Ketten nem jöttünk rá, mit is jelent ez a bizonyos, sőt, még büfésnéninek sem hittünk igazán. De tanult Lyányom megadta a kulcsot hozzá, sőt, még a bizonyítékhoz vezető út nyitját is.

Reggel éppen beértem ismét, csak gyorsan-gyorsan átöltöztem s már mentem is a tornaterembe, ahol igen kimerítő kartornát csinálhattunk végig, ma szalaggal nehezítve. (A kimerítő persze, csak az én lustaságomhoz mérten, na.)
Majd közös torna, ahol már erősen éreztem, hogy a bal csípőm igencsak tiltakozik a szerinte unalomig ismételt gyakorlatok ellen.
Aztán újra vissza a szőnyegre, mert Zsuzsi az én lábamat vette kezelésbe, s fel is tettem neki a két, este óta dédelgetett kérdésemet. Egyik határontúli, másik nehezített szereplőknek érdekes.
Válaszokat megkaptam, egyik irányba már továbbítottam is a kapott információt, talán holnap megy a másikba is, csak már késő van, hogy a nehezített felet zargassam most.
Aztán betolakodtam Dórihoz s megkaptam az elektromos kezelésem, most a csípőmre, direkt. Majd egy ajtóval arrébb költöztem s Bencétől a masszázs is megvolt, melynek jórésze most szintén a bal csípőmre koncentrálódott.

És már vége is volt a napnak. Kipróbáltam egy széket, mely mutatóban volt az osztályon és valami pazar rajta az ülés. Komolyan. Az én legózott csípőmmel, megviselt derekammal igencsak felüdülést jelentett amíg kipróbáltam.

  /Kényelmes szék képe és infók róla, ehun, e/

Az ára viszont a jókedvemet javította, úgyhogy mosollyal az arcomon mentem ebédelni.

Majd azután kávéztunk egy jót Marekkal -aki hozzám hasonlóan ma ellustizta az uszodát- s akkor láttuk a cetlit a büfénél, a címben jegyzett mondattal. Sem Marek sem én nem ismertük ezt a szót, de büfésnéni (aki feleannyi idős lehet, mint én, de a státusz miatt nekem a néni áll a számra, na) állította, hogy az biza a cipő, egy ősrégi, vidéken dívő szleng nyomán.
Marek azon tanakodott, hogy vajon melyik nyelvből eredhet, nos, ehhez én nem tudtam hozzászólni, de ígértem, hogy utánanézek. Levitt Rea a Moszkva térig, ahol Luci' kedves ott várt, s mentünk kávézni.
Jaj, azt nem írtam, hogy ma minden ember, legyen az beteg vagy dolgozó a kórházban, s látott utcai ruhában, mind egy szálig megdícsért, hogy mennyire csinos vagyok. Hát, ööö..., izé. Hogy ennyi embernek egyszerre facsarodjon kifele az ízlése?!
Szóval, mentünk kávézni, leültünk az első nekünk -bár inkább nekem, mert én böktem a helyre, hogy "ez jó lesz, itt karfás székek vannak"- szimpatikus kávézóban és nekiszegeztem a még agyamban zizegő kérdést, hogy vajh mi is az a skárpi?
És tudja! És tudja!!
Élből rávágta, hogy ez olasz és cipőt jelent.
Hiába, na. Tudni kell rokonságot szervezni magunk köré!

Aztán fontos témákat beszéltünk által, például a tértalit, mely már lassan itt ólálkodik a kertek alatt, meg a kromoszómákat, meg egy gyertyatartó igenis háztáji mintáját, a pincérek immunitását a pantomim felé és még sok-sok halaszthatatlan és igen érdekes dolgot.
Majd kievickéltünk a Népligethez, ahol néni már nem tudott jegyet adni mert a "gép már lezárt" sajnos, így az automatából vettem, amiből olyat kaptam amit a buszon a sofőr nem ismert fel. Remek volt.
Aztán hazagyalogásztam és igyekeztem lejegyezni a mai hosszú nap eseményeit.