Első kötözés, első zuhany, diéta és a többi…
Előzmény
Este kértem egy enyhe altatót –tekintettel az előzményekre-, s jól is tettem. Így reggel 5-kor „frissen, üdén” keltem.
Az éjszakás nővérek –mindketten- megismertek, mert láttak még anno, darabjaimban, mikor én még nem is én voltam, csak a puszta test, az is –szó szerint- darabokban.
Kedves Mártira emlékeztek és ez nekem nagyon-nagyon jó. Mert abból az időből én csak a jégmezőre és az abból kiálló szögletes, éles kontúrú valamire, no meg a látóteret elfedő fekete alapon vörös betűkkel izzó FÁJ!-ra vagyok képes visszaemlékezni. No meg néhány villanásra, ahogy jönnek hozzám a gyerekeim…, ahogy közeledik a folyosón a köveken kopogva a kötözőskocsi, telepakolva embertelen kínnal…, a reggeli forgatásra, az ágy áthúzásra, miközben én benne voltam, három helyről kikötve és a szó legmélyebb értelmében nem tudva semmiről sem, csak a pillanatot megélve, sem előzménnyel sem folytatással nem bírva…, az ablak mögött a fa ágán ülő varjúra…, és még néhány ilyen folt, melyek nekem akkor a teljes világot jelentették.
Némi macera után –a kisasszonylelkűek ezt hagyják ki- katéter az, amitől megszabadított Szilvi, az egyik aki emlékezett rám és örömmel üdvözölt, sőt, tudta, hogy Fazekas doki az én összerakóm és bíztatott, hogy keressem meg, majd mehettem zuhanyozni.
Na, kérem. Hát, azért ez nem olyan egyszerű.
Ez a remek szoba tényleg minőségi osztályugrás az előzőhöz képest, hisz itt a fürdőszoba, ám én nem vagyok alkalmas az ilyen úri huncuccságokhoz, hogyaszongya zuhanyozás, pölö. Tekintve, hogy egyik lábam bepólyálva, s azt most még arra sem használhatom, mint ez eddigi szűk 10 évben, jelesül, támasztéknak, mert most le sem tehetem, s még ha nem lenne megtiltva, hogy terheljem, sem tudnám letenni, mert csak ha leér, már iszonyú éles jelzést ad a felette lévő nekem, amiből rögvest értem, hogy nem addig a’!! Szóval két mankó, ugra-bugra. Legkisebb ugrifüles, ugye. Csak hát, így ugye egy pillanatra sem tudom elengedni a mankót, úgyhogy azért elég necces. De sebaj, vótam émmá íccse… h9h9
A zuhany, a wc, a kézmosás… a szemét kivivése –főleg, hogy marhára elfelejtettem zacsit hozni-, koreográfia előre átgondolását igényli, s néha még így is kicsit kacifántos a dolog. Ma például, mikor összeszedtem a vacsi után a szemetesbe vágyódó ezt-azt, s elindultam, mikor ott álltam a kuka előtt, kezdtem gondolkodni, hogy akkor most hogy is legyen…
Két kéz két mankót fog, de erőst, bal láb –mely ugye 10 éve minőségileg a jobb, ha ezzel nem sértem meg szép, okos erős kitartó jobb oldalon nőtt és nem sarokba állítva pihentetős nyomorult lábam- tartja egész Mártit, jobb, becsomagolt láb meg ott lóg. Na. Álltam ott, kezemben, mely a mankót szorongatta, a zeccségcsomaggá tömörített szemét, és néztem farkasszemet a kukával. Mely egy zárt, pedállal nyitható tetejű szürke okosság. Ismét na.
És jött a szikra! A mentő ötlet!
Jobb lábammal –mely ugye nem is értem, csak ott lóg…cöcö- rátaposok a pedálra, s ügyesen egy finom mozdulattal beejtem a pakkot.
Ó, én nagyon hülye.
Így is tettem.
Ó, én nagyon hülye.
Bírtam a pöckeimre nehézkedni. Azt hittem, ott rögvest izé… amint ismét képes voltam ebben a dimenzióban tájékozódni, rátettem a kupacot a szemetes tetejére és duzzogva visszaugráltam az ágyamba.
Komolyan, annyi eszem van, mint egy bélyegnek.
Aztán elaludtam. Ketteske ébresztett, de nem sokáig maradt, csak benézett, én pedig bújtam vissza, hogy akkor alszom tovább, de mire letettem volna ismét fejem, ott állt előttem Ildike.
Hozott nekem ellátmányt, átbeszéltük a világ fontos dolgait, aztán már egyedül maradtam.
Az ágyam az ablak alatt van közvetlenül. Mely –mármint az ablak- tárva nyitva, kinn pedig villámlik, s bár ezer fok van, én élek a gyanúperrel, hogy itten tsólokolm eső lesz, akkor pedig nekem ihaj van, mert én becsukni nem tudom azt. Hmmm…
Ellenben a radiátorszelep egész nap érdekes zajokat hallat, szintén az ágyam mellett, s néha köpköd is egy kicsit igenyest felém… de sebaj.
Reméljük a legjobbakat!
Ugye.
