Pénteken letelt az évente három hetet jelentő nappali kórházas kiruccanásom, tehát újult erővel nézhetek ismét az előttem álló év felé.

Jött a hétfő, melyet évek óta úgy kezdek, hogy jön Erika, a családsegítőből és felmos. Ha úgy vagyok, mert mondjuk egyedül mozdulni sem tudok, akkor segít minden másban is, tehát fürödni, öltözni és ami még kell ahhoz, hogy elindulhasson a nap. Most is így volt.
Én kiugrottam az ágyból, elrendeztünk mindent, majd egyedül maradtam, gondoltam, felöltözöm, mielőtt megreggelizem s iszom egy kávét, hogy mire mennem kell tornára s a  háziorvoshoz, bemutatni a zárójelentésem.
Majd elindultam a ház legkisebb helyisége felé. Oda is értem. Aha.

Hát, rajtam kívül csak Amper, minden kutyákok legkutyábbika volt itthon, úgyhogy csak ő hallotta, amint gyakorlatilag sikoltoztam, míg rendeltetésszerű használatához megfelelő helyzetbe tornáztam magam, pedig az egy egyszerű mozdulat lenne, ugye. Aztán kihasználva az éppen fájdalommentes pozíciót, ültem ott vagy 10 percet , melynek elejét hangos jajgatással töltöttem, közepét pedig számomra intenzív, a valóságban meg lassított felvétel gyorsaságú mozdulatokkal végrehajtott varázslással, aminek során a mosdó alatti szekrénykéből halásztam ki a magasító szerkezetet, mert tudtam, ha ez így marad, én többé -már ha egyáltalán valaha fel tudok onnan állni- nem tudok leülni oda segédeszköz nélkül; még jó, hogy eme két berendezés közvetlenül egymás mellett van. Aztán még néhány perc elment az újabb könnyek morzsolgatásával, de még maradt egy rövid, már-már hisztérikus röhögő-rohamra is, hogy már megint mi a frász kerített engem ilyen siralmas helyzetbe: nem maradt más, mint kiröhögni magam, amint ülök a wc-n, potyognak a könnyeim a kíntól, nem tudom hova rakni a lábam, mert bárhogy is mozdulok, csak rosszabb lesz, minden erőm össze kell szednem, hogy ki tudjam venni a következő alkalommal elengedhetetlen szerkentyűt, és mindezen túl lévén még mindig ott a nagy feladat: felállni. Röhögve, súlyos könnyeket hullatva küzdöttem fel magam onnan, s tettem helyére a magasítót. (Na, ez sem volt egyszerű, hiszen derekam miatt nem tudok lehajolni most, térdem bokám, csípőm miatt pedig nem tudok immáron lassan kilenc éve leguggolni. Tehát a mankóimmal kellett felemelnem a földről, de ez már, miután lassan téve minden mozdulatot, nem járt éles fájdalommal, így csak tovább röhögtem...)
Szóba sem került, hogy lezuhanyozzam, vagy felöltözzem. Megpróbáltam visszafeküdni.
Hö. Hát, egy gyors -nem több mint 15'-nyi- próbálkozás után elfogadtam, hogy nem kell nekem lustizni, pedig bíztam benne, hogy menni fog, hiszen csípőm miatt 2002 óta jócskán megemelt a fekvőfelület az ágyamon, de el kell fogadnom: ami nem megy, az nem megy. Úgyhogy ideültem a géphez, itt egy támlás irodai szék van, melyre felraktam a dekubitusz párnát -hiszen azt tudom, hogy az messze nem kizárólag a felfekvésen segít, hanem mint a labda, a derékfájdalmakon is-, majd újabb hosszú percek kemény munkájával leültem rá. (Kicsit sikítottam is, de Am/ már észre sem vette, lehet, hogy megszokja? Csak ránt egyet a vállán, s alszik tovább.)
Azt gondoltam, hogy nem lesz semmi gond, átvergődöm a hétfőn s kedden majd minden rendben lesz, csak a megszokott nyűglődésem szab határt egyébként végtelen életkedvemnek.
Na. Ehhez képest tegnap, már a felkelés utáni első mozdulat sem ment, így ismét nem öltöztem fel, sőt, estére ki kellett hívnom az ügyeletet, mert mozdulni sem bírtam.
Doktorbácsi most nem ágált azért, hogy minek hívok ki ügyeletet egy derékfájáshoz... elolvasta a zárójelentésem, kikérdezett, majd adott egy Volaren injekciót. Mondtam, hogy na, ettől én estére (merthogy ez koraeste volt) tök jól leszek holnapra meg el is felejtem. Hát, ezen némileg mosolyogtak egy sort, s közölte doktorbácsi, hogy ez bizony 8-10 nap.
Nem hittem neki.
Ehhez képest ma is itt ülök, és nem tudok mást tenni, mint legfeljebb a gépen püfölni a billentyűket, de már ez is előrelépés, hiszen tegnap még ehhez is egyik kezemmel kapaszkodnom kellett az ablakpárkányba, mert ha elengedtem, olyan éles kín hasított a bal lábamba, hogy inkább nem engedtem el... Szóval, haladunk.

    /gerinc innen, ni/

De muszáj is, kérem. Hiszen szombaton jelenésem van. Úgyhogy drukkoljon mindenki, esetleg szaladjon el nekem a patikába és hozzon Voltaren Dolo tablettát, amit szednem kell - a doktorbácsi ajánlására-, s amitől talán járóképes leszek annyira, hogy eljussak a Cheho-ig.