Látogató(k).

Előzmény
Még nincs vége a napnak, de ezt le akarom írni.
Első, s tán legfontosabb, hogy ma először ébredtem úgy, hogy nem fájt a lábam. S csendesen, nem elkiabálva a dolgot, jegyzem meg, hogy azóta sem fáj.
Hálleluja!
Délelőtt, dézsás vihar volt ezen a környéken, mármint olyan, monoton, apró szemű kitartó eső, komor, felhős éggel, a tegnapi 48 fokot mintegy felező hőmérséklettel. Hármaska –szegény- naná, akkor jött anyájához éppen. Bőrig áztak mindketten barátnőjével együtt, de mire ideértek, s itt ücsörögtek kicsit, lám ezer ágra kezdett sütni a napocska. Na, ez most egy vicc? Ha az, akkor ölég kacifánt a mókamester!!
Hoztak nekem pogácsát és csokis sütit, kicsit tárgyaltunk, majd mentek. Nekem hozták az ebédet, így szép, okos, erős és nyomorult lábam –mely ma nem fájt már- kiszabadítottam a jégből –melyet a kötözésnél rendeltek ki, tekintve tsinos dagi voltát-, és kiültem kajálni.
Épp a leveskét befejeztem s fordítottam át remek speckó tálcám, mikor a folyosóról határozott léptek kopogását hallottam.
Anno, ahogy a 4. szobában feküdtem hónapokat, a zajok maradtak meg a legmélyebben bennem. A kötözőskocsi hangja a köveken, a sziréna, amikor mentő áll be, a lift ajtajának csapódása… és Zsuzska léptei.
Jellegzetes kopogás a kövezeten a folyosón, az valahogy összetéveszthetetlen volt.
Tudtam, hogy ma jön valamikor hozzám, de későbbre vártam, úgyhogy tulajdonképpen tudtam, hogy amit hallok, nem lehet ő, mégis meredten néztem az ajtót.


S bejött egy ősz hajú, rózsaszín pólós, fekete nadrágos hölgy.
Határozottan rám mosolygott, amint belépett a szobába, sőt, ahogy odaért hozzám meg is kérdezte a nevem. Én csak néztem és kutattam maradék eszemben, de nem leltem eredményre…

Aztán egy kulcsmondat helyre tett mindent: „Azt mondtad, a szemembe akarsz nézni!”
Ja, kérem, így tudom.
CiliCili.
Újfent megerősítést nyert némely elképzelésem.
Kaptam mosolygós barackokat és egy meggylét, azonkívül, egy nagyon jót beszélgettünk.
Tisztáztuk kinek mi a fontos, na meg azt, hogy ki miért blogol, és azon kérdőjelem nem egyszer hangoztattam, ha nyilvánvaló az ellenséges légkör, akkor ugyan mire jó a csakazértis?
Mert én nem értem. Arctalan senkik támadása, nyomozás, egymás magánéletének közszemlére tétele, ugyan kinek jó?
Ez a hely –akár konkrétan az ahol most is vagyok, tehát a kórház, vagy az, ahol ez a jegyzet megjelenik, az EZ_VAN- pontosan arról mesél, hogy van amivel nem lehet küzdeni. Vagyis persze, lehet, de semmi értelme, ugyanis van az az alaphelyzet, amit ha az ember megfeszül se tud megváltoztatni. Vagyis az azon kívüli dolgokkal kezdhetek valamit, s azt meg is kell tennem.
No, ezt is áttárgyaltuk.
Most pedig eszem egy barackot.
Köszönöm Cili!

07. 21. Kieg.
Egész idő alatt, mikor a látogatáson járt a maradék eszem, ez a szám járt az eszemben:



Mindenki értsen ebbe amit akar. Vagy csak hagyja, hogy ez a dallam bemásszon a fejébe. Na.
Aztán bejött még Egyeske, Zsuzska és Koki is, segítettek összepakolni és remek sütit hoztak nekem.
Utolsó napnak azért nagyon kerek volt.