartásra, gyógykezelésre. A munkanélküliség, a betegség és a rokkantság együtt járásában nincs tehát semmi magyar sajátosság, inkább az a furcsa, hogy ez az alapvetőnek tartott ismeret még nem evidens minden döntéshozó számára.

A rokkantság fogalmának megváltozása az ezredforduló után megfogalmazódott egy szigorítási és egy szemléletváltási igény a rokkantosításban. 2008. január 1.-től már nem azt nézi az erre hivatott bizottság, hogy az illető képes-e korábbi munkáját elvégezni, hanem azt, hogy maradt-e annyi munkavégző képessége a megbetegedettnek, hogy az még elfogadható arányban értékesíthető a munkaerőpiacon. A szigorítás eredményeként csökkent a rokkantsági vizsgálatra jelentkezések száma. (Átmenetileg persze ez nőhet, ha tartós marad a gazdasági visszaesés vagy stagnálás.)
Mivel a rokkantak közé belépők száma csökken és a természetes fogyás esetükben magasabb az átlagnépességnél, a rokkantak összlétszáma is elkezdett apadni.
A szemléletváltás másik eleme a rehabilitáció megnövelése volt. Az egészségkárosodott személyt segíteni kell a mielőbbi egészségi állapotának lehetséges helyreállásában, szociális talpra állásban és a munka világába történő visszakerülésben. Ezzel elméletben természetesen mindenki egyetért. De azt a jelenlegi törvénytervezet alkotói is tudják, hogy hiába rehabilitálunk közepes hatásfokkal egy élete delén járó embert, ettől ő nem lesz vonzó a munkaerőpiacon. Negyvenöt év felett már nagyon nehéz munkahelyet találni, félig átképzetten és többé-kevésbé gyógyultan meg érdemi munkát megvalósítani szinte kizárt. Társadalmi szinten ez azt jelenti, hogy feleslegesen kidobott pénz a minimális rehabilitáció, amit nyugodtan nevezhetünk csak összekalapálásnak.
Ezért a törvénytervezet saját bevezetőjének is ellentmondva, azokat, akiknek kevesebb, mint öt éve van hátra saját öregségi nyugdíjkorhatáruk betöltéséhez békén hagyná. Szintén reménytelennek ítéli meg a jelenlegi I., II csoportos rokkantak komplex rehabilitációját. Emberi jogaik, ide vagy oda, ők sem részesülhetnek a komplex rehabilitáció áldásaiban. Kapnak annyit, mint eddig. Többet rájuk költeni, azaz rehabilitálni őket már nem érdemes ismeri el a tervezet. Egyénileg ez egy sablonszöveg: „rehabilitálható, de komplex rehabilitációja nem javasolt” Ennyi, leírták…
Kiesnek hát a munkára fogható körből ők is, de maradt még vadászható: olyan kétszázezer fő. Két fő csoportban :
A megközelítően 110 ezer III. csoportú „vadászható” rokkantnyugdíjas esetében olyan húsz százaléknál változtat – csökkent - a bizottság az egészségügyi károsodottság mértékén. (Bár, ezen megállapítások némelyike is csodatétel kategóriájába tartozik. Jelenleg kétezer per zajlik a rokkantsági fok vitatása következtében, döntően az egészségkárosodottaknak van igazuk.)
A rehabilitációs ellátásban részesülők esetében gyenge harmadrész az, aki ideig-óráig meg tud kapaszkodni a munkaerőpiacon. Hozzájuk számítják a szociális járadékosokat, ez olyan kilencvenezer ember.
Az összesen kétszázezer főből tehát olyan 30-40 ezer fő visszaterelését látják elképzelhetőnek egy-két évre a munkaerő piacra. Hogy miért csak ilyen keveset? Mert sem valódi, azaz komplex rehabilitáció, sem tényleges munkaerő szükséglet nincs jelenleg.
A jelenlegi komplex rehabilitáció eszköztelenségét jelzi, hogy az állami statisztikák szerint is mindössze 25-30 %-át sikerül újra munkába helyezni. Arról, hogy ez esetleg csak időszakos és képtelen megragadni a rehabilitált a munkahelyen természetesen nem vezetünk statisztikát.
Nincs kommunikáció a szigorítást sürgető Dr. Lanczendorfer Erzsébet kereszténydemokrata (?) országgyűlési képviselő és az egészségkárosodottak mentésére fellépő katolikus egyház, a Máltai Szeretetszolgálat és Róma püspöke között. Jól jelzi, hogy az egyházak egyre inkább a szigorítások miatt a megnyomorodott emberek sokoldalú mentésére állnak át. A képviselő asszony meg megtagadva 2007-es önmagát, ma már az egészségkárosodottakat hibáztatja azért, mert azok nem tudnak visszakerülni a munkaerőpiacra. Kár, hogy nem Róma püspöke dönt a magyar országgyűlésben az egészségkárosodottakkal kapcsolatban. Pedig a képviselő asszonynak már csak hivatalból is tudnia kellene, hogy a „Kelj fel és járj” csak arra hivatottak esetében jelent valódi segítséget. A többieknél marad a csökkent munkaképesség, esetleg csökkent ezért muszájból kiegészített kereset és majd ha elterjed akkor az atipikus foglalkoztatás. Ezek nélkül a rehabilitáltak üldözésének megszavazása méltatlan minden humánus, vallásos embernek.
A magyar gazdaság nem azért foglalkoztatja csak mindössze 55 %-át a munkaképes korú lakosságnak, mert a többi nem akar dolgozni, hanem mert nincs több munkavállalóra szüksége. Az egészségkárosodott személy akkor lesz keresett munkaerő és valóban többlettermelő, ha növekszik a gazdaság. Addig csak vagy a munkanélküliek egy agyon szekált és ettől költséges részét alkotja a ráerőszakolt színlelt rehabilitációs részleggel, vagy pedig sajátos módon - a kedvezmények által - kiszorítja az állások egy részéből az egészségeseket. Azaz nem lesz több munkahely, csak államköltségen megtámogatott egészségkárosodottak kerülnek az egészséges dolgozók helyére.
Összegezve: Sebtében és munkaerő-piaci és költségvetési hatásait nem megfelelően végig gondolt tervezetet állítottak össze. Ennek csak egyik következménye, hogy a megálmodott megtakarítás töredékét sem érheti el a költségvetés, miközben a másik oldalon jelentős kiadások keletkeznek. Új intézményrendszert kell létrehozni kétszázezer gondozottra. (Hisz a folyamatban mindenki részt vesz valameddig és hát vannak új belépők.) Többszörösére kell növelni a képzési kiadásokat, miközben az érintett családok számára is megnövekednek a kifizetendő szociális juttatások. Miközben az általános pénzhiány miatt éppen összeomlani készül az egyszerű, minimális értékteremtő munkára felépített foglalkoztatói hálózat. Tehát olyan évi 15 milliárd forint költséggel elérünk olyan évi 10 milliárd forint megtakarítást. Ez nem tűnik logikus, sem pedig a beépített kényszertömeg miatt humánus, ha úgy tetszik keresztényi megoldásnak. Rossz a törvénytervezet… Újra kellene tervezni.

Spitzer Tibor
Szociológus, politológus
Szakvizsgázott szociális munkás

Alulírottak egyetértünk a „Rokkantvadászat” című szakmai vélemény levél tartalmával.

Kérjük a Tisztelt Országgyűlést, hogy a T/5000 A megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról című törvény-tervezet előterjesztését vonja vissza és szociális szakemberek, rehabilitációs szakemberek az érintettek és azok érdekképviseleteinek bevonásával kezdjen tárgyalásokat egy a társadalmi reintegrálást lehetővé tévő törvényről.

..........................................................

A szöveg innen van, és szavazni is ott lehet, ha egyetért a gondolataival az olvasó.

És persze ki tudja miért, de ideugrik agyam helyén a Hajtóvadászat öregekre is azonnal.

Nem először és nem is utoljára akad utamba ebben a témában valami, amit meg kell jegyeznem a padomon.

Ha beírom a parkom keresőjébe, hogy 'akadálymentesítés', arra kiad vagy száz találatot, amiknek tetemes része az én klavimból ered, s ezek közül is ezt emelném ki, mert a Csengő egyfajta királyi mentalitásról, hivatalos hozzáállásról árulkodik.

Most pedig ennek igazi unikális gyűjteményére akadtam, s leteszem itt, a padomon.






/Remek válogatás innen/

Tudom, kinek mi a fontos. Csakhogy amikor erre törvény van, akkor esetleg netán lehetne ezt komolyan is venni s nemcsak az EU vissza nem térítendő támogatás hozzájutásának amolyan basszameg-feltételeként. tessék-lássék módon "teljesíteni" egy kipipálandó rubrikát...

Már ismerem.

Eldőlt a kérdés bennem, hogy szimpatikus-e.


Egy idézet, mely nagyon is idekapcsolható:
"Ma is -mint tegnap- megcsodálhattam Erőss Zsolt fel és alá kerekezését az előtérben, miközben folyamatosan forgott a kamera mellette.

Én kávéztam. Meg sütit ettem. Meg rejtvényt fejtettem. És persze kényszerűen hallgattam a mellettem lévő asztaloknál folyó ilyen-olyan társalgást.
Szerencsémre, vagy szerencsétlenségÜKRE, a mögöttem lévő társaságból egy nő -ki kerekesszékben ült, ezt korábban láttam- így szólt:
"Itt ez az Erőss. Mit ajnározzák?! Magának kereste, a tébé meg rá költi a mi pénzünket!


Hát, ööö... sokat gondolkodtam rajta az utóbbi időben, és gyakorlatilag ettől a néhány másodperctől, ettől az orvul -bár nem szándékosan- kihallgatott néhány mondattól dőlt el bennem a kérdés.
Miközben nem túl szimpatikus nekem ez az ember, mondom ezt végtelen önteltségemmel, mert egyáltalán nem ismerem, s talán csak az munkál bennem, hogy kicsit úgy érzem (még mindig, pedig már másik oldalra billen a mérleg), a könnyebb utat választja, szóval miközben nem nyeri el tetszésem, kezdem megérteni. Mert ez így, nem szól másról, mint arról, amit én új életem negyedik hónapjától vallok.
Cél kell.
Személyes, nagyon is szubjektív cél a túléléshez.
S most ezt, Erőss Zsolt, vagy ha úgy tetszik ma a néni a kerekesszékben a kijelentésével (mellesleg "néni" lehet vagy 3-4 évvel idősebb nálam, de én is néni vagyok, akkor meg ő pláne, ugye) annyiban finomította, hogy ha a célhoz, mely a túléléshez segít, nem jó a megmaradt testem, akkor azt úgy kell alakítani -a lehetőségekhez képest-, hogy az megfeleljen. Juj. Ez sokkal bizarrabb mondat lett, mint szántam. De nem tudom jobban megfogalmazni. A lényeg -nekem-, hogy megértettem ezt az embert.

Visszatérve a nénihez, nem bírtam ki és hátrafordultam. Hangosan nevettem és megkérdeztem:
- Ezt most nem mondja komolyan, igaz?
- Dehogynem! Magának köszönheti! Vagy talán fegyvert fogtak a fejéhez, hogy felmásszon arra a hegyre? Csak magának köszönheti, a tébé meg fizeti az én pénzemből az ellátását!
Jólnevelt vagyok, így csak egy rövid kacajt engedtem meg magamnak -miközben mélységesen sajnáltam, s most is a hölgyet- majd ezt mondtam:
- A részeg sofőr, ha nekimegy a fának, na, ő magának köszönheti. De itt nem erről van szó.

Erre néni hápogott kicsit, és annyit motyogott, hogy "nem kötelező hegyet mászni"... majd mikor fordultam vissza a rejtvényemhez, hangosabban hozzátette:
- Ja, hogy maga a rokona! Akkor értem, hogy melléáll! De ha tudná!!

Nos, nem, nem vagyok. És nem állok mellé, sőt, ha neki mondta volna a néni, mélyen hallgatok. De tudom, néni akkor nem szólalt volna meg, ha hallótávolságon belül van Erőss Zsolt.
Csak néha gondolkodom és néha -bár ritkábban is mint szeretnék- tovább is látok a saját szemellenzőimen."

A fenti részlet innen.

Most pedig személyesen megismerhettem, rákérdezhettem néhány olyan részletre, amire nekem, erről az oldalról rálátásom van, Ő pedig készséggel válaszolt nekem mindenre s bármire ami eszembe jutott.
Összesen kilencen voltunk és ugyan bennem volt egy finom "kész átverés show"-s várakozás, mikor küzdöttem magam felfelé, s főleg mikor odaértem a még bezárt étterem elé, de ez az érzés egy pillanat alatt elillant aztán.



















Mert lehetőségem volt megismerkedni s beszélgetni egy ikonnal.



















Ahogy első pillanatban megláttam, illetve ahogy rám figyelt az étterem előtt, s mosolyogva konstatálta, hogy igen, én egyike vagyok a nyerteseknek, s közben ezerrel mosolygott, nos, engem meggyőzött.

Folyt. köv. amint megkapom a vacsora képeit. Egyelőre csak ennyit akartam rögzíteni.
S persze még azt el kell mondanom, hogy gratulálok anyának, apának, tesónak a tegnap hajnalban megszületett Csoma érkezéséhez!

Íme, itt vannak a képek is.

A Taigetosz viktoriánus életre hívására.

Egy cikk erről, s az ott lévő videó külön kiemelve. Érdemes megnézni.

Iskolások - iskola nélkül

Képek is lesznek eccercsak. :))

Íme, örök hála Bedő Julinak érette:
2011. 11. 15-én















Ha ő kétségbe van esve, akkor mi vajon milyen gesztust tegyünk???



Ez már a MEOSZ elnökségi ülése, itt is mi, akik vendég státuszban lehettünk jelen.



S az elnökség.

Pontosabban "Csalók a látszat".
Egy cikk, s azért nem linkkel jelzem, mert csak reg után érhető el és nagyon-nagyon fontosak a kérdésfelvetései.

Bedő Iván: Csalók a látszat

2011. augusztus 31., szerda • Utolsó frissítés: 2011. augusztus 31., szerda, 15:34
Szerző: Bedő Iván

Saját fegyverét próbálják a kormány ellen fordítani a mozgáskorlátozottak: a szociális konzultáció módszeréhez nyúltak, és kérdőíves társadalmi párbeszédet kezdtek. Borítékolható, hogy ennek az eredménye is olyan lesz, mint amikor a miniszterelnökség levelezett a lakossággal, azaz a kormány továbbra is azt csinál, amit akar.A mozgáskorlátozottak (illetve nevükben az egyesületeik országos szövetsége, a MEOSZ) láthatólag azért kapták föl a vizet, mert úgy érzik, igaztalan vádak alapján csalóknak tekintik őket. Sajtószemlét is készítettek, és nincs okunk feltételezni, hogy ez csalókább lenne, mint a minisztériumok vagy a rádiók lapszemléje. Az derül ki belőle, hogy a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatáról hónapok óta folyó vitáról írva időnként egy lapon emlegetik a visszaéléseket és a mozgáskorlátozottakat. Amikor pedig a MEOSZ aktivistái országszerte parlamenti képviselőknél igyekeznek lobbizni, minduntalan azt az indokolást hallják tőlük, hogy ez a történet a csalókról szól, elég például a parkolási kártyákra gondolni.

A kormányzati kommunikáció olyan sikeres, hogy ma már a jóindulatú emberek is csalókként gondolnak a mozgássérültekre – panaszolja föl a MEOSZ honlapján a szervezet egyik tagja. De hát ki is a csaló? Akik a parkolási engedéllyel visszaélnek, mind egészségesek, és a sokat emlegetett rokkantosításnál – már amikor valóban jogtalan előny forog fenn – sem maguk a leendő nyugdíjasok csalnak, hanem az orvosi bizottság. Állítólag amikor fölülvizsgáltak egy gyanús esetsorozatot, akkor az a 80 százalék, amely tényleg rokkant volt, ugyanazon okból adott pénzt, amiért Magyarországon az orvosnak általában szokás: közszájon forgott, hogy mennyit illik a zsebbe csúsztatni.

Tegyük hozzá: csalók a kormányok is, és nem is csak Magyarországon. Az interneten megtalálható az EU foglalkoztatási főigazgatóságának egy néhány évvel ezelőtt megrendelt tanulmánya a megváltozott munkaképességűek helyzetéről. Magyarország az élen állt (25 ország mezőnyében, a lehetőségekhez mérten összehasonlítható 2005-ös adatok alapján) azzal, hogy a munkaképes korú lakosság 11 százaléka rokkantnyugdíjas. Az is látszik, hogy ezzel nagyon fejlett országok mellé sorakoztunk föl: a sorrendben Svédország, Lettország, Finnország, Hollandia, Dánia következik. Nagyjá ból ugyanazért, amiért Magyarország. A tanulmányt jegyző kutatók szerint – ha más-más időszakokban és körülmények között is, de – több tagállamban rokkantosítással helyettesítették a munkanélküliség elleni intézkedések nehezebben végrehajtható válfajait. A munkanélküliségi statisztika mellékhatásokkal járó és tartós kozmetikázásáról van szó. Ami Magyarországot illeti, Brüsszelből is látszik, hogy a rokkantnyugdíjazások megoszlása szépen igazodik a regionális munkanélküliségi statisztikákhoz.

A számokról a MEOSZ-nak is megvannak a maga érvei, és arról is, hogy a rokkantnyugdíjasok nagyobbik fele nem segélyt kap, hanem évtizedeken át fizetett nyugdíjjárulék alapján vált jogosulttá a juttatásra. Hivatkoznak arra is, hogy az egészségkárosodás alapján ellátottak többsége időközben az öregséginyugdíj-korhatáron is túl van, így a mostani vitákban emlegetett nagy számok eleve félrevezetőek. Csak éppen a kormány nem hallgatja meg az érdekképviseletet, Orbán Viktor is válasz nélkül hagyta a MEOSZ májusi levelét. Más lapra tartozik, hogy a sokat emlegetett munkaképes korú és állapotú rendőrökön kívül valójában kiket próbálnak még visszaterelni a munkaerőpiacra, és milyen reményekkel. Mostani hírek szerint a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata késik, elhúzódik, és kérdés, hány embert érinthet egyáltalán.

Nem a mozgássérültek az egyedüliek, akik ellen bűnbakképző kampány zajlik. Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács – tartja egy régebbről ismert mondás. A különbség az, hogy a bankok, az élelmiszerláncok és más multik, de a tűzoltók és a filozófusok is jobban meg tudják védeni magukat, netán ki is vonhatják magukat a magyar kormány befolyása alól. Azzal viszont illene vigyázni, mit sugallnak a közvéleménynek azokról, akiknek az élete Magyarországon a szó egyik értelmében sem akadálymentes.

BEDŐ IVÁN

Picinyke hangulatelem a csakis érettünk tett áldásos munka ecsetelése közben.

Tegnap éjjel nem sokat aludtam, sőt, már tegnapelőtt sem, a két éjszaka mindössze 4 óra nyugodalmat hozott, s reggel 5-kor elkezdtem készülődni. Télikabátot vettem fel, idén télen először, mert álmosan gyalogolni hidegben nem sok jóval kecsegtet.
Mert most, tudtam, soká érek haza.
Hónapok óta nyilvánvaló, ami másfél éve már gyanúként élt néhányunkban, a herceg beteg. Egész hazánkat tönkretszi s ebben nem mentség az ő pszihotikai státusza. Azon a szinten, ez nem mentség.
A kormányzati kommunikációból egy ideje egyre erősödik a mindenféle csoportok egymásnak ugrasztására irányuló szándék, persze szépen mívelt, burkolt formában átadva ezen magvas gondolatokat -oszd meg és uralkodj... mióta is vezérelv ez bizonyos körökben?-, s itt stabil bűnbak a fogyatékkal élők, s ezen belül a rokkantnyugdíjasok rétege. Védtelenek csoportja, nagyon vékony mezsgyén a létbizonytalanság és a stabilitás között, mely csoport így kicsiny érdekérvényesítő képességével még inkább adja magát célpontnak.
Egy ideje tudható ez-az. Rendvédelmisből lett korengedményes nyugdíjból visszavezényelt kápósok felvigyázta nemzetmentő csalórokkantból nemesült kényszermunkások hada... vagy a több százezer szakhatósági határozat soron kívüli felülvizsgálata még 2011-ben, vagy a rokkantnyugdíj egy tollvonással eltüntetése s segéllyé degradálása.... de semmi, egyetlen árva szó sem a kormánytól vagy kormány közeli helyekről s pláne konkrétumokról, hónapokon át ment/megy a pszichológiai tréning, mellyel kondicionálták/kondicionálják a társadalmat a dolgok helyén kezelése érdekében, illetve tán azért is, hogy ha rászoktatják az embert a szarra, s aztán kap egy adag ehetetlen, de legalább nem büdös és sokkal kevésbé undorító meztelencsigát, annak örülni fog.
November 11-re meghírdette a MEOSZ a Párbeszéd konferenciát, melyre mindenkit vártak, akit érint vagy csak érdekel a téma, s felkérték Soltész Miklóst a Nemzeti Erőforrás Minisztérium államtitkárát, hogy avasson már be minket a rokkantnyugdíj rendszer átalakításának részleteibe.
Mikor megláttam a hírt, természetesen azonnal jelentkeztem.
Vártam, vártuk ezt az eseményt, mert semmit nem tudtunk biztosan, s félelmeink már-már elviselhtetlen mértéket öltöttek.
Telt-múlt az idő, hírek a témában nem nagyon jöttek, aztán tegnap elfogadta a kormány a terveket a rokkantnyugdíj átalakításáról, majd megjelentek arról is, hogy hogyan juttatják vissza a rokkantakat a munkaerőpiacra.

Talán ezért vett erőt rajtam az insomnia. Talán...

Tamás, egy kerekesszékes barátom jött ki elém a buszomhoz, s fuvarozott el a San Marco utcáig, ahol ez a jeles esemény megszerveződött.
Felvettük az egészet diktafonnal, illetve egy vagon kép is készült, sőt, videófelvétel is, úgyhogy majd ha megkapom a dokumentációt -mert én az egyik diktafont tartottam, így nem tudtam jegyzetelni-, úgyhogy most csak hangulatokat tudok jelezni.
Soltész Miklós szimpatikus. Is lehetne.
Soltész Miklós empatikus. Is lehetne.
Soltész Miklós sem tud semmit. Vagyis nálunk -az érintetteknél- klasszisokkal többet, de a részletekről a világon semmi nem tiszta.

Aztán átbattyogtunk a MEOSZ székházába az utca túloldalára, ott is az elnökségi ülésre. Az előzőn is ott voltam, mert a helyzet fokozódik. Erről is majd később inkább, ez még ülepedik, s talán jobban is szüksége van ennek a kristályosodásra, mert ahogy Soltész Miklóstól nem vártam jót, megelégszem a korrekt tájékoztatással, mely a viktoriánus államunkban annyit tesz: neked ez jó, mi mindent azért teszünk, hogy neked jó legyen, s be kell látnod, ha mégsem tökéletes, annak az az oka, hogy "AZOK, OTT, NI" minden bajotok okozói... s ezt a szintet megfelelően hozta is, de ott kicsit cizelláltabb dologgal szembesülhettem, amit még helyre kell tennem magamban.

S egy részlet egy a témához tartozó írásból:

"Vegyük a rokkant nyugdíjasokat, akik csak úgy munka nélkül fejik az államot... 850 ezren vannak,s milliárdokat kell költeni a megélhetésükre abból a pénzből, amit amúgy- nyilván- a fentebbi "egyszerű kisemberek" kapnának.

 

Az nem számít, hogy e réteg túlnyomó része valóban munka képtelen, s csak kis hányaduk "a munka nélküliség menekültje"'. Az sem, hogy a rokkant nyugdíj összege bizony igen szerény.

A fontos csak az, hogy a népesség több mint 90 százalékát nem érintik az ezzel kapcsolatos (emberi tragédiák ezreit okozó) szigorítások. A téma megfelelően tematizálja is a médiát. Amíg a közvélemény ezen csámcsog, nem figyel arra, amire a kormány nem szeretné, hogy figyeljen..."

Tehát folyt. köv. Több tekintetben is.
Íme a konferencia anyaga.

A rétes az jó. A bim-bam kocsiból való is.


Még tegnap délután fejembe vettem, hogy megsütöm a hétvégén FamilyFrost-tól vett meggyes rétest, mert egy öreg nyanya vagyok, édesszájú, hiszen más örömöm már úgysincs az életbe benne.... :( ööö...
Csináltam is, ahogy kell, illetve akartam.... kiolvasztani kell előbb, és azt választottam, hogy a sütőben fogom azt is, gondoltam, gyorsabb lesz így, meg egyszerűbb is.
Na, kivettem a tepsit, ami a sütő fiókjában van -talán a tűzhely elején, a sütő alatt, legalul- és kivettem onnan.
Beleraktam a rétest, s mikor bemelegedett a sütő, kinyitottam az ajtót és beraktam a tepsit... akarom mondani, beraktam volna, mert ahogy hajoltam lefele, kezemben a tepsivel, egyszer csak azt éreztem, hogy egy dárda áll a hátamba... egyszerűen úgy maradtam, se lehajolva se kiegyenesedve, kezemben a tepsivel, mely már a sütőben támaszkodott, tehát legalább súlyt nem kellett tartanom, de megmozdulni sem bírtam. Csak álltam és ... és üvöltöttem.

Gerincsérvem. A változatosság kedvéért, ugye.

Még szerencse, hogy Berta itthon volt, alám taszigált egy széket, nagy mutatvány volt leülnöm rá eleve, de nem segített... úgyhogy kihozta a kerekesszékem majd alám a dynair párnát, meg kiadagolt nekem dupla adag cseppemet. (3x15-öt szedek elvileg, de nem kell csak naponta 1x, többnyire, de most 30-at vettem  be), persze azt is érdekesen kellett, mert ülni is csak támaszkodva tudtam....és -igaz, akkor már csak szaggatottan- üvöltöttem...

Aztán beküzdöttem magam az ágyba, mert nyilvánvaló volt, hogy ülni sem vagyok képes -szegény Berta segített ki a kerekesszékből, be az ágyba...-, és mivel ülni ott sem voltam képes, hát lefeküdtem, lábam felpolcolva, régen nem tapasztalt fájdalomhullámokat régi ismerősként viszontlátva, számoltam a perceket.
Körülbelül 3 órán át lappadt annyira, hogy már nem éreztem kísértést az ordításra. Ha muszáj volt, akkor kerekesszékkel indultam neki hatalmas és gyönyörűséges -mellesleg eladó.. na, na, lehet jelentkezni!!- házunknak.
A fájdalom mértéke, ahogy ott álltam az első villámcsapásnál az ismerősen embertelen mértékű KÍN-t konstatálva, ezt -mármint a mértéket- leszámítva is meglepett. Valahogy azt éreztem, hogy engem átvertek!!!

Ezt én kikérem magamnak!
Ezen már túl vagyok, én ezt a szintet már elhagytam, ez valami tévedés!!!

A fájdalom emlékké lényegült gigászi voltáról sokszor írtam már, mert ugyan "csak" az emléke van meg -aszittem tegnapig, ja-, de az kísért folyamatosan, nem ereszt, nehogy elfelejtsem honnan jövök, és a mérték, az a kíméletlen... de nem, nem is folytatom... idetezsek egy nem is régi összegzést erről, ami akkor ömlött ki belőlem a parkra, mikor rájöttem, nekem eláll a fülem.
(Megjegyzem, azóta odakerült az ASS Mondjál még egy közhelyet hangfelvétele is.)

"Szóval, mosolygós vagyok. Mint egy piros alma. Mert ugye, olyan kerek is, ha már itt tartunk... de nem is ez a lényeg, na... azt hiszem, zsigeri mosolygós voltomra a "legjobb" bizonyíték -s ez utóbbi szót is idézőjelbe kéne tennem, de sok lesz mán a jóból, na...-, a nihil ideje... az, amikor a jégmezőmön bolyongtam, szó szerint az ágyhoz kötve, kilakoltatva magamból, mintegy önvédelemképp, a túlélést választva, de nem hagyva élni, hogy ne kelljen megélnem a velem történőket, de túlélhessem mindazt... a KÍN-t, a megaláztatást, a tökéletes, zsigeri, alapvető és ellentmondást nem tűrő kiszolgáltatottságot... szóval akkor is, mikor három percnél messzebb nem láttam az előzményekben, mikor a nevemet sem tdutam, mikor látóteret elfedően csak a három gyerekem fért a tudatomba és a vörös égő betűkkel villogó KÍN felirat a nap 24 órájában... mikor nem tudtam mi ez, csak azt, hogy a világ teljes széltében csak és kizárólag szenvedés van... mikor semmit nem láttam, csak a fa ágán a varjút, mert arra láttam rá az ágyból, melybe kötözve, darabokra hullva s ideiglenesen összedrótozva „éltem”, s melyet csak fél szemmel láttam, mert a fejem sem tudtam elfordítani. Jaj, elragadnak ezek, ha hagyom, de nem hagyom, most becsukom a komódom, mely velem van mindig, de gondosan zárva kell tartanom, mert halál van minden fiókjában, melyeket csak akkor húzhatom ki, s addig, mikor és amíg vissza is tudom zárni azokat… S addig is, míg nem én voltam, csak zsigereim, s én nem irányítottam semmit, addig is mosolyogtam… mindig… mikor nem a kíntól torzult a világ, de mikor a napi két kötözés alkalmával a több tenyérnyi pólyát kellett letépni a combomról, s én levegőt sem kaptam a –mai eszemmel már-már elképzelhetetlen- fájdalomtól, mindig, mikor már tudtam néhány szót kipréselni a számon, mosolyogva megköszöntem Zsuzsának vagy Áginak –a két kötözős a János Ortopédián akkor, s a nevük megjegyzéséből is érzékelhető szerepük az én emberré levésemben-, s ezt Ők a nővérekkel együtt később úgy írták le, hogy „mosolygós, kedves beteg vagyok”. És ez utána is, mindig így volt. Nem tudott olyan történni a maradék életemben, ami elmoshatta volna napi derűmet. S lehet ez nem más, mint a bolondok mosolya, ezt nem vitatom, de én csak így tudom cipelni a batyuimat."

Ugyanakkor meg az is átcikázott agyam helyén a légüres térben, hogy vissza kell szoknom arra, hogy a telefon mindig rajtam legyen, é.:az első időkben, míg kerekesszékben éltem, illetve a pár lépést, amire képes voltam csak járókerettel tudtam kivitelezni, akkor a nyakamban lógva jött velem mindenhová, aztán pedig a zsebemre vagy a nadrág derekára akasztva, bőr tokban élt, de mainapság még így sem, mert annyira, de annyira pipec néninek érzem magam -akarom mondani éreztem-, hogy ez az opció, már kezdett foszlányokká silányulni ... pedig!!! Szóval, ha egyedül lettem volna otthon, akkor segítséget hívni is képtelen lettem volna... de ki tudná nálam jobban Nagyi és a villamos konstellációját, tehát ez azonnal gondolat-darálóba is kerúlt.

Mozdulatlanul feküdtem, lábam felpolcolva, s minden mozdulatra felüvöltve. Berta hozott be nekem vacsorát, megsütötték a rétest és abből is kaptam, meg elkészítette a gyógyszerem, amit szintén behozott nekem, néztem a tévét és próbáltam nem itt lenni... nem ebben a dimenzióban, nem ebben a testben, nem... csak nem. Niki.

Persze, nemhogy zuhanyozni, de még pizsibe bújni -csinos lila baris pizsi köszönöm, Mahutani!!- sem tudtam, sőt, a tévét kikapcsolni sem, mert ahhoz fel kellett volna ülnöm, ami aránytalanul nagy feladat lett volna az érette kapott eredménnyel szemben, így lehalkítottam s gondoltam alszom... Aha...
Legutolsó ellenőrzésem 3:27-kor volt, addig semennyit sem aludtam. Utána viszont igen, mert 9-kor a telefonom évresztett azzal, hogy kedden megyek kontrollra a Jánosba. Tehát e kettő között aludtam pár órát, de ahogy Edit, a gyógytornászom megjegyezte, nem sikerült csúcsformába kerülnöm tőle, mert -ahogy mondta- ijesztően falfehér ábrázatom maradt.

Szóval, ma már legalább menni tudok. Persze agyam helyére az ilyen kalandok olyan hatással vannak, hogy ez-az kiesik nem is létező memóriámból. Mint ma az, hogy szállítást kérjek keddre az Eteléről a Jánosig. Sebaj, majd holnap. Ugye, holnap már nem felejtem el, különebn szegény Tanár úrnak kell lejönnie az Ortopdiáról a Moszkva térre a metró megállóba, mert magamtól, egyedül csak addig jutok el.





Tehát, roki lettem de még mennyire, vagyis rokibb, h9h9. :( Az is ott, akkor, félig lehajolva és üvöltve a fájdalomtól felsejlett nem létező agysejtjeim között, hogy ájvé, örömmel várom a behívómat a bádogvárosban letöltendő nemes és cocijalista ifjak lelkesedésével véghez viendő, csakis vikrotiánusi magasztos elvek mentén felépített nemzetmentő akció keretében kimunkált, árok-takarítós közmunkára. Mert én ugye, királyi szóval lettem csalóvá nyilvánítva.

Kis híján elröhögtem magam. Mely érzés azóta is velem van, s lassan már valóban erősebb ez a még mindig velem lévő, de már lappadó kínnál.

Abból is a legnagyobb.

A felvétel olyan, amilyen, de amit mond, az ugyanaz, amivel én már rojtosra tépem a szám. Csak persze pepitában, mert én csak talematikusan tudom....

Kérlek, töltsd ki!

A Társadalmi párbeszéd kérdőívet a fogyatékossággal élő emberek országos érdekérvényesítő szervezetei közösen bocsátják ki, amelyre a válaszadás önkéntesen névvel, vagy név nélkül történhet."


Itt elérhető, s megtehető a kérdőív kitöltése. Köszönöm.

Én.
Hosszú, nagyon hosszú volt ez a hét. Fáradságos, mozgalmas, és péntek estére már minden tartalékom végére értem.

Kezdődött a hetem egy Hoppá!-val, s azt követően mindennap bírtam rohangászni, mint a mérgezett egér. 
Kedden vért adtam, ahol „cserébe” ultimátumot kaptam, miszerint ha nem viszek legközelebb neurológiai státuszt magamról, nem adhatok vért… szerda … nem emlékszem, csütörtökön vívtam az ELMŰ-vel egyet, de én győztem,s ahogy szálltam fel a buszra az Etelén, lezavart a sofőr, mondván a pályaudvaron nem lehet a buszon jegyet venni, csak benn az állomás épületében, menjek vissza.... bakker... szavakba is foglaltam, mit gondolok kedves szolgálatot teljesítőről, egy rövid és megfelelően hangsúlyos "Bájos!" hangoztatásával, melyet mikor kimondtam, eszembe jutott, hogy ezután lehet, mire megszerzem a jegyet -automatából, mert pénztár éjjel már nincs nyitva, ezért gondoltam, hogy most tán a buszon is kaphatok jegyet-, nem lesz busz amire felszállhatnék, mert ott hagy okos bácsi, de lám, ahogy battyogtam vissza, egyszer csak elindult a jármű -akár frászt is kaphattam volna, de annyira fáradt voltam, hogy gondoltam, "ott vagyok hagyva...já, und??"... és caplattam tovább-, de nem előre, hanem elkezdett hátra tolatni, hogy kevesebbet kelljen gyalogolnom. Ez nem volt több, mint egy gesztus -hiszen cirka négy lépést spórolt nekem ez-, de ezzel jelezte, hogy "bocsikana"... Persze, miután még vártunk vagy két percet, jött egy utas, akinek nem volt jegye, s lám, őt nem küldte vissza munkaköri leírását betűre betartó alkalmazott... de ezt csak kekecségem jegyzi meg... persze az is idetartozik, hogy nem ott szálltam le, ahol akartam, mert nincs eszem... így gyalogolhattam a sírás határán küszködve kétszer annyi távolságból... de ez is csak egy kis közjáték...
Elértem a péntekhez. Még csütörtökön reggel megláttam a mozgilevlisten, hogy pénteken lesz a MEOSZ elnökségi ülése. Persze vezérhangya feléledt, mer’ az olyan. Én nem vagyok elnökségi tag természetesen, de mivel az esemény nyilvános volt s a téma meglehetősen érdekelt, így azt éreztem, ott a helyem. A szállítást három munkanappal előre kell kérni, így én eleve ezzel kezdtem a mondókán amikor próbáltam elintézni a dolgot, mert a San Marco utcát elérni nekem meglehetősen macerás sima tömegközlekedéssel, s igen, be is igazolódott sejtésem, miszerint nem olyan egyszerű ez. Nem volt szabad hely, de mondtam, hogy miután az ülés 13:00-kor kezdődik, én akármikor előtte felmegyek, egy sarokban elücsörgök addig, csak segítsenek odajutnom. Nos, MEOSZ-BKV szállításban hely már semikorra sem volt, de a diszpécser nagyon készséges volt és a támogató szolgálattal megoldotta nekem, annyi macerával, hogy reggel 9-re kellett a Népligethez érnem, mert vagy akkor visznek, vagy nem…
Szóval csütörtökön éjjel értem haza, zsibongott mindenem… fájt a lábam, a talpaim, az összes lábfejem, az összes csípőm, az összes térdem, de legjobban a tudat, hogy másnap hajnalban (igen, nekem a 8-as indulás az hajnal, na) megint mennem kell. Persze a „kell” erőst idézőjelben értendő, hiszen önként és dalolva vállalom ezt, de akkor is. (Ide az a példám ugrik be, hogy akár ülhetnék egy sarokban nyáladzva s várva a szebb napokat, vagy mehetek a dolgaim jobbá tétele érdekében, ez most konkrétan ilyen.)
Naná, a busz vagy 20’-et késve indult, de a sofőr megvárt a Népligetnél, így nem kellett expedíciót szerveznem, hogy eljussak a San Marco utcáig. Ott leültem és vártam az időre, nos, nagyon ráértem, de nem sokat kellett unatkoznom, sőt, egy percet sem, pedig volt vagy három teljes szabad órám. Kávéztam Szakály Józsival –gyakorlatilag minden alkalommal meghív, ha arra járok-, akinek elmondtam a saját hozzáállásom a jelen politikához, illetve azon belül a minket –sérülteket- érintő kérdésekhez, elmondtam a MÖÖÉÉF álláspontját, melyet elnökünkkel pár perccel a megérkezés előtt egyeztettünk telefonon, s melyekről nem kellett különösebben győzködnöm Őt, hisz személy szerint ugyanezt gondolja.
Majd ismét ücsörögtem kicsit, de akkor sem kellett magányomba burkolóznom, hisz kellemes beszélgetésbe keveredtem a recepcióssal, aki persze névről ismert már, s most személyemet is összekapcsolhatta a telefonban hallott hanggal, illetve a listákon, s a facebook-on olvasottakkal. Aztán odaértek az újonnan alakult Mozgássérültek Akciócsoportja alapítói is, akiket én már korábbról nagy becsben tartok –egyiküket ha engedi, ha nem, barátomnak is notoriusan-, s lassan odaértünk az egy órához, mehettünk a tárgyalóba.
Az elnökség tagjain kívül még voltunk néhányan vendég státuszban, úgy látszik nemcsak én vagyok ilyen kotnyeles.

A teremben a falon körben képek, a falak mentén sorban számítógépek –gondolom közhasználatra- s a bejárattal szemben nagy betűkkel a falon ez az idézet:

„Ami nekünk nélkülözhetetlen
az mindenki másnak kényelmes.”

Annyira igaz ez. (Mint ahogy az is, hogy nagyon nem véletlen az az elkeseredés, az a már-már düh, ami egyre csak gyűlik a fogyatékkal élőkben a jelen helyzetben. Amint most rákerestem erre a mondatra, találtam ezt a cikket. Megemlítésre érdemes, sőt, nevesítésre is. Egy részlet, hogy nekem így, itt is meglegyen:
„Soltész Miklós országgyűlési képviselő, a Fidesz-KNDP népjóléti kabinetének vezetője megnyitó beszédében kiemelte: amikor akadálymentesítésről beszélünk, nemcsak fizikai, hanem infokommunikációs akadályok megszüntetéséről is szó van. A fogyatékos emberek jogairól szóló 1998-as törvény 2005 végét jelölte ki határidőnek a magyarországi középületek akadálymentesítésének megvalósítására. Ezt később módosították, az új határidő 2010. december 31-e lett.”
Megjegyzem, Soltész Miklós ma is a helyén van, s a dátum erőst túlhaladta a jelzett napot, ám az akadálymentesítés messze nem teljes, s nem, nem a mindenfélékről beszélek, de ha csak a középületeknél maradok, akkor is azt kell mondanom, látványos törvényszegésben van az illetékes, hiszen határidő átlépve, teljesítés nuku, de még csak annyi sincs, mint előbb, hogy a határnapot kitolták volna.
Ez akkor annyit jelent, hogy ja, megpróbáltuk, nem sikerült,  ez van???? Na, ilyenkor mondom azt, hogy bájos…. Soltész Miklós is, csakúgy mint Nyitray Imre bekerült nálam a megjegyzésre érdemes organizmusok csoportjába.
De visszatérve a lényeghez, s nem említve a lényeget,csak benyomásaimat, el kell mondanom, hogy egész nap ott voltam. S ez talán mellékszálnak hat, de csak azt akarom érzékeltetni, hogy az így eltelt órákba bizony belefért az emocionális libikóka élmény. Amit meg kell jegyeznem az az, hogy volt egy pont, mikor azt gondoltam, hogy ennyi… ennyi volt és nem több és nemhogy én mit keresek ott/itt, de ennek az egésznek – mozgássérült, egyáltalán sérült érdekvédelemnek- láthatóan a világon semmi keresnivalója a mai Magyarországon.
De szerencsére –ha én magamtól nem is, de- a libikóka, vagy inkább az az önhajtós ivós-madár nem tehet mást, mint azt, hogy ha egyszer leért fel is emelkedjen… s minden alkalommal érezze, hogy tán nem fog ismét alászállni…

Igen. Addigra felébredt újra a már-már elfedett optimizmusom, s főleg mikor szóba került a Fogyatékos Emberek Világnapja, s az ehhez kapcsolódó tervek –melyhez persze kotnyelességemben nem bírtam befogni a szám és vendég-státuszom kihasználva hozzászóltam kicsit-, teljesen megnyugodtam.    
Egykor kezdődött az érdemi rész, s hatkor kezdtünk szedelőzködni. Tamást (T-boy) megkörnyékeztem, hogy vigyen ki a villamosig legalább, amire szegény készséggel vállalkozott is, de Szakály Józsi – a MEOSZ főtitkára s irodavezetője, aki valamiért szívesen beszélget velem, amit én elmondhatatlanul értékelek- mintegy megelőzte, s felajánlotta, hogy elvisz a buszomig. Este lévén és tekintve a hetes rohanásom, s lábaim állapotát, az Etele térre kellett valahogy kiérnem, ami még macerásabb, mint a népliget, de Józsi volt oly önzetlen és a péntek esti csúcs ellenére is kifuvarozott odáig, hálám örökre üldözi őt is… Egy órát vártam a buszvégen, mert az orrom előtt ment el a járat, de már nem bírtam ülni, úgyhogy támasztottam az oszlopot s néztem az utazóközönséget, majd felszálltam.
Nincsen agyam… na. Már egyszer megtettem, hogy leszálltam a vasútállomásnál, pedig az Eteléről induló busz bemegy a városba s fele olyan messzeségben tesz le, mint az a megálló, de ezt elfelejtettem akkor… ahogy most is, megkértem kolleginát, hogy jelezzen, s mikor ez megtörtént esett le a tantusz, hogy bakker, nekem nem is kel még leszállnom… ááááá, csak kicsit éreztem megint hülyének magam, de sebaj, egy ilyen hét után ez már nem nyom  a latban, igaz-e!?

Szóval, december 3. Fogyatékos Emberek Világnapja.

Összegzésül talán annyit, hogy 1) elértem végteljesítésem, 2) az érdekvédelem ellenállóvá tesz, legalábbis még sokkal nagyobb ellenállásra sarkall, mint alapjáraton, hiszen így nagyító alá kerülnek a részletek.
S nagyítóm van, sőt, a legtöbb dolog annyira szembetűnő, hogy némelyek éppen azért nem látják azokat, mert szinte akkorák, hogy a szemü(n)ket verik ki…

Várom a telefont.

Nem hiszem, hogy mindennapi használatra van, de az biztos, hogy Nyitrai Imre tetszését elnyerné, hiszen önköltségi áron az államkasszát nem terhelné ez, az "utazgató" lenne kénytelen állni az árat.
Ahogy az enyémet is persze, azzal a különbséggel, hogy az akadálymentesítésben ez éppoly minimális arányban vehető megoldásnak, mint a csengő...

 

Valamelyik reptéren, talán Cork-ban, ilyennek szedtek le a gépről, ha jól emlékszem. A szerkentyű biztosan ilyen elvvel működött, ahogy az is biztos, hogy nem Budapest és nem Dublin volt, így vagy Pozsony, vagy Cork marad, mint lehetőség. Tehát én ilyet már próbáltam, okos szerkezet, de csakúgy, mint a "sima" elektromos kerekesszék, ez is bazi nehéz jószág.
De ennyi hibája hagy legyen már, ugye.

Itt már több, mint amott.

Nem bírom ki.
Az én szkafanderem három hónapig volt teljesen zárt, aztán további két hónapig már csak a mozgást akadályozta.
Három hónapig mindentől elzárt, csak a varjút engedte be, mely a 4-es kórterem egyetlen ablaka előtti fa ágain ücsörgött naphosszat -persze lehet, hogy mindössze egyszer ült ott, vagy egyszer sem, de a jégmezőmbe ez stíbil jelenlétként égett be, úgyhogy így is kezelem-, és a KÍN-t, mely viszont biztosan nem a képzelet szüleménye, és elsősorban az alma biztos tudata, melyhez a gyerekeim legalább annyira hozzátartoznak.

A szkafanderem, mely nem engedte a mozgást. Mely mozdilatlanságával bezárta mellém a kérlelhetetlen kínt, a velőtrázó de el nem kiáltott sikolyt, a menekülésre késztető, de menekülhetetlen tébolyt...

S mely óriási sikerélményeket tartogatott számomra.

Ugye, hihetetlen?
Pedig egyértelmű, mint ezek.

Egy konkrét szkafander-élmény is van. Mikor levették a lábam a merevítésről, tehát már nem volt a nap 24 órájában felkötve az ágy felett futó vázra a fixateur-rel "tűzött" lábam, s a fixateur-t is eltávolították már, kezdett hozzám járni a gyógytornász. (Korábban kezdődött a pszichoterápiám, így beszélni -már folyékonyan. s mondatokat fogalmnazni és írni is- "megtanultam".)
A kezeimmel kezdtük, s az ment is gyorsan, gyenge voltam, de néhány hét alatt már fel tudtam könyökölni vagy a poharat elbírtam, így inni tudtam már egyedül -persze infúziós csőből készített szívószállal, de ment már- aztán jöhetett a felállításom.
Nos, persze az azért nem volt ennyire egyszerű. A bokám merev volt, ahogy a térdem is és a csípőm is. Ráadásul egy merő KÍN volt a jobb oldalam, ráadásul térdtől lefelé érzéketlen is, csak a fájdalom, csak az ért el hozzám onnan. De az az idő teljes egészében jelezte -amit én örömmel nyugtáztam- megvan a lábam. Úgyhogy akármilyen idiótán hangzik is,  az a kín a barátomként kísért. Az első lépés az volt, hogy feküdtem mozdulatanul, mikor jött a gyógytornász, odaállt mellém és azt kérte, képzeljem el, annyi rélszletében ahányban csak tudom, hogy felemelem fektemben a lábam -a jobbat, vagyis azt,a melyik a jobb oldalon nőtt ki belőlem-, és arrébb teszem az ágyon. Egyre kíjjebb, közelebb az ágy széléhez, hogy aztán fel tudjak kelni.

Hetekig ez ment. Közben átkerültem a rehabra és ott is ez a gyakorlat volt a gerince az első idők gyógytornájának.

"A képzelőerő és az emlékek. E kettő segít megszökni a szkafanderből."
Akkor már volt néhány emlékem, legalább magamról tudtam és azt is, hogy honnan jövök, mit hagytam magam mögött és minek indulok neki.
Csak az kellett hozzá, hogy valóban neki tudjak indulni. hogy maradék testem képes legyen elhagyni a szkafandert amibe bezárt az a délután.

Már mozgok, de a szkafander rajtam van és marad is, mert ahogy mondja Jean-Do, a magány örökre velünk marad.



/Ó, az én szilüettem messze nem ilyen elegáns, sőt, kalapom nincs is, de a helyem stabilan ott van.. a kép innen./





 

Van még kérdés?


:)))))))))

Előrebocsátom, hogy jaj... de sőt...

Azt hiszem, én földhözragadt egy öreg tyúk vagyok, és nehezen viselem a szájbarágós ezostílust... de mondhatnám azt is, hogy az erőteljesen meglovagolt bulvármaszlagot... s nem linkelek semmit, mert nem, na.

Amiről viszont most zengedezni akarok az a karmolás és annak ijesztő volta.

Mert ugye, 3 nap múlva lesz egy hónapja annak, hogy Tanár úr bepöckölte lábujjaim, melynek eredményeképpen örömmel üdvözölhettük egymást rég nem látott körmeimmel.
Aztán cirka két hete kikerültek pöckeim az ujjaimból, azóta tudok cipőt felvenni és járni. Igaz, két mankóval, de ez már csak szőrszálhasogatás, valljuk be.
Járok Edithez -minden gyógytornászok leggyógytornászabbika- és elektromos kezelésre, mert a lábfejem fájdalmán nem enyhített -remélem egyelőre- a műtét.
Naponta többször mosolygunk össze -mi, én és a jobb lábam körmei-, ám tegnap este sokk ért.

Nem festem...



/Mondom, nme festem, na/

Elvileg merevítették ujjaim középső ízületét a műtét során, tehát elvileg nem karmolhatnak. Ám tegnap egész nap gyötörtek, estére pedig már nem tudtunk összekacsintani a körmeimmel.
A frász az, ami belémállt, de rögvest.

Most szaladok -nem röhög, értve!? nem röhög, na- fozikoterápiára és gyógytornára, és elpanaszkodom Editnek legújabb tapasztalásom, s hagyom, hogy megnyugtasson, s kiderüljön ismét, csak én vagyok a zeccerű, s nem lesz semmi baj, nem kerülnek megint ujjaim az út és én közém....