Előrebocsátom, nem kívánom, hogy joggal használja valaha is.
(Zebra kolléga juttatta el hozzám a cikket és én -ahogy kell- ki is akadtam tőle.)

Miről is van szó?
Naná, hogy Hajdú Péter egészségi állapotáról, mely indokolttá teszi azt, hogy a rokkantak számára kijelölt parkolóhelyet használja. Mert ugye lehet ez az ok igen sokrétű, de az biztos, hogy azért kapja az erre jogosító igazolványt, hogy annak használatával szélesebb, s a bejárathoz minél közelebbi helyen hagyhassa járművét, így a ki- és beszálláskor, valamint a gyalogos (esetleg kerekesszékes) közlekedéssel minél kevésbé veszélyeztesse a saját és mások testi épségét, s a forgalom zavartalan voltát. S ha megvan ez a bizonyos, az EU országaiban általánosan elfogadott igazolvány, azzal joggal állhat a minden parkolóban kijelölt, s a rokiknak fenntartott helyek egyikére.
Persze az igazolványt, mely erre jogosítja, jól látható helyre -ráadásul úgy, hogy az igazolvány száma is jól kivehető legyen az ellenőrzéskor- ki kell helyezni a járműben a szélvédő mögött.
Szóval, Hajdú Péter rokkant.

Vagy nem?
Akkor mi lehet az oka, hogy odaállt? Ráadásul nem is egy alkalommal.
Tán ez, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok?

Majd a neje megadja a választ. Ha nem is erre a nyilvánvaló -bár, tény, hogy igen szemérmetlen és tiszteletlen- kérdésre, de arra mindenképp, hogy mégis hogyan derül erre fény.

  /szeginka rokik innen, e/


Mert Ő átlát a szitán, s átérzi igazi celebfeleségként sőt, már önálló celebként a helyzet komolyságát.
Hiszen csak az lehet, hogy őket egy őrült üldözi!
Mert csak olyankor fotózzák le szegény, ártatlan férjét amikor a tök üres parkolóban véletlenül a rokihelyre áll.

Kicsiny kedveském, akarod, hogy elmagyarázzam? Már megtettem és ahányszor csak kell, ismételni is fogom.

Sajnálom szegényt.
És most komoly voltam.

Akadálymentesítés egyetlen mozgássérült miatt
A helyiek is segítettek a beruházás megvalósításában

A falu összes közintézményét, sőt, még a helyi boltot és a kocsmát is akadálymentesítették a Vas megyei Pósfán, hogy a település egyetlen kerekesszékes lakója kényelmesebben közlekedhessen. A teljes akadálymentesítés mindössze néhány százezer forintjába került a pósfai önkormányzatnak, mert a költségek nagy részét pályázati pénzből fizették, illetve a helybeliek is segítettek.

Csóka Tamás 1991-ben kényszerült kerekesszékbe. Az akkor 24 éves fiatalember fejest ugrott a büki strandon, de rosszul érkezett a medencébe. Eltörött egy nyakcsigolyája és teljesen lebénult. Az állapota alig javult azóta, most mégis képes önállóan intézni az ügyeit. Ehhez másfél millió forint és a pósfaiak jószándéka kellett – mondja a falu önkormányzati képviselője.

„A fő cél az volt, hogy Tamást tényleg úgy tudjuk mobilizálni, hogy a falu intézményeiben akadálymentesen tudjon közlekedni bármikor” – mondta Horváth András pósfai önkormányzati képviselő.

Akadálymentes járda, kultúrház, polgármesteri hivatal, orvosi rendelő és könyvtár. Pósfán még a bolt is úgy épült, hogy Csóka Tamás könnyedén gurulhasson kerekesszékével a polcok között. Korábban a barátaira volt utalva.

„Négy markosabb legény kellett, hogy be tudjanak vinni bármilyen farsangi, anyák napi, vagy karácsonyi rendezvényre a kultúrházba, vagy egyéb ügyes-bajos dolgot intézni a polgármesterrel” – mondta Csóka Tamás.

A férfi azt mondja, hogy hálás a pósfaiaknak, mert az akadálymentes faluban egyedül is bátran elindulhat otthonról.

A helybeliek figyelmét semmi sem kerülte el, így aztán, ha Csóka Tamásnak úgy tartja a kedve, akár a kocsmába is könnyedén bejuthat a kerekesszékével, mert egy mobil rámpával a barátai már azt is akadálymentesítették.

A hír forrása nekem Leslie Smith, a Hydepark levelezőlistáról.

Roki listán kaptam megint.

Tömött 56-os villamos, két, egymással szemben lévő szék. Az egyiken egy jó-arcú, kedves öreg néni kuporog, a másikon egy nő a gyerekével az ölében. A kis srác himbálja a lábát, és állandóan belerúg a néni térdébe. Az öregasszony egyre hátrébb húzódik, várja, hogy az anya mikor szól rá a kölyökre. De mivel ez nem történik meg, udvariasan megszólítja az anyát:
- Elnézést, hogy zavarom, de a kisfia folyamatosan rugdossa a lábamat, és ez már az én koromban nem tréfa, eltalál egy csontot, vagy egy eret, akkor az újságosig, meg a patikáig se tudok lemenni. Legyen szíves szóljon rá.
- Mit akar? - reccsen rá az anya -, én nem fogom egy ilyen vénasszony miatt korlátozni a gyerekemet testi szabadságában! Foglalkozzon a saját dolgával, ne az én gyerekemmel!
A villamoson mindenki megdöbbenéssel nézi végig a jelenetet, míg egy tipikus rocker (acélbetétes, tar frizura, feszülős gatya, bőrkabát, fülében üvölt a Tankcsapda) kiveszi a szájából a rágót, az anyuka hajába gyönyörűen beledolgozza, majd lágyan így szól:
- Engem se korlátoztak gyerekkoromban!

Furi egy alkalmatosság talán, de fontosságát csak nagyon extrém élethelyzetben érezheti át az ember. Ráadásul formájának miértjét is csak akkor tudja meg kedves zoknihúzó használó, ha csak ostoba -bár anyagtakarékos, s ezzel nyilván költségkímélő- változatához jut hozzá.
Ám ezzel a zokni nyújtotta kellemes meleg érzethez a lábán, ugyan nem.

Bakker.

Az első időkben, mondhatnám életem hajnalán... negyedik születésem, s második életem hajnalán (ej, de huncut ez így!), mikor még kerekesszék kellett a lakáson belüli közlekedéshez is és a csípőm még csinos apró darabokba robbant állapotban, s azok dacos kupacot képezve tartották fogva jobb combcsontom tetejét mely állapot folyamatos kínt jelentett a nap 24 órájában, szóval elég sötét volt az a hajnal, vagyis akkor, s ez az idő eltartott majd másfél évig még a zokni lábamra varázsolása úri huncutságnak tetszett. Nem ért meg többet nálam a gondolat, mint egy nagyvonalú mosolyt, s annyit, hogy a plédet duplán tekertem a csupasz lábfejem köré. (Tényleg elfogadtam. Ezt is. Fel sem merült bennem már, hogy meghalhatok, de az sem, hogy bármi akadáályozhatja tudatosan újraépített jókedvem. Zokni? Ugyan!)
Cipőt amúgy sem nagyon tudtam húzni, hiszen ez még akkor volt, mikor bokám boka-formájúra alakítás szóba sem jöhetett, s lólábamra nem jött fel cipő, arról nem beszélve, hogy járni úgyis csak egy-két lépést sikerült, azt is járókerettel, ami nem feltétlenül igényel gálacipőt. Egy kínai sportcipő volt, mely vagy 3 számmal nagyobb, mint én s elég puha így meleg is ahhoz, hogy ne rontsa tovább amúgy is kekec állapotom.
Szóval, mikor aztán megtanulta Tanár úr, hogy mit is kell csinálni egy szétrobbant csípőcsonttal, majd ezen tudást kamatoztatta is, újra, akkor harmadik alkalommal kerültem a rehabra. Ott már Anikó mindent bevetett, hogy mankóval járjak, de sajna ezen igyekezete kudarcot vallott, vagyis dehogy zöldeket beszélek, én vallottam kudarcot, mert csak nem bírtam rájönni, hogy érdekes alakú -immáron kinőtt, így hosszabbá is vált, mint "kéne"- lábammal, hogyan tudnék kvázi függőleges helyzetben maradni két fogpiszkálóval az oldalamon... Stabilabb volt a jóöreg mamás járókeret.
Akkor, a rehabon töltött harmadik alkalmamkor -mely közel három hónapig tartott- András, az ergoterapeuta, kérdezte egyszer, hogy miért nem veszek zoknit a lábamra. Mondtam, hogy az ott van én meg itt vagyok és Apu és Anyu nem csináltak ehhez elég hosszú karokat, így meg nem érem el a lábfejem.
András -kinek nem tudom elégszer megköszönni amit kaptam tőle, s ez nem más, mint Péterrel karöltve mertanították nekem az élni tudás képességét, a maradék lehetőségeimmel- azt mondta: "Neked nincs zoknihúzód?"
Hmmmm... Nincs. ööö... mér? miaz?

A következő túránk a rehabon belül üzemelő gyogyóboltba vezetett -oda kerekesszékkel mentünk, mert akkor még hegyet kellett mászni hozzá és az nekem nos, nem nagyon ment-, s szembesülhettem vele, hogy mi a szösz is ez a ketyere. Okos dolog. Nagyon okos, és akkor iszonyú keveset mondtam.
Megvettem életem első zoknihúzóját és onnantól mit nekem hideg! Hö!

Aztán elfáradt a műanyag és az idők során ki is repedt, úgyhogy már használhatatlanná vált, de a csípőm annyira meg is gyógyult, hogy ugyan spárgáuni nem, de zoknit húzni a lábamra nagyon tudok.
Csakhogy mostanában gyakorta van úgy, hogy nem érdekel a hideg, ismét plédet hordok zokni helyett és ez eléggé meggátolja a szabad helyváltoztatást. Hogy úgy mondjam.
Vagyis vettem egyet ismét.
De nincs már az a fajta, amit én használok, vagyis használtam.

Vagyis ilyen:




Merthogy ez úgy működik, hogy ráhúzom a zoknimat, teljesen, fel a szűkebb keresztmetszetig (akkor is az, ha itt kvázi két dimenziós a méret, na), majd a  madzagoknál megfogva, az így a zokniba öltöztette lapból egy tölcsérszerű alkalmatosság lesz, azt egy laza mozdulattal a távol lévő lábfejemre igazítom -melyhez ugye nem kell lehajolnom, s ez a lényeg- majd azokat finoman megcibálva, kihúzom az újra lappá nyíló eszközt s ezen mozdulat hozadákaként a lábamon marad a zokni. Ügyes, okos, remek szerkentyű.
Télen meg egyenesen lábujjmentő funkciója van. :)

Na, ehhez képest, most csak ilyet kaptam:




/Képek ehunnan e/
Mely mellett ott a rajz is, ami alapján bíztam a legjobbakban:



Nos, én ezt megnéztem és bíztam bennük. Jah. Csak azt nem láttam, hogy a zokni nem úgy fog állni mint egy váza, és nem nyomja szét a lapot, így tölcsérformát kialakítva a lábamnak, hanem össze fog cuppanni, s ezzel lehetetlenné téve az én nyomorult, de nagyon büszkén viselt, buci méretű és rögzített bokám miatt igen tohonya lábfejem kellő helyre jutását.

Vagyis zoknim van.
Lábam is van, okos, ügyes, gyönyörű, erős, de kissé nyomorult és néha akkora, hogy ihaj.
Zoknihúzóm is van.

De az csak egy balerina lábán használható.

Most bennem van a hiba?

Bakker.

Kekec vagyok.
Mellesleg roki.

S e kettő együtt -tudjuk rég- bizonyos dolgokra sarkall, melyeket tán egész koromban, nem tettem volna meg.
De csak azért nem -s ebben biztos vagyok-, mert egy egészben fel sem merülnek némely problémák, melyek egy sérült életében nap mint nap, akár percről percre megjelennek.
Például a küszöb a lakásban. Vagy az ágy magassága, netán a kád lehetetlensége, vagy a wc-csésze magassága, és még folytathatnám a felsorolást, de mindezek -most éppen- csak darab-darab szinten érdekesek. Ha kimegyek a lakásból ilyen szembetűnő a járdaszegélyek megléte is, de ez egy másik történet, az még nagyon is csak érlelődik bennem, majd ha eljön az ideje, annak is meglesz itt a dokumentációja, mert mint az tudható, kekec vagyok.

Én heti minimum háromszor járok a helyi sztk-ba. Melynek csak lánykori neve ez, ma már Százhalom Egészségügyi Központ elnevezéssel működik. Nemrég felújították az épületet s ki is bővült például egynapos sebészeti részleggel, de gyakorlatilag minden megtalálható itt, amire az alapellátásban s még azon túl is szüksége lehet a polgárnak.



/Kép innen/

A háziorvoshoz, sőt laborba meg még vagy 4-5 helyre rendszeresen járok, mert hol ez, hol az, hol amaz alkatrészem mondja be az unalmast, s ilyenkor -ha a ráolvasás és leereszkedő egészek együttérzése sem segít- megyek sorsom jobbrafordulás után... többnyire orvoshoz.
Tegnap végre eljutottam a zárójelentésemmel a háziorvosomhoz, hiszen a nappali kórházas ezévre rendelt kiruccanásom már több, mint egy hete véget ért, csak az időközben előjött gerincsérv macerám meggátolt benne, hogy bemenjek az orvosig.
Most mentem, s okos, kedves Egyeske előző nap szintén járt Tóth dokinál és akkor kért nekem időpontot, hogy ne kelljen sokat várnom, vagy ide-oda rohangálnom a gyógytorna és a rendelés között, ha esetleg nem jutnék be azelőtt. Szóval, fél 10-re kellett mennem, hogy biztosan végezzek, mire 10-kor kezdődik a lábtekerészetem Editnél -minden gyógytornászok leggyógytornászabbikával, ugye. Nos, persze nem tudom kiszámolni sosem, hogy mikor induljak, hogy pontosan érkezzem a célhoz, így mint mindig, hát most is vagy 10'-cel korábban értem a rendelő elé.
Nagyon jó hely Batta, mindig elmondom ezt; így én lifttel mentem fel az emeletre, ahol a rendelés van (megjegyzem két lift is üzemel az épületben s még soha nem tapasztaltam, hogy akár egyik is rossz lett volna). Várnom kellett, ugyebár; s ez nem lepett meg, hiszen hamarabb értem oda, mint kellett volna, de nem tudtam leülni.
Nagyon dizájnos maga az épület is és belül, az enteriőr is remekül kitalált, így a várókban, pontosabban a tágas folyosókon, ahonnan nyílnak a különböző rendelők, sorakoznak a színben, dizájnban nagyon is illő székek. Vagy mik.
Talán a "szék" nem is a legmegfelelőbb kifejezés arra, ami ott van, hiszen pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy fekvőszék, vagy szófa, vagy tudom is én.
Amúgy, ha jól vagyok, s csak a meglévő legó-maceráimmal élek, nem okoz nagy gondot annak használata. (Elhiszem, sőt, tudom: végignézni egy egésznek, ahogy én leülök illetve felállok onnan, egyenlő egy foghúzás végigkibicelésével, de ez van.:) Ám most, hogy a járás csak érdekes kísérő tünetekkel végrehajtható nekem (é.: hajlott hát, derékból indított lépés, tehát nem a csípőm hajlik, hanem az egész oldalam fordul, mikor járok, de így viselhető, na... lehet röhögni, így én is tudok... menni is meg röhögni is, mert nem fáj...:P, meg sem fordult a fejemben, hogy leküzdjem magam odáig, annál is inkább,. hogy onnan felállni már tuti-fúró-kukker csak daruval ment volna. Hiszen alacsony, nagyon alacsony ülésmagasságú, s karfa nélküli székekről van szó.
Még egy használható megoldás lenne, ha a szék mögé állok, s mintegy nekidőlök hátulról a támlának, így biztosítva, hogy nem borulok fel s el sem fáradok, valamint nem kell hívni rakodómunkást hozzám a későbbiekben; csakhogy ezek iker széksorok, vagyis a támla mögött rögvest ott a szimmetrikus másik szék. Vagyis ez a megoldás is kilőve, a falak mellett meg egymásba érnek a fogasok, ajtók, szekrények, polcok (melyeken szórólapok, meg tudom is én mik vannak),  úgyhogy még oda sem tudtam (tudok) dőlni.
Vagyis vagy 10'-et vártam az időpontomig, majd még 5-öt, mert elhúzódott benn az előttem lévő beteg ellátása, így kényelmesen volt idő rá, hogy megfogalmazódjon bennem egy kérdés. Mely kérdést fel is tettem odabent Dr. Tóth Bélának, a háziorvosomnak.
Nagyon rendes. Tényleg, ezer kérésemen felül, még az általam meg nem említett dolgokban is segít, ha tudomására jut valami ezekből. Sőt, most sem hajtott el ezzel a kekeckedésemmel, pedig megtehette volna, mert mi köze hozzá. Meghallgatott és azt mondta, hogy igazam van, jogos, neki ez eszébe sem jutott, valóban írjak levelet, mondjuk. Majd előkapott egy noteszlapot és leírta az intézmény igazgató főorvosainak a nevét (négyen vannak) és a főnővérét is, és azt tette hozzá, hogy őket keressem, meg fognak hallgatni.
Nos, ezen felbuzdulva kutattam tovább s megszereztem az igazgatói titkárság számát, majd ma reggel fel is hívtam azt. Egy hölggyel beszéltem, elmondtam neki a macerám -hogy fogadóóra vagy ilyesmi az igazgatóknál, vagy bármi ahol elmondhatom kekeckedésem-, és kaptam két e-mail-címet, meg két honlap címet is, ahol utánanézhetek mindennek.
Na.
Kekec vagyok?
Igen.
Tudják az egészek, hogy egy sérült nem tud használni egy ilyen széket?
Nem.
Vagy nem feltétlenül tudják.
Ki az, aki el tudja ezt mondani?
Egy sérült.

Én pedig elmondtam. Ha folyosónként legalább egy nagyobb ülésmagasságú szék lenne -ahogy a gyógytorna előtt van is, de sehol máshol az épületben, és máshová is jár sérült, idős meg pláne-, már megoldódna a helyzet. Hiszen ha egész ül abban, s érkezik egy sérült, csak szólnom kell az egésznek, hogy bocsi, te oda is le tudsz ülni, ahová én nem, tehát, légyszi, hess onnan. S ha van szék, el is hessen onnan az, akinek nem kell daru a felálláshoz a normál ülésmagasságú székből.
Mert az emberek jók, csak nem ismerik a sérültséggel járó macerákat.
Majd én elmondom azokat.

Ez így van jól, ne is ismerjék. Nagyon komolyan mondom.

Bakker.
Most igaza lesz a kiröhögős doktorbácsinak?

És tényleg -ahogy mondta- 8-10 napig (vagyis még 3-5), nem leszek képes normálisan járni... ülni-állni-feküdni?

Holnap pedig fontos dolgom van, amit nem ruházhatok át másra. Mert én ilyen kötelességtudó, kedves, okos, megbízható roki vagyok. Ha egy buliba vagyok hivatalos, akkor oda, ha törik, ha szakad... ha derekam nem akar együttműködni is... elmegyek.

Csak most még itt ülök néhány órát és pihegek...

   /ez meg innen, ni/


Mi lesz így velem?

Pénteken letelt az évente három hetet jelentő nappali kórházas kiruccanásom, tehát újult erővel nézhetek ismét az előttem álló év felé.

Jött a hétfő, melyet évek óta úgy kezdek, hogy jön Erika, a családsegítőből és felmos. Ha úgy vagyok, mert mondjuk egyedül mozdulni sem tudok, akkor segít minden másban is, tehát fürödni, öltözni és ami még kell ahhoz, hogy elindulhasson a nap. Most is így volt.
Én kiugrottam az ágyból, elrendeztünk mindent, majd egyedül maradtam, gondoltam, felöltözöm, mielőtt megreggelizem s iszom egy kávét, hogy mire mennem kell tornára s a  háziorvoshoz, bemutatni a zárójelentésem.
Majd elindultam a ház legkisebb helyisége felé. Oda is értem. Aha.

Hát, rajtam kívül csak Amper, minden kutyákok legkutyábbika volt itthon, úgyhogy csak ő hallotta, amint gyakorlatilag sikoltoztam, míg rendeltetésszerű használatához megfelelő helyzetbe tornáztam magam, pedig az egy egyszerű mozdulat lenne, ugye. Aztán kihasználva az éppen fájdalommentes pozíciót, ültem ott vagy 10 percet , melynek elejét hangos jajgatással töltöttem, közepét pedig számomra intenzív, a valóságban meg lassított felvétel gyorsaságú mozdulatokkal végrehajtott varázslással, aminek során a mosdó alatti szekrénykéből halásztam ki a magasító szerkezetet, mert tudtam, ha ez így marad, én többé -már ha egyáltalán valaha fel tudok onnan állni- nem tudok leülni oda segédeszköz nélkül; még jó, hogy eme két berendezés közvetlenül egymás mellett van. Aztán még néhány perc elment az újabb könnyek morzsolgatásával, de még maradt egy rövid, már-már hisztérikus röhögő-rohamra is, hogy már megint mi a frász kerített engem ilyen siralmas helyzetbe: nem maradt más, mint kiröhögni magam, amint ülök a wc-n, potyognak a könnyeim a kíntól, nem tudom hova rakni a lábam, mert bárhogy is mozdulok, csak rosszabb lesz, minden erőm össze kell szednem, hogy ki tudjam venni a következő alkalommal elengedhetetlen szerkentyűt, és mindezen túl lévén még mindig ott a nagy feladat: felállni. Röhögve, súlyos könnyeket hullatva küzdöttem fel magam onnan, s tettem helyére a magasítót. (Na, ez sem volt egyszerű, hiszen derekam miatt nem tudok lehajolni most, térdem bokám, csípőm miatt pedig nem tudok immáron lassan kilenc éve leguggolni. Tehát a mankóimmal kellett felemelnem a földről, de ez már, miután lassan téve minden mozdulatot, nem járt éles fájdalommal, így csak tovább röhögtem...)
Szóba sem került, hogy lezuhanyozzam, vagy felöltözzem. Megpróbáltam visszafeküdni.
Hö. Hát, egy gyors -nem több mint 15'-nyi- próbálkozás után elfogadtam, hogy nem kell nekem lustizni, pedig bíztam benne, hogy menni fog, hiszen csípőm miatt 2002 óta jócskán megemelt a fekvőfelület az ágyamon, de el kell fogadnom: ami nem megy, az nem megy. Úgyhogy ideültem a géphez, itt egy támlás irodai szék van, melyre felraktam a dekubitusz párnát -hiszen azt tudom, hogy az messze nem kizárólag a felfekvésen segít, hanem mint a labda, a derékfájdalmakon is-, majd újabb hosszú percek kemény munkájával leültem rá. (Kicsit sikítottam is, de Am/ már észre sem vette, lehet, hogy megszokja? Csak ránt egyet a vállán, s alszik tovább.)
Azt gondoltam, hogy nem lesz semmi gond, átvergődöm a hétfőn s kedden majd minden rendben lesz, csak a megszokott nyűglődésem szab határt egyébként végtelen életkedvemnek.
Na. Ehhez képest tegnap, már a felkelés utáni első mozdulat sem ment, így ismét nem öltöztem fel, sőt, estére ki kellett hívnom az ügyeletet, mert mozdulni sem bírtam.
Doktorbácsi most nem ágált azért, hogy minek hívok ki ügyeletet egy derékfájáshoz... elolvasta a zárójelentésem, kikérdezett, majd adott egy Volaren injekciót. Mondtam, hogy na, ettől én estére (merthogy ez koraeste volt) tök jól leszek holnapra meg el is felejtem. Hát, ezen némileg mosolyogtak egy sort, s közölte doktorbácsi, hogy ez bizony 8-10 nap.
Nem hittem neki.
Ehhez képest ma is itt ülök, és nem tudok mást tenni, mint legfeljebb a gépen püfölni a billentyűket, de már ez is előrelépés, hiszen tegnap még ehhez is egyik kezemmel kapaszkodnom kellett az ablakpárkányba, mert ha elengedtem, olyan éles kín hasított a bal lábamba, hogy inkább nem engedtem el... Szóval, haladunk.

    /gerinc innen, ni/

De muszáj is, kérem. Hiszen szombaton jelenésem van. Úgyhogy drukkoljon mindenki, esetleg szaladjon el nekem a patikába és hozzon Voltaren Dolo tablettát, amit szednem kell - a doktorbácsi ajánlására-, s amitől talán járóképes leszek annyira, hogy eljussak a Cheho-ig.

Kaptam. És megint csak nézek, és nyalogatom a kanalat.

Mária, kivel már tavaly is együtt koptattuk az OORI Nappali Kórház-ának szerkentyűit, most is ugyanakkor jött, mint én, és első nap, leplezetlen örömmel ölelt keblére, hogy újra láthat. Én persze egy pillanatig csak lefagyva álltam, s kerestem nem is létező agyam tágas távlataiban az infót, hogy bennem milyen érzések vannak elraktározva ehhez az archoz, s lám, megtaláltam: pontosan ilyenek, ettől még továbbra is "lefagyva álltam", hisz én ilyet ébresztek valakiben?? De nem hangoztattam hitetlenkedésem, nehogy rájöjjön, ja, tényleg, nem is örül nekem... úgyhogy csak élveztem népszerűségem.
Minden délután, együtt mentünk fel az ebédlőhöz -egészen pontosan én akaszkodtam a nyakára, sőt, akasztottam rá, szó szerint a batyum, mert egyik kezemben mankó, másikkal meg kapaszkodtam, ugye- majd utána sokszor együtt kávéztunk, s beszéltünk kifele mindent, ami csak eszünkbe jutott.
Megbeszéltük például Esztergomot, hisz Ő ott tanít, én pedig ott születtem; megbeszéltük Írországot -naná, én mindenhol és mindenkinek eldicsekszem vele, hogy én biza voltam már Írországban és, hogy milyen de milyen gyönyörűséges hely és, hogy milyen de milyen lyányom nekem Ditte.
Mária pedig elmesélte, hogy egy ideig élt az USA-ban, s azidő alatt ismerte meg az almavaj receptjét, amit igen nagyon szeret.
Telt múlt az idő, az ebédek s az utánuk következő kávézások hasonló jókedvvel és ráérős beszélgetésekkel teltek -megjegyzem, gyanús nekem, hogy engem őrizett aki ott maradt hosszasan kávézni a büfében, hisz értem a legjobb esetben is csak 3-4 között jött az autó, de ezt rendre tagadta mindegyikük, ha rá mertem kérdezni- s egyik nap vittem be kenyeret.
Egyet, egy szalonnásat Bencének a masszőrnek, és egyet felszeletelve mindenki másnak, hogy megkóstolhassák. Ez utóbbi tökmagos volt, s ebből akkor délután Mária el is vitt magával két szeletet, mert a kórházból rögvest Esztergomba ment, valami főiskolai értekezletre, vagy mire, a lényeg, hogy estig nem nagyon volt alkalma enni, vagyis életmentővé lépett elő a ditte-kenyér. (A Szerencsi-Mill kenyérlisztjét használom mostanság és valami ihajla, milyen jó! Öööö... Marek kovásza várja a sorát, annyira még nem kötöttem föl az alsóneműm, hogy azt is kipróbáljam, de ami késik, az később van, ugye...)
Pénteken, a harmadik pénteken, vagyis az utolsó napon, Mária elém állt és a kezembe nyomott egy üveget:




Azzal, hogy ezt tegnap csinálta, mert nem hagyhatja, hogy ne ismerjem az almavaj áldásos lényét.
Mondjam, hogy mennyire meglepődtem? Próbáltam okosan nézni, de ez mint tudjuk az én fejberendezésemmel eleve vesztésre ítélt próbálkozás, úgyhogy csak megöleltem Máriát.

Tegnap meg is kóstoltam. Valóban az alma lelke bújik meg az üvegben. Krumplis kenyérrel próbáltam, és valami fantasztikus volt. Lehet, hogy ma sütök egy joghurtos sütit és ezzel fogom megkenni, Ildike szerint abba is nagyon jó lehet, meg Botikának is adtam egy gyűszűnyit, hogy otthon bemutathassa a lyányoknak (ööö... elnézést Botiné! anyának és a lyányoknak, de most csak akromoszómák jellegzetességeire gondoltam, na) És mikor megkóstoltam, majdnem írtam is Máriának, hogy mennyire jó, de aztán rájöttem, hogy nem illik kiütni a kanalat az ebédre figyelő ember kezéből egy kéretlen sms-sel, hiszen déltájt járt az idő, így elmaradt az ujjongásom.

Szégyen, vagy nem szégyen, én ha elmegyek a hűtő mellett, fogok egy kiskanalat és merítek egyet az üvegből. Csak úgy.
Borzalmas vagyok.
De azért is értékelendő ez a tett, mert így, visszamadzagolva, s rózsaszín bugyistul figyel a hűtőben az üveg, úgyhogy igenis nagy munka megszerezni azt az egy-egy kanálnyi almacsodát.

Köszönöm Mária!
Írok.
És igenis írok neked is, Marek! (Amint nem bújdosok már a szégyentől. Na.:)

Mármint, az első az többes számban, utóbbi meg csak rám értendő.

Szerdán útnak eredtem és meg sem álltam a Népligetig, illetve egy félórácskát mégiscsak álltam valahol a nullás körgyűrű előtt a 6-oson, mert valami gixer volt ott, s az arra igyekvő sok-sok kocsi, marhára nem jutott fel rá, s így minket, a nem is arra szándékozni haladókat is feltartottak. Sütött a nap, így kényelmesen elhelyezkedtem és aludtam egyet a buszon. Kifejezetten jót tett a nappali kórházban használatra kárhoztatott amúgy tespedő izom-kezdeményeimnek.
Telefonon beszéltük meg, hogy mikor leszállok, ott fog várni egy levelezőtárs, akivel még személyesen soha nem találkoztunk, de jópár e-mail-t váltottunk már, s vesztére megígérte, hogy kivisz engem Csepelre, ahol is tartjuk alakuló ülésünket.
Leszálltam a buszról, s ott várt egy ismerős arcú fiatalember. Hát agyam nem is létező tekervényeit percek hosszú sora alatt tudtam csak rávenni, hogy ez nem az, amire számítottam, őt még köze sincs az eredeti forgató könyvhöz... de sebaj, szerencsére kedves ifjú is tudja, hogy a néni milyen, úgyhogy meg sem lepődött. András jött, kezet ráztunk s mentünk az autó felé, ahol is egy másik sérültet sajna, hátra zavartam az autóban, s miután ezt a közjátékot leharcoltuk indultunk is Csepelre.
Persze mi értünk oda utolsónak, jóval a meghírdetett kezdés ideje után, hála és köszönet a körgyűrű spórolós kivitelezőinek.
Tekintve a késést, azonnal neki is láttunk a dolognak. Mindenki kapott egy-egy példányt az alapszabály tervezetből s egy cd-t az eddigi dolgainkról, hiszen nem most ismerkedünk össze, csak most leszünk "hivatalosak". Következő lépés az lett volna, hogy elfogadjuk az alapszabályt.
Na, én kekec. Azt mondtam, hogy bocsika, de én nem fogadok el egy, a kezembe nyomott papírt, soso látatlanban, akkor sem, ha annak az elektronikus változata már ismert előttem, mert én egy dög vagyok. Ezért jöttünk, lehet engem utálni, de legalább nagy vonalakban szaladjunk át ezen a néhány (9) oldalon, mielőtt kvázi kötelező érvényűként elfogadjuk azt. (Azért csak mintha, hiszen megváltoztatható, de amíg nem látom a most fix formát, nincs is mit megváltoztatnom. Szóval, kekec vagyok, na.)
Lehet azért, mert csúnyán néztem (megjegyzem, ilyen fejjel nem is igen lehet másképp.. höhö), vagy mert felmerült másban is eme igény, csak nem olyan kekec, mint én, hogy ki is mondja, netán annyi volt a dologban, hogy minimum 10 fő kell az alapításhoz, s épp ennyien voltunk, így tán amolyan szabotázs akciót véltek ebben, de ez nem is számít, a lényeg, hogy András felolvasta az összes pontot, s mindet meg is vitattuk, s így, cagy 8-10 helyen beszúrtunk, töröltünk, hozzáfűztünk ezt-azt. Tényleg nem volt sok idő, és -nekem legalábbis- ennyit simán megért, ha már ezért gyűltünk össze.
Utána a tagdíj. Elnökünk abszolút pénz nélkül akarta ezt intézni, én ismét kekec voltam (mert az VAGYOK, ugye), és megjegyeztem, hogy ha valóban akarunk valamit csinálni, akkor azt úgy kell tennünk, hogy minden hivatalosan lefedhető legyen, tehát az egyesületnél még egy gyufaszál sem lehet csak úgy, a semmiből, mert ez támadási felületet jelent, és ilyet önként ne adjunk már a potenciális ellenfeleink kezébe. Vagyis tagdíj kell, pályáznunk kell, támogatókat szereznünk kell satöbbi... Rendben, elfogadták ezt is. A mértékéről döntünk később, most csak körülbelül határoztuk ezt meg.
Ez megvolt, s jött a vezetőség megválasztása. Egy elnök, egy elnök-helyettes és egy elnökségi tag.
Elnök már megvolt, hiszen aki életrehívta a kezdeményezést, akinek a fejéből kipattant ez a dolog, és aki ezt eddig szívvel-lélekkel vitte, nem kérdés, hogy innentől akkor hivatalosan az elnöki státusz birtokosa is. Elnök-helyettes, aki folyamatosan segíti az ügyet, sőt, még a házát is az egyesület rendelkezésére bocsátja, a gyűlések, adminisztráció és a későbbi rendezvényeink lebonyolítására. Aztán kell még egy elnökségi tag, kinek a feladatai pontosan meghatározottak s az alapszabályban lefektetettek. Én csak néztem, mint Rozi a moziban, s vártam, hogy kire is lehet/kell szavazni. Erre András kiböki, hogy "Ahogy már leleveleztük, Talema legyen az elnökségi tagunk!", erre a többiek bólogatnak, s emelik a kezüket szavazásra.
Mondtam már, hogy nincs agyam? (Lehet, hogy ez az a helyzet, amikor nem kéne ezt fennen hirdetnem... alighanem) Én ezt elfelejtettem. Valóban volt szó ilyesmiről, de én ezt átugrottam, mert nem tartottam fontosnak a megalakulásunkkal szemben. Ez csak egy dolog. Na, mindegy.
Szóval, ezen is túl voltunk, még beszélgettünk kicsit, ettünk a remek sütikből majd mivel már elég késő volt -nekem mindenképpen, hisz még haza kellett utaznom, nagy-nagy fővárosunkból ide, a poros vidékre, ugye- így indultunk.
A kocsiban megkérdeztem Andrást.. -höhö... megkérdeztem, hogy megkérdezhetem-e amit meg akarok kérdezni és ő meg azt mondta, hogy megkérdezhetem... vagyis érti ezt a zakkant nyelvet, amivel én bírok...-, hogy miért engem javasolt elnökségi tagnak. Azt mondta, hogy a levelezésből kiderült, hogy köbö milyen vagyok és az egyesület vezetésébe mindenképpen kell egy realista, jól kommunikálni képes, okos ember, és ez vagyok én. Hö.
Na hiszen!
Ez a MÖÖÉÉF, melynek honlapja földrajzi távolságok és egyéb szervezési renyheség okán igen rég frissült, de ígéretünk van rá, hogy nem így lesz ez a jövőben.

Este 7-re értem haza s miután majdnem egész nap egy széken ültem egyhelyben s kötözködtem, hát nem voltam nagyon kisimult, sem idegeimet sem egyéb részeimet tekintve.

Úgyhogy reggel -csütörtökön reggel- igen zokon vettem az ébresztőt, de nem volt mit tenni, mennem kellett, különösen mert a Lymphoedema szakrendelésen volt jelenésem elsőként.
Okos, ügyes vagyok, úgyhogy minden botorkálás, fölösleges kérdezősködés nélkül odataláltam a rendelőhöz, határozottan be is kopogtam és lám, jó helyen is jártam.
De. Takáts László főorvosnak elmondtam, hogy mi a helyzet, megnézte, megtapogatta a lábam és közölte, hogy "Hát, igen. Ez nyirokváladék, kap rá egy kezelést és minden rendben lesz."
Nem én lennék, ha nem én lennék, úgyhogy rákérdeztem, hogy mit szól ehhez a kezeléshez az én szana törött, és össze nem illesztett szárkapocscsontom, nomeg a soktenyérnyi átültetett bőr, de megnyugtatott, hogy ezeket nem bántják majd. Viszont a kezelés 2-3 hétig tart (aatól függ hogy reagál a lábam a kezelésre), s a menetrendje a következő: bemegyek, rátesznek valami kütyüt a lábamra (combig, mert a jobb lábamon a combomban is felgyülemlett nyirokváladák van, remek, jó ilyet hallani, bakker), mely két-két és fél órán át gyömöszköli az adott végtagot és kergeti vissza a  medence felé a nem odavaló cuccot, majd lehet hazamennis, s másnap újra jelenés. Hát, izé. Nekem ez nem begyere, mert így egész nap a büfében kéne ücsörögnöm, mire haza tudnak szállítani, de sebaj, erre is van megoldás! Befekszem és péntekenként megyek haza. Ez jó, gyerekeim úgyis kollégisták, már a kétharmada a pulyáimnak, ugye, vagyis csak hétvégén vannak otthon.
De hely az momentán nincs, így szerdánként kell telefonálgatnom a főorvosnak, hogy mikor mehetek.
Ha megcsinálják ezt a tasziga-kezelést a lábamon, akkor egy évre körülbelül le lesz a gond erről a problémáról. Ez jó, ugye? Nem lesz cölöp-elefánt-lábam! De jó!

Aztán leszólítottam egy betegszállítót az intézetben, hogy vigyen le a 6-os pavilonhoz, mert egyedül gyalog nem nagyon szeretnék én leevickélni odáig, mivel nincs korlát a lépcső mellett; mentős rendes volt, nagyon, azonnal mondta, hogy most éppen van 4-5 perc kávészünete, abba pont beleférek, természetesen levisz. Nagyszerű. Tényleg levitt még azon is segített, hogy valahogy kievickéljek a mentőből -mert nem volt az igazi, na, valahogy nem jöttem rá, hogy rengeteg kezem, lábam, mankóm hova kerüljön, hogy végül én kívül legyek az autón, de csak idő kérdése volt, látható, már nem ülök a kocsiban!

Ez is megvolt. Ügyes és okos roki vagyok. Mer valaki ellentmondani? Hö.

Hüpp.

Nem nagyon, csak egy kicsit. Három hét jár egy-egy sérültnek évente ebből a jóból, aminek én most a második hetét fejeztem be, így van még egy hátra. De egy csopitársam (höhö) már nem jön hétfőn, mert neki letelt itt az ideje, így most kivel fogok kávézni ebéd után?
Na, nem baj. Nem leszek ám egyedül, mert szerencsére van még ott néhány ember, aki igencsak kedves, s ha nélkülük tölteném ott a hátralévő hetet ugyanígy hüppögnék.

Ami most nagyon-nagyon kikívánkozik belőlem, az a meglepetés. Már megint. Újra. S ez némi .. nem is tudom... szóval, folymatosan meglepődöm.
Történt, hogy a aznapi hüppögésem kiváltó oka odajött hozzám, és átnyújtott egy kék cukroszacskót. Nem, nem nasis, hanem kristálycukros zacskót, melyben száraz kovász volt. Előző nap tárgyaltuk ki kenyérsütési szokásainkat s mondhatom ezt boldog elégedettséggel, s túltengő büszkeséggel, hisz hála Dittelyányomnak, állíthatom, tudok kenyeret sütni (hihhhhetelen fegyvertény ez az esetemben, kérem!), ezen remek receptes segedelemmel...ööö... miért kezdtem e-vel beszélni? Na, mendegy... már megint. Huh... végem van...
Szóval, száraz kovász. Amivel majd újfajta kenyeret sütök, ha felkötöttem a felkötnivalóm és összeszedtem szétszaladó bátoságom eme csábító, de térdremegtető feladat kapcsán. Merthogy ő, Marek, kovásszal süti a kenyerét.
Ezt megbeszéltük előző nap, hogy ezt hozza nekem, mert hisz ez a péntek volt itt idén az utolsó napja, hüpp, ugye mondtam már, de előkapott még egy cd-t is, azzal, hogy ezt nekem hozta, hallgassam meg, és nézzem is, hiszen egy dvd, s a felvételen egy koncert látható-hallható, melyen Brahms: Magyar táncok című művét adja elő a Magyar Telekom Szimfonikus Zenakar (kép is innen) és egy sor más művész, minden opust más-más stílusban.



Hát, ide is nagyon illik a rakás ö-betű. Csak állok és nézek és próbálom tovább életben tartani az addig láthatóan jól működő álcámat, mellyel megtévesztettem szegény környezetem, mely szerint én egy kedves, szeretnivaló, barátságos, okos nő vagyok, nem pedig ez a buta, oktondi, kekec nőci, aki meggyőződésem, hogy valóban bújik a lepel mögött. 
Most jutottam odáig, hogy végighallgattam a lemezt. Vagyis végignéztem a koncertet, most pedig csak hallgatom. Huh, hát, ez is olyan élmény, amit nagyon értékelek. Sosem jut már ebből nekem, az igazi koncert látogatásból, de ezt nem is sajnálom, ezért, hogy ezt megkaptam, viszont nagyon hálás vagyok. Hallgatni valami gyönyörűséges élmény, látni pedig egyszerűen pazar. Az, ahogy teljes egészükben benne élnek a zenében, az lenyűgöző.
Hiába, egyszerű vagyok, mint egy bot. Vagy ahogy már tegnap, vagy mikor megjegyeztem (meg mindig, tudom), mindenben vannak visszacsatolások, így ebben is találtam.
58 perc 06 másodpercnél kezdődik az ami ...
 Magába néző, tekintetét fel nem emelő, csak a mozdulataira figyelő ember... És egy kéz. Kidagadó erek, szinte bütykös hüvelykujj, kerek, majd' csontig rágott körmök, görbe ujjak...
Zsolti keze a modelleken... tekintete a kisasztal, számomra átláthatatlan dzsumbuján... és épp az a zene, ami megidézi azt a kort, az érzést, és a múlhatatlan hiányt...
58:06 XXI. Magyar tánc;  DJ Dermot és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenakar

Marek, köszönöm. Írok.

A tegnapi nap legemlékezetesebb eseménye lemaradt, úgyhogy most ezzel kezdem.

Onnan hiányzik egy aprócska szelet, hogy Lucival elindultunk a kávézóból a Népliget felé. Addig stimmel a napi dokumentáció.
Az történt, hogy időben indultunk a buszhoz, mentünk a metróhoz, majd mikor gondtalan örömmel -mely nem véletlenül, csak úgy támadott rám, hanem ez az elvégzett munka utáni elégedettség jele volt, hiszen nem borultam fel a mozgólépcsőn és nem csúszott el a mankóm a nem túl rokibarát kövezeten, tehát egészben- értem a metrókocsiba, s egy-két lépéssel beljebb értem, egyszercsak valami nekicsattant a nyomorult lábamnak.
Iszonyúan fájt és baromira megijedtem. Vasmarokkal tartottam magam a kapaszkodóban -még szerencse, hogy már ott tartottam, mert ha az nincs még a kezemben... meg ha nagyi sárga és csilingel, mint tudható, ugye...-, és mikor már biztos lehettem benne, hogy egészben vagyok, lenéztem a lábamhoz, hogy ugyan mi a frász történhetett.
Egy bácsi feküdt a földön, fejével a lábamnál -az csapódott neki a lábszáramnak, úgyhogy rögvest el is szégyelltem magam, hogy mit izélek itt ilyen hüjeségekkel, hogy lábam meg fáj meg tudomisén- s a kesztyűi és egy mankó hevertek mellette a kocsi padlóján. S bár lábai kilógtak a megállóba, a hangosbemondó elsorolta a figyelmeztetéseket s közben csukódott az ajtó, köztük a földön fekvő bácsi túllógó lábaival (nem teljesen hiszem azt, hogy a visszapillantóból nem látszott a kilógó lábak és mankóvég valamint az embernek segíteni akaró utasok képe, de ez csak kekeckedés), többen indultak, hogy segítsenek, pontosabban nem láttam egészen jól, mert saját frászommal voltam elfoglalva, de az biztos, hogy Luci' karon fogta s úgy segítette fel a földről. Közben nekem átadta egy úr a helyét, így le tudtam ülni, a bácsi, aki az imént még a földön feküdt pedig mellettem állt az ajtónál.
Csendesen mormogott maga elé "Elvette a botom. Én nem tudok egy bottal járni. Nekem kell a botom. Elvette."
Lassan eljutott tudatomig, felé fordultam
- Elvették a mankóját?
- Ideadja nekem? -s mutat egy biccentéssel a mankómra. Annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, de nem is kellett gondolkodnom a válaszon:
- Nem. Ezt nem tudom odaadni, ez nekem kell. -természetesen mert ez az enyém. Ugye. Mellesleg enélkül sosem jutnék haza, merthogy mankó nélkül még a metróból sem jutnék fel, nemhogy haza a buszmegállótól (a kettő közti ezer akadályról nem is beszélve).
Tovább mormogott én meg egyre sz@rabbul éreztem magam, hogy most tényleg azt hiszi, hogy én vettem el a mankóját? Az vígasztal, hogy az enyém nagyon egyedi. Hogy mást ne mondjak, gyönyörűséges apró hejre virágocskákkal díszített példány, így nem tucattermék.
Odasántikált a szemközti ajtóhoz, s közben látszott, hogy 10 centivel rövidebb a jobb lába, mint a bal. /Nekem 4 és fél centivel volt rövidebb szintén a jobb lábam cirka másfél évig. Aztán "kinőtt", sőt, hosszabb is lett egy lólábnyival... de ez egy másik történet, melyre minden lehető s lehetetlen alkalommal visszacsatolnak nem is létező agyam nem is létező idegszálai.../
Még mikor leszálltunk is, sőt, azóta is azon gyötrődöm, hogy oda kellett volna adnom neki a mankómat. Hiszen nekem itthon van összesen 6 darab. S tudom, hogy nem tehettem meg, mert akkor nem tudtam volna hazajönni, úgyhogy baromság az egész, sőt, megkockáztatom, hogy bácsi helyzetén az én egy mankóm mit sem javított volna, hiszen ruháját elnézve, s a belőle áradó összetéveszthetetlen aromát hozzávéve, gyanítom egy mankó ide vagy oda nem sokat számított volna az élete dolgához képest. De ez nem sokat könnyít a lelkemen.

Ez a rinyálás meg nem sokat könnyít a bácsi helyzetén.

Hazajöttem. Már ott a metrón hüledeztem egyrészt a belehasító fájdalom miatt, merthogy az a terület érzéketlen a lábamon (ahonnan hiányzik a lábszáram 40%-a és újra s újra átültetett majd sokadszorra megtapadt bőrfelület fedi azt), így nemcsak az éles fájdalom, hanem a meglepetés is letaglózott, másrészt az ijedség. Hogy ennyi melóval (nem, nem magamról beszélek, hanem elsősorban Fazekas dokiról, aki fáradságot, TB pénzt nem kímélve, kórházi asszisztenciát sokszorosan igénybe véve, csak ezt a területet a lábamon, egy hónapon át kétnaponta megműtött, majd aztán még vagy nyolcszor, azért, hogy nekem ne egy lábon kelljen felnevelnem a lányaimat) megmentett szépséges (gyurmafigura is lehet szépséges, jó?), okos (meri valaki Süsüre azt mondani, hogy nem egy észlény?), erős (jaj, nem jut eszembe semmi, de engem elbír, legalábbis bottal mindenképpen, úgyhogy erős, ugye?!) jobblábam most egy ilyen szerencsétlen dolog miatt megsérüljön. Ugyanis az senki előtt sem kérdés, hogy azért ez a láb, valószínűleg nem annyira kitartó, mint az én egész élettartamom. Hogy így fogalmazzak. Mert bármely külső seb ezen a felületen hosszantartó károkat okozhat. Úgyhogy nem mertem megnézni csak késő este.
Fájt és zsibbad(t), de nem volt rajta látható sérülés.
És most ideértem a mai naphoz.
Reggel kellett volna mennem lympho-rendelésre, csak tegnap nem szóltak nekem (most ezt kivételesen nem én felejtettem el, persze, lehet, ha szólnak akkor meg miattam nem megyek, de nem erről volt szó), így a viziten elmondtam a metrós kalandom, úgyhogy doktornő berendelt magához, külön vizsgálatra. Megnézte, megtapogatta (csinos, kedves, okos, szép, de) buci lábam, és kérdezte, hogy mit érzek. Mondtam, hogy este óta folyamatosan zsibbad a lábszáram, ami nem nagyon nyugtat meg és egy ponton néha fáj is. Rinyálok, rinyálok, de na. Majdnem azt mondtam, hogy "egy lábam van", de épp ez az, hogy szerencsére (KösziFazekasdoki!) KÉT lábam van, s azt mindenáron, ha törik ha szakad meg óhajtom tartani, tehát ha bármi nemmindennapit tapasztalok, akkor biza rinyálni is fogok.
Abszolút megértette, sőt. Kiírt néhány speciális kezelést arra a területre, én is megnyugodtam és végre nem rinyáltam.

A legjobbkor történt ez. Szegény bácsi. De nekem ez most a legjobbkor volt.

MIndenféle tornát megkaptam, aztán a lábamra tett fel Dóri elektromos kütyüt a nyomorult rész kezdetéhez és végéhez (cirka 30 cm távolság:), mert köbö a kettő között zsibbad most is. Én állíthattam be az erősségét az árfolyó áramnak, ami elég nehéz dolog, mert mikor a derekamra kapom ugyanezt, akkor az ottani bőrfelület remek visszajelzést ad arról, hogy mehet-e még a felületi égés veszélye nélkül, ami most hiányzott, hiszen teljesen buta az a terület nekem. De sebaj. Mikor már valami olyan mintha volt, nem tekertem feljebb a gombját nekije. Nem is lett piros a lábam. Már úgy értem, nem lett piros JOBBAN, mint amilyen amúgy is szép, okos, erős, kedves nyomorult lábam. :)
Aztán mégegyszer kaptam ilyet, s az ebédnél vettem észre, hogy nem érzem a zsibbadást ott ahol addog folyamatosan érezhető volt. Úgy örültem, el is újságoltam az asztaltársaságnak! :)
Persze azóta ismét zsibbad, de ez azt üzeni nekem, hogy a holnapi meg a jövő héten naponta kapott kezelésnek köszönhetően visszanyeri teljes pompáját okos, erős, szép és nagyon TARTÓS lábam.

Na. Ugyan a tegnapi sokk annyit elért nálam, hogy reggel elfelejtettem bevenni a gyógyszerem. Remek. Levernek a lábamról s maradék agyam is kiugrik a helyéről. Kell ennél jobb?
Bakker.

Ketten nem jöttünk rá, mit is jelent ez a bizonyos, sőt, még büfésnéninek sem hittünk igazán. De tanult Lyányom megadta a kulcsot hozzá, sőt, még a bizonyítékhoz vezető út nyitját is.

Reggel éppen beértem ismét, csak gyorsan-gyorsan átöltöztem s már mentem is a tornaterembe, ahol igen kimerítő kartornát csinálhattunk végig, ma szalaggal nehezítve. (A kimerítő persze, csak az én lustaságomhoz mérten, na.)
Majd közös torna, ahol már erősen éreztem, hogy a bal csípőm igencsak tiltakozik a szerinte unalomig ismételt gyakorlatok ellen.
Aztán újra vissza a szőnyegre, mert Zsuzsi az én lábamat vette kezelésbe, s fel is tettem neki a két, este óta dédelgetett kérdésemet. Egyik határontúli, másik nehezített szereplőknek érdekes.
Válaszokat megkaptam, egyik irányba már továbbítottam is a kapott információt, talán holnap megy a másikba is, csak már késő van, hogy a nehezített felet zargassam most.
Aztán betolakodtam Dórihoz s megkaptam az elektromos kezelésem, most a csípőmre, direkt. Majd egy ajtóval arrébb költöztem s Bencétől a masszázs is megvolt, melynek jórésze most szintén a bal csípőmre koncentrálódott.

És már vége is volt a napnak. Kipróbáltam egy széket, mely mutatóban volt az osztályon és valami pazar rajta az ülés. Komolyan. Az én legózott csípőmmel, megviselt derekammal igencsak felüdülést jelentett amíg kipróbáltam.

  /Kényelmes szék képe és infók róla, ehun, e/

Az ára viszont a jókedvemet javította, úgyhogy mosollyal az arcomon mentem ebédelni.

Majd azután kávéztunk egy jót Marekkal -aki hozzám hasonlóan ma ellustizta az uszodát- s akkor láttuk a cetlit a büfénél, a címben jegyzett mondattal. Sem Marek sem én nem ismertük ezt a szót, de büfésnéni (aki feleannyi idős lehet, mint én, de a státusz miatt nekem a néni áll a számra, na) állította, hogy az biza a cipő, egy ősrégi, vidéken dívő szleng nyomán.
Marek azon tanakodott, hogy vajon melyik nyelvből eredhet, nos, ehhez én nem tudtam hozzászólni, de ígértem, hogy utánanézek. Levitt Rea a Moszkva térig, ahol Luci' kedves ott várt, s mentünk kávézni.
Jaj, azt nem írtam, hogy ma minden ember, legyen az beteg vagy dolgozó a kórházban, s látott utcai ruhában, mind egy szálig megdícsért, hogy mennyire csinos vagyok. Hát, ööö..., izé. Hogy ennyi embernek egyszerre facsarodjon kifele az ízlése?!
Szóval, mentünk kávézni, leültünk az első nekünk -bár inkább nekem, mert én böktem a helyre, hogy "ez jó lesz, itt karfás székek vannak"- szimpatikus kávézóban és nekiszegeztem a még agyamban zizegő kérdést, hogy vajh mi is az a skárpi?
És tudja! És tudja!!
Élből rávágta, hogy ez olasz és cipőt jelent.
Hiába, na. Tudni kell rokonságot szervezni magunk köré!

Aztán fontos témákat beszéltünk által, például a tértalit, mely már lassan itt ólálkodik a kertek alatt, meg a kromoszómákat, meg egy gyertyatartó igenis háztáji mintáját, a pincérek immunitását a pantomim felé és még sok-sok halaszthatatlan és igen érdekes dolgot.
Majd kievickéltünk a Népligethez, ahol néni már nem tudott jegyet adni mert a "gép már lezárt" sajnos, így az automatából vettem, amiből olyat kaptam amit a buszon a sofőr nem ismert fel. Remek volt.
Aztán hazagyalogásztam és igyekeztem lejegyezni a mai hosszú nap eseményeit.

Kis híján lefordultam a székről, amint vártam a büfében a hazaszállításom.

És ez csak az álomkórral terhelt nap megkoronázása volt.
Reggel -kedd lévén- a jó hír körrel kezdtük a napot, s én a fodrászt mondtam el, vagyis azt, hogy nagy nehezen eljutottam végre.

Aztán kartorna, jól megmozgattuk a vállizületet. Majd volt egy kiadós teljes torna lenn a szőnyegen, már ott éreztem, hogy jóformán szédelgek miközben felkászálódtam, mert olyan nehéz volt a fejem, hogy ihaj. Már úgy értem, hogy a gyári, sztenderd súlyánál is nehezebbnek tűnt, s mindez az álmosság számlájára volt írható.
Még kaptam elektromos kezelést Dórinál, a fizikoterápián (annyira okos vagyok, hogy máig nem felejtettem el, mi a különbség a kettő között!!:). Utána fel kellett mennem a főépületbe, mert ergometriai mérésen kellett részt vennem.
Fújtam gépbe, tekertem biciklit kézzel, megbökték a fülem, és kiderült, hogy lusta disznó vagyok.
Mellesleg Rózsika többször megbökött, hogy ébredjek már fel, mert úgy tűnt a maszk alatt elaludtam.
Nos, be kell vallanom, nem jártam messze ettől.

Utána már csak ebédeltem és a büfében olvastam, míg jöhettem haza. De annyira kókadtam, hogy komolyan fennállt a veszélye, hogy lefordulok a székről.
De az autóig még sikeresen kitámolyogtam, majd egy éles kanyarra riadtam fel, az utcánk elején. Nem mondom, hogy kipihentem magam, de jó volt.

Bárki bármit mondjon is!

Reggel bekapcsoltam a gépet, kinyitottam az outlook-ot, lejöttek a levelek, belenéztem a kommentekbe -láttam egy kellemeset, mosolyt csalt orcámra, mondanom sem kell- s hallottam, hogy dudálnak a kapu előtt. Úgyhogy gép kikapcs, kabát felvesz, cucc összeszed, irány a ház elé, merthogy itt a busz. De busz nem van itt.
Vagyis én nem tudom, mit hallottam, de, hogy nem a busz dudája volt, az tuti. Úgyhogy letáboroztam a fagyban és számoltam a ház előtt elhúzó autókat, s vártam a kisbuszomat.
Szerintem hatszáztíz percnél nem vártam többet, legalábbis a hideg miatt minimum ennyinek tűnt az ácsorgásom időtartama, de aztán megérkezett.

Benn már ment a vizit mire odaértem, vagyis utcai ruhában ültem be a terembe, s megtudtam, hogy holnap ergometriára megyek, majd csütörtökön lympho(?) vizsgálatra, Takács főorvoshoz.
Aztán szaladtam átöltözni, majd szaladtam a tornára.
Utána elkapott Bence, egy masszázs erejéig (valami zenét hallgattunk megint, csak elfelejtettem, hogy ki volt, de majd rákérdezek); aztán Dórinál fizikoterápia (s megkérdeztem, hogy mi a különbség a fizio- és fizikoterápia között. Az első az általános megnevezés, az utóbbi a gépi, elektromos segítséggel tett stimulációs eljárások gyűjtőneve.)
Aztán volt vénás keringést segítő spec torna (kifejezetten jó volt, még sosem volt ilyenben részem.)
Egyéni torna Zsuzsival, direkte lábtekerészet. :)
Majd megkaptam a ritexet és mikor az lekerült, mentünk ebédelni.
S miután nem felejtettem el a cuccomat, utána mehettem vízbe is. Most hideg volt. A végére majd megfagytam. Bakker. De a torna jó volt. Na.

Aztán, megkoronázandó a napot, végre eljutottam fodrászhoz. Olyan világszép lettem, hogy ihaj!! De sajnos Bea megállapította, hogy bármennyire is ragaszkodom hozzá, az én hajam nem vörös. Gesztenyebarna.
De nem! Én ragaszkodom hozzá, hogy ez itten, ni, igazi vörös! Legfeljebb az kételkedik ebben, aki csak festett vöröset látott, ugyanis ez kérem, igazi!!!! :)

Egy régi, szakállas vicc jut eszembe a mai nap kapcsán.

Tekintve a 2 napos kényszerpihenőmet, igen megviselt a korai kelés. :)
Ma búcsúztunk egy adag bejárótól, s ilyenkor szokás némi sütike a viziten. Nos, most egy bazi méretű kuglóf várt minket az asztalon. (Teszteltük, mind, eszméletlen finom. Hétfőn megkapom a receptjét, elmondás után úgy tűnik, hogy tán még én is boldogulok vele.)

Mindenki repesett a boldogságtól, hogy végre ott voltam, így egy extra masszázst is kaptam, meg volt külön lábtekerészetem, meg elektromos kezelés is jutott és most -csodák csodája- nem felejtettem el magammal vinni a fürdőruhám, úgyhogy még az uszodába is mehettem. (Mondjuk a labdahajigálós játék nem tett túl jót a szemüvegemnek. Nélküle meg olyan nagyon nem láttam, így kissé necces volt.)

Az első hét így eltelt. Ebből két napot ellógtam, bár nem szándékosan. 



S a vicc, ugye:
- Taszilókám, fogadj velem kérlek, hogy kimondok itt egy csúnya szót, és senki nem fog megbotránkozni....
- Kérlek Arisztid, állom a fogadást.
Arisztid rendelt egy tál süteményt, majd mikor a pincér kihozta, megkérdezte tőle fennhangon
- Milyen édesség van a tálcán? Tán nem kuglóf az ott?
Húúú de tetszett ez Taszilónak! Igaz, a fogadást elvesztette, de arra gondolt, hogy ezt ő is eljátsza az asszonnyal, ha legközelebb beülnek egy süteményre.
Úgy is lett. Mondja az étteremben a feleségének
- Drágám, kérlek, kimondok itt egy csúnya szót, és senki nem fog megbotránkozni...
Rendelt is egy tál süteményt, s mikor jött a pincér, felállva fennhangon rákezdett
- Mi a lófasz ez, csak nem kuglóf???

Nem készült el az autó, oly annyira, hogy a holnapi fuvar is csak ma délutánra dől el, mármint az, hogy lesz-e egyáltalán.

Beszéltem az osztállyal, nagyon nem örülnek, hogy nem megyek. Megértem, én se örülök.
Megnéztem, Volán+BKV túra cirka 2 és fél óra lenne, vagyis nem egészen életszerű elképzelés.
Az osztályról kaptam egy lehetőséget, hogy ha feljutok Pestig, onnan már a MEOSZ támogató szolgálata talán ki tudna vinni, úgyhogy ha kiderül, hogy mégsem gyógyul meg a kisbusz, akkor próbálkozom ezzel. De ezt csak akkor kezdhetem el, ha eldől, hogy nem mehetek az alapítvánnyal.
Bonyolult vagyok. Már megint.

S ha már zenekeresgélős pillanatok ezek, ugye (MÉMileg), akkor megint itt egy csemege. Öreg vagyok és unalmas, századszor teszem ide a padomra ezt is, de sebaj.
EEZAZ AMIT NEM LEHET MEGUNNI!! Ugye?!

Ma nem mentem.
Reggel mindig a neofm-en Bocskor és Boross okosságait hallgatjuk (előbbi hangja szótagonként előhív egy-egy emléket...), s most is az ment. Néha volt benne nyekergés, de én simán betudtam azt valami frekvencia-nyöszörgésnek, vagy néhol a zene részének (öreg vagyok, úgyhogy honnan tudnám, hogy a modern muzsika milyen elemekből áll, ugye), de a sofőr az út végefelé sopánkodni kezdett, hogy ez bizony a fék lesz.

Hát, nem mondom, hogy különösebben megnyugodtam, de kétségbe sem estem, hisz ezek szerint én azt se venném észre, ha ár rég torpedó találat érte volna az autót, s így, majd István teszi amit tennie kell, ha nagy baj lenne, úgyis megállnánk.
Rendben odaértünk, telt a nap, majd kicsivel 5 előtt jött értem az autó, s az volt az első mondat, ami fogadott, hogy
"- Ki kell cserélni a fékbetétet, úgyhogy holnap nem jövünk. Talán holnapután sem mert nincs a szervízben alkatrész, ha sz csúszik, akkor csütörtökön sem."
Vagyis ma itt ülök és "ellentíz"-et gyújtok Tagore-nak. (Jaj, mikor megszületett ez az agyam helyén még jónak tűnt. Hö.)

Nem bírom ezt a hajnali kelést.

Ma volt a nagy keddi pozitív élmény kör. Én azt mondtam el, hogy elhagytam a tollam, amit még Anyutól kaptam, és tegnap azzal fejtettem rejtvényt a büfénél, majd nyilván ott is hagytam. Gondoltam itthon, mert szétszedtem a táskám atomjaira, de nem találtam meg. Majd reggel ott várt az autó ülésén, mikor beszálltam. Nem tudom elmondani, mennyire örültem.
Volt közös torna, meg ma csak engem, direkte engem, egyénileg is megtekergetett Zsuzsi, majd Bence -idén első alkalommal- megmasszírozott.
Érdekes volt, egyrészt az érzés, mely hiányzott, mármint az én alapvető ódzkodásom a masszázzsal szemben -az első pillanattól jó volt; pfhújj! a gondolat is borzalom!-, másrészt a bőrömön a masszázsolaj. Komolyan vesztett hatékonyságából ráspolyom, már nem boldogulnék csak finomítási munkákban... Höhö...
Ott lébecoltam és beszélgettünk a "beutaltakkal", majd elállt a szavam -megkockáztatom, hogy mondat közben-, mert megláttam Emmát. Egy rokitársam, akivel két éve ugyanitt még egyszerre voltunk, s blogtertalin is járt már, de mostanság már nemigen beszéltünk.
Leesett az állam.
Odamentem hozzá és jót beszélgettünk. Elmondta mi változott és mi van változóban éppen az állapotában (csak nem kérdeztem rá, hogy írhatok-e róla), s ezt szépen körüljártuk. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan dönt. Aztán mennem kellett, de azt megígértettem vele, hogy megírja/elmondja, hogy mi lett a dolog vége. Hisz az nem kérdés, hogy iszonyú súllyal bír maga a kérdés is, s bármely választ is adja majd rá.
Drukkolok neki is.

Aztán elfelejtettem bemenni Dórihoz az elektromos kezelésre meg nem kaptam ritexet (azt is elfelejtettem, bakker) és mikor felevickéltem az ebédhez, ott jöttem rá -Mária felvilágosítása nyomán, még akkor sem saját kútfő, ugye-, hogy ja, nem hoztam a cuccom, így aligha tudok kondiba menni. Bakker. Úgyhogy leültem a büfében, s kávéztam.
Vagyishogy nem is. Előbb még csak lepakoltam egy szimpatikus asztalhoz, majd egy éles kiáltásra lettem figyelmes. Miszerint:
- Talema!
Valahogy nem illett ebbe a környezetbe ez a megszólítás, s bár hallgatok a  nevemre, mégis olyan bizarr volt ez. Felemeltem tekintetem és az előttem álló asztalnál ült kerekesszékében egy tavalyelőtt ilyenkor megismert, majd egy évvel később egy kérdést nekem szegező férfi.
Most is mosolygok. De tényleg; már nem a mosolyt bizonygatom, hanem azt, hogy mennyire jó ez.
Beszélgettünk egy kicsit, mikor mondta, hogy blogot ír, elébe raktam a rejtvényújságom, meg egy tollat (amit ma reggel boldogan megtaláltam!!), hogy oda de rögtön írja le nekem a címét, melyet meg is tett; majd szóba került a MEOSZ, mint óriás, a MÖÖÉÉF, mint törpe, a Led Zeppelin és miegymás.
Ideteszem -mert nem bírom ki- az avatarját, remélem, nem rág be miatta.



Na, most mondja valaki, hogy a roki-túlélésnek nem elsődleges eszköze az önirónia!


Ma is -mint tegnap- megcsodálhattam Erőss Zsolt fel és alá kerekezését az előtérben, miközben folyamatosan forgott a kamera mellette.

Én kávéztam. Meg sütit ettem. Meg rejtvényt fejtettem. És persze kényszerűen hallgattam a mellettem lévő asztaloknál folyó ilyen-olyan társalgást.
Szerencsémre, vagy szerencsétlenségÜKRE, a mögöttem lévő társaságból egy nő -ki kerekesszékben ült, ezt korábban láttam- így szólt:
"Itt ez az Erőss. Mit ajnározzák?! Magának kereste, a tébé meg rá költi a mi pénzünket!


Hát, ööö... sokat gondolkodtam rajta az utóbbi időben, és gyakorlatilag ettől a néhány másodperctől, ettől az orvul -bár nem szándékosan- kihallgatott néhány mondattól dőlt el bennem a kérdés.
Miközben nem túl szimpatikus nekem ez az ember, mondom ezt végtelen önteltségemmel, mert egyáltalán nem ismerem, s talán csak az munkál bennem, hogy kicsit úgy érzem (még mindig, pedig már másik oldalra billen a mérleg), a könnyebb utat választja, szóval miközben nem nyeri el tetszésem, kezdem megérteni. Mert ez így, nem szól másról, mint arról, amit én új életem negyedik hónapjától vallok.
Cél kell.
Személyes, nagyon is szubjektív cél a túléléshez.
S most ezt, Erőss Zsolt, vagy ha úgy tetszik ma a néni a kerekesszékben a kijelentésével (mellesleg "néni" lehet vagy 3-4 évvel idősebb nálam, de én is néni vagyok, akkor meg ő pláne, ugye) annyiban finomította, hogy ha a célhoz, mely a túléléshez segít, nem jó a megmaradt testem, akkor azt úgy kell alakítani -a lehetőségekhez képest-, hogy az megfeleljen. Juj. Ez sokkal bizarrabb mondat lett, mint szántam. De nem tudom jobban megfogalmazni. A lényeg -nekem-, hogy megértettem ezt az embert.

Visszatérve a nénihez, nem bírtam ki és hátrafordultam. Hangosan nevettem és megkérdeztem:
- Ezt most nem mondja komolyan, igaz?
- Dehogynem! Magának köszönheti! Vagy talán fegyvert fogtak a fejéhez, hogy felmásszon arra a hegyre? Csak magának köszönheti, a tébé meg fizeti az én pénzemből az ellátását!
Jólnevelt vagyok, így csak egy rövid kacajt engedtem meg magamnak -miközben mélységesen sajnáltam, s most is a hölgyet- majd ezt mondtam:
- A részeg sofőr, ha nekimegy a fának, na, ő magának köszönheti. De itt nem erről van szó.

Erre néni hápogott kicsit, és annyit motyogott, hogy "nem kötelező hegyet mászni"... majd mikor fordultam vissza a rejtvényemhez, hangosabban hozzátette:
- Ja, hogy maga a rokona! Akkor értem, hogy melléáll! De ha tudná!!

Nos, nem, nem vagyok. És nem állok mellé, sőt, ha neki mondta volna a néni, mélyen hallgatok. De tudom, néni akkor nem szólalt volna meg, ha hallótávolságon belül van Erőss Zsolt.
Csak néha gondolkodom és néha -bár ritkábban is mint szeretnék- tovább is látok a saját szemellenzőimen.

Eddig ez nem történt meg, mégis "ilyen" voltam, úgyhogy mostantól igazolt a zakkantságom.

Na.
Első nap lévén, időben oda kellett érnem, s ez meg is történt. Bár a varjak károgtak -leginkább a fejemben-, hogy így a hó, meg úgy a nem járható utak, de mindez nem gátolta hős sofőröm munkakedvét, úgyhogy igen hamar ott voltam, ahol lennem kellett.
Úgy fogadtak, mint egy kedves, régi ismerőst. Mintha szeretnének. Vagymi.

Igazából ma nem is sok minden történt. Volt reggeli torna, meg nagy, közös torna és orvosi vizsgálat, a felvétel részeként. Aztán 1-re kellett volna menni a vízbe, de erről ma lemaradtam. Majd talán holnap.

Reggel, mikor készülődtem, leejtettem az egyik tablettát és figyeltem meredten, míg gurult, nem mozdulva közben, nehogy szem elől tévesszem; s mikor megállt, odaléptem és felvettem.
Hö.
Átlényegült citrompótlóvá. Bakker. Pedig az az utolsó szem vízhajtóm volt. Bakker.
Pedig annak áldásos hatása az, hogy láb méretű lábam van, ha már az alakja nem lehet olyan, legalább a mérete legyen akkora!

Ehelyett itt ülök és marhaságokat csinálok.

Holnap megyek az éves nappali kórházas kiruccanásomra és össze kéne szednem az ezer papíromat, a teherautónyi pakkom, és itt ülök és csinálom a semmit.
Sőt, beszélek öszzevissza.

Közben meg zenét hallgatok és klipet nézek (Azt hiszem, már idetettem valaha, de nem találom, úgyhogy jöhet újra, az idő úgyis épp ilyen.):

Szóval, reggel kezdem az intenzív lábtekerészetet, de a ráspoly bőröm miatt kicsit feszengek a várható tekintetek okán az uszodában. De sebaj, így legalább a bőröm teljes felülete lett hasonló szintű a nyomorult lábaméval; nem lóg ki semmi az átlagból.

Január van.
Még vastagon, s nekem már ilyenkor a lábtekerészeti továbbképzésen lenne a helyem, ám nem vagyok ott.

Azért nem kértem késő ősszel -amikor szoktam- időpontot, mert akkor még úgy volt, hogy a LÉNYEG nem a szinten tartás, hanem a jobbítás, mely kivitelezése épp a megszokott nappali kózházas időszakomra esik.
Azóta kiderült, hogy nem lehet műteni a lábam, nincsenek meg ehhez a megfelelő erek (legalább a minimum, amikből lehetne képezni a többit), úgyhogy marad ez az állapot, így ezen szint megtartása a legjobb, mi elérhető. Így hívtam ma az OORI megfelelő osztályát.

Pontosabban még előtte -meghazudtolva önnön kevés eszem, vagy csak azért, mert már tegnap akartam ezt az egész kört megejteni, s úgy ahogy van a gondolat is az enyészeté lett, így mára megerősödve kelt újra életre a késztetés- felhívtam azt a betegszállító céget, akik autójával szoktam menni kontrollra, ha az időjárás nem engedi a gyalogtúrát. Mert azt találtam ki, hogy hátha meg lehet oldani ezt is így.
Elmondtam a diszpécser hölgynek a dolgot, mire ő kissé elbizonytalanodott, és kikereste a szállítási feltételek közül az idevonatkozó passzust, melyből kiderült, hogy egy odaút nekem cirka 11.000 HUF-ba fájna. Naponta.
H9h9! Egy évre három hét nappali kórház, illetve ugyanennyi gyógyfürdő beutaló vehető igénybe. Ez ugye az első kategória, tehát ezzel a szállítással -s ez is csak akkor, ha hazafelé már nem időre jönnének értem, csak valamikor délután 2 után- nem nehéz megsaccolni, hogy nekem bő kéthavi nyugdíjam menne rá erre. Nos, ez nem játszik. Vajh' miért?!

Hölgy azon nyomban átlátta ezt, s hozzátette, megkérdezi a szállításvezetőt, hátha van mit tenni ilyen esetben, pár perc szimfónikus ricsaj kényszerű hallgattatása után beleszólt, s örömmel mondta, hogy a világ legrendesebb főnöke az övé, mert azt kapta válaszul, hogy mivel battai a kocsi, így első körben visznek majd -lehet, hogy néha előbb odaérek, de maximum 9 körül benn leszek-, s haza bizony meg nem mondhatják mikor, de így nem fizetősben, hanem OEP kereteken belül megtehető ez, természetesen mindennap betegszállítást kérő lap adminisztrációjával.
Ezután hívtam a Nappali Kórház osztályt, ahol ismerősként üdvözöltek, s mondta Dóri -a fizioterápiás asszisztens-, hogy csak június utánra van szabad hely, már hiányoltak, de várták, hogy jelentkezzem. Így pontosat nem tud mondani, holnap hívjam az osztályt -akkor benn lesz a főorvos -DR, Szögi Beáta- s egyeztetünk.
Még szerencse, hogy olyan okos vagyok, hogy magam is meglepődöm, és mondtam a készséges mentős hölgynek, hogy előfordulhat csak holnap kapok dátumot, így lehet, nem tudok ma szólni. Elégedett vagyok mai agyi teljesítményemmel. Hö.

Aztán persze eszembe jutott, hogy tán nekem nem is szabad az egész nyaram. H9h9! Hogyúgymongyam... Mert ugye az ír kapcsolat, az ír kapcsolat. Ezért el is kezdtem írni egy esmest az illetékesnek, de nem tudtam, mégis hogy fogalmazzak, s ott tartottam, hogy "...izé...ööö..." ami nem túl jól veszi ki magát írott kommunikációban -nem mintha szóban megállná a helyét irodalmi körökben-, mikor megjelent a célszemély a dzsímél ablakában. Kis szabatkozás után kiböktem, hogy mit szeretnék tudni, választ megkaptam, úgyhogy holnap már ezen információval gazdagabban beszélhetek a főorvossal az osztályon.

Szóval idén nyáron megyek a rehabra. Ha már nem lesz láb alakú lábam, legalább ügyességét, okosságát s páratlan szépségét erősíthetem azon három hét alatt. :)

Harcosok. Kőkeményen.
Az ember nem változik.

És párhuzamosan a másik.

Ami nem paraolimpia.
Miért is?

Megint. Hagytam elindulni a vezérhangyát, s hogy igaz-e az alaptörténet?
Ez a lényeg?
Nem kell paralimpia, de még olimpia sem, hogy hasonló léptékű történettel találkozzunk.
Elég újratanulni ....
...
...
élni...

Nomeg, jogosulatlan előnyökkel az ellenzők szerint.