Ma voltam a Szt. István kórház Lymphoedema ambulanciáján.

Hiszen -mint kiderült- az évek óta figyelemmel kísért és csodálattal jegyzett buci-lábam nemcsak, hogy okos-erős-különleges-nyomorult, de még nyiroködémás is. Meg is kaptam rá az első kezelést májusban az OORI VEMO-n, majd egy kérdés után jobbnak láttam közelebbi helyet keresni az állandó feladatnak, merthogy az említett végtagom folyamatos kezelést igényel, hacsak nem akarom formalinban tartani záros határidőn belül.
Keresgéltem nagyon, s rá is találtam az egyetlen helyre -az előbbi mellett- ahol végeznek ilyet, mégpedig a Szt. István kórházban, egy európai hírű professzorasszony vezette osztályon.

Eredetileg e-mail-ben kerestem meg, mert a limfo-diétáról szerettem volna valami pontosabb képet kapni, de ő a kérdésemet azzal intézte el, hogy "Azt nem értem, hogy mégis mit segíthetne a maga lába állapotán egy diéta?", nos, itt megrekedt szépnek induló barátságunk, majd egy idő múlva kértem hozzá időpontot s kaptam is röpke 4 hónapnyi távolságba, azaz pontosan mára.
Úgyhogy mentem.
Sokkal könnyebb, sőt, ide könnyű eljutnom, míg oda egy merő katasztrófa, úgyhogy a 11:45-ös időpont helyett már 10 óra után pár perccel ott is voltam. Első sokk akkor ért, mikor megtalálván az épületet, kiderült, hogy a kapott időpont -mely nélkül a közelbe sem mehetek- sajna mit sem ér, hiszen professzorasszony épp szabadságon van. De ne csüggedjek, valaki majd megvizsgál, de ugye bejelentkeztem?? 
Tessék? Mondom én.

Itt csak akkor lehet befeküdni vagy akár vizsgálatra jönni -melyhez előbb telefonon időpontot egyeztetett a kedves beteg-, ha a megérkezés előtt egy irodában -mely "barakk" az 'A' és a 'C' épületek között van- regisztrálja magát a delikvens. 
Ja, no akkor, uccu neki, mit nekem idegen helyen sétafika, bakker... biztos ami tuti, megkérdeztem egy irodistát, hogy merre kell mennem, mondat közben leült -nekem háttal- az asztalához és a válla fölött mutatott: "Oda van írva, az Á és a Cé épületek között!"
Oh, mondom. Széles vigyort csalt orcámra ez a szívélyes hozzáállás, mely érzésnek hangot is adtam: "Oh, valóban. Onnan biztos jobban látja, köszönöm a kedves segítséget!"
No, tán a hangnememben volt valami, ami nem egészen barátságosságról árulkodott? Pedig én tényleg csak meg akartam köszönni, hogy a munkája velejárójának tekinti a qrva beteg jelenlétét is... Ezen felspannolva magam mentem is épület-keresésre.





Az '1’-essel jelzett kis ficakot kellett megkeresnem, majd ott elintéztem az elintéznivalóm s eredtem is vissza.
A folyosón jöttek-mentek a fehér köpenyes emberek, egyre többen lettünk, mi, akadályozó tényezők, a betegek, majd egyszer odajön hozzám egy asszisztens: „Jöjjön velem, kérem!”
Nos, addigra már egy hölggyel „össze is barátkoztunk”, s kiderült az ő időpontja, melyet szintén hónapokkal előbb kért s kapott, az enyém elé szólt, úgyhogy már csak mosolyogtunk, mikor végül én mentem be hamarabb. Mentségemre legyen mondva, nem kértem, és így is vagy egy órával az idő után voltunk már.
Szóval, mentem az asszisztens után, s ahogy eredtem tova, az orrom előtt csukta be az ajtót kedves szakszemélyzet. Hát, kórusban röhögtünk az akadályozó népekkel… Kis idő múlva kinyílt az ajtó s kiszólt a hölgy, hogy várnom kell még kicsit, mert közben hátulról bement valaki.
Most csodálkozzak??

Már vihogva vártunk, közben megadtam az aloés kavicsos emberke számát egy betegnek, próbálja ki, hátha, aztán végre bejutottam.

Egy fiatal doktornő fogadott –hogy addig hol bujkált?- mutattam neki a lábam, a zárójelentéseim, ő pedig csak annyit kérdezett, hogy miért akarok hozzájuk menni, ha már kaptam kezelést Budakeszin. Elmondtam, hogy az ott van, s nekem az utazás oda katasztrófa, órákat vesz igénybe, többszöri átszállással és hosszú gyaloglással, ide pedig egy busz és egy megálló metróval, vagyis tökéletesen kivitelezhető. Erre a válasz: „Akkor egyértelműen átvesszük, de ezt ne mondja majd a professzorasszonynak mert neki ez nem tetszene, de én megértem.” Néztem. És azóta is nézek. Hát még ha tudnák, hogy igazából miért is… Jut eszembe, azt is mondtam, hogy kompressziós harisnyát írtak fel, melyet hordanom kellene, de annak a korca annyira elnyomja gyurma lábam, hogy viselhetetlen számomra. Megnézte a lábam és közölte: „Jogos. Erre a lábra nem is jó a harisnya. Bandázsolni kell, fáslival, majd teszünk róla.”
Már megint csak néztem.
Belenézett a gépbe és mondta: „Megfelel önnek a december 13. befekvésre? Egy hét, hogy megismerkedjen az itteni kezeléssel és megbeszéljük a továbbiakat.”
Kaptam receptet bandázsról, amit ki kell váltanom és magammal vinnem a felvételkor, aztán már jöhettem is. Azzal a közjátékkal, hogy kiderült, a másik lábam is lymphoedemás. Remek.

Már mozdulni is alig bírtam. Fájt mindenem, ennek megfelelő tempóban araszoltam a metró felé, ahol is beálltam a sorba, hogy jegyet vegyek, s lám, ki jön szembe velem abban a minutban? Hát En1 kolléga!
Én olyan fáradt voltam és annyira kántált bennem a kín, hogy szegény tuti még gergyábbnak látott, mint eddig valaha is. Pláne, hogy rögtönzött beszélgetésünk olyan kurtán-furcsán alakult. Ezúton is megkövetem őt, s aki hallja adja át neki, hogy a feladatot –miszerint kéretik egy talit összehozni de ízibe- vegye nagyon is komolyan!

Majd hazajöttem. (Kis kekecség a buszon, de már a nézésem is hatékony, úgy tűnik, mert szinte szavamba sem került a szabályzatban foglaltak érvényesítése.) Kicsit sírtam, mire ideértem, mert alkatrészeim nem viselték e napot örömmel, de sebaj.
December 13. István kórház, ’F’ épület. Lehet jönni meglátogatni!