Nem bírom ezt a hajnali kelést.

Ma volt a nagy keddi pozitív élmény kör. Én azt mondtam el, hogy elhagytam a tollam, amit még Anyutól kaptam, és tegnap azzal fejtettem rejtvényt a büfénél, majd nyilván ott is hagytam. Gondoltam itthon, mert szétszedtem a táskám atomjaira, de nem találtam meg. Majd reggel ott várt az autó ülésén, mikor beszálltam. Nem tudom elmondani, mennyire örültem.
Volt közös torna, meg ma csak engem, direkte engem, egyénileg is megtekergetett Zsuzsi, majd Bence -idén első alkalommal- megmasszírozott.
Érdekes volt, egyrészt az érzés, mely hiányzott, mármint az én alapvető ódzkodásom a masszázzsal szemben -az első pillanattól jó volt; pfhújj! a gondolat is borzalom!-, másrészt a bőrömön a masszázsolaj. Komolyan vesztett hatékonyságából ráspolyom, már nem boldogulnék csak finomítási munkákban... Höhö...
Ott lébecoltam és beszélgettünk a "beutaltakkal", majd elállt a szavam -megkockáztatom, hogy mondat közben-, mert megláttam Emmát. Egy rokitársam, akivel két éve ugyanitt még egyszerre voltunk, s blogtertalin is járt már, de mostanság már nemigen beszéltünk.
Leesett az állam.
Odamentem hozzá és jót beszélgettünk. Elmondta mi változott és mi van változóban éppen az állapotában (csak nem kérdeztem rá, hogy írhatok-e róla), s ezt szépen körüljártuk. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan dönt. Aztán mennem kellett, de azt megígértettem vele, hogy megírja/elmondja, hogy mi lett a dolog vége. Hisz az nem kérdés, hogy iszonyú súllyal bír maga a kérdés is, s bármely választ is adja majd rá.
Drukkolok neki is.

Aztán elfelejtettem bemenni Dórihoz az elektromos kezelésre meg nem kaptam ritexet (azt is elfelejtettem, bakker) és mikor felevickéltem az ebédhez, ott jöttem rá -Mária felvilágosítása nyomán, még akkor sem saját kútfő, ugye-, hogy ja, nem hoztam a cuccom, így aligha tudok kondiba menni. Bakker. Úgyhogy leültem a büfében, s kávéztam.
Vagyishogy nem is. Előbb még csak lepakoltam egy szimpatikus asztalhoz, majd egy éles kiáltásra lettem figyelmes. Miszerint:
- Talema!
Valahogy nem illett ebbe a környezetbe ez a megszólítás, s bár hallgatok a  nevemre, mégis olyan bizarr volt ez. Felemeltem tekintetem és az előttem álló asztalnál ült kerekesszékében egy tavalyelőtt ilyenkor megismert, majd egy évvel később egy kérdést nekem szegező férfi.
Most is mosolygok. De tényleg; már nem a mosolyt bizonygatom, hanem azt, hogy mennyire jó ez.
Beszélgettünk egy kicsit, mikor mondta, hogy blogot ír, elébe raktam a rejtvényújságom, meg egy tollat (amit ma reggel boldogan megtaláltam!!), hogy oda de rögtön írja le nekem a címét, melyet meg is tett; majd szóba került a MEOSZ, mint óriás, a MÖÖÉÉF, mint törpe, a Led Zeppelin és miegymás.
Ideteszem -mert nem bírom ki- az avatarját, remélem, nem rág be miatta.



Na, most mondja valaki, hogy a roki-túlélésnek nem elsődleges eszköze az önirónia!


Ma is -mint tegnap- megcsodálhattam Erőss Zsolt fel és alá kerekezését az előtérben, miközben folyamatosan forgott a kamera mellette.

Én kávéztam. Meg sütit ettem. Meg rejtvényt fejtettem. És persze kényszerűen hallgattam a mellettem lévő asztaloknál folyó ilyen-olyan társalgást.
Szerencsémre, vagy szerencsétlenségÜKRE, a mögöttem lévő társaságból egy nő -ki kerekesszékben ült, ezt korábban láttam- így szólt:
"Itt ez az Erőss. Mit ajnározzák?! Magának kereste, a tébé meg rá költi a mi pénzünket!


Hát, ööö... sokat gondolkodtam rajta az utóbbi időben, és gyakorlatilag ettől a néhány másodperctől, ettől az orvul -bár nem szándékosan- kihallgatott néhány mondattól dőlt el bennem a kérdés.
Miközben nem túl szimpatikus nekem ez az ember, mondom ezt végtelen önteltségemmel, mert egyáltalán nem ismerem, s talán csak az munkál bennem, hogy kicsit úgy érzem (még mindig, pedig már másik oldalra billen a mérleg), a könnyebb utat választja, szóval miközben nem nyeri el tetszésem, kezdem megérteni. Mert ez így, nem szól másról, mint arról, amit én új életem negyedik hónapjától vallok.
Cél kell.
Személyes, nagyon is szubjektív cél a túléléshez.
S most ezt, Erőss Zsolt, vagy ha úgy tetszik ma a néni a kerekesszékben a kijelentésével (mellesleg "néni" lehet vagy 3-4 évvel idősebb nálam, de én is néni vagyok, akkor meg ő pláne, ugye) annyiban finomította, hogy ha a célhoz, mely a túléléshez segít, nem jó a megmaradt testem, akkor azt úgy kell alakítani -a lehetőségekhez képest-, hogy az megfeleljen. Juj. Ez sokkal bizarrabb mondat lett, mint szántam. De nem tudom jobban megfogalmazni. A lényeg -nekem-, hogy megértettem ezt az embert.

Visszatérve a nénihez, nem bírtam ki és hátrafordultam. Hangosan nevettem és megkérdeztem:
- Ezt most nem mondja komolyan, igaz?
- Dehogynem! Magának köszönheti! Vagy talán fegyvert fogtak a fejéhez, hogy felmásszon arra a hegyre? Csak magának köszönheti, a tébé meg fizeti az én pénzemből az ellátását!
Jólnevelt vagyok, így csak egy rövid kacajt engedtem meg magamnak -miközben mélységesen sajnáltam, s most is a hölgyet- majd ezt mondtam:
- A részeg sofőr, ha nekimegy a fának, na, ő magának köszönheti. De itt nem erről van szó.

Erre néni hápogott kicsit, és annyit motyogott, hogy "nem kötelező hegyet mászni"... majd mikor fordultam vissza a rejtvényemhez, hangosabban hozzátette:
- Ja, hogy maga a rokona! Akkor értem, hogy melléáll! De ha tudná!!

Nos, nem, nem vagyok. És nem állok mellé, sőt, ha neki mondta volna a néni, mélyen hallgatok. De tudom, néni akkor nem szólalt volna meg, ha hallótávolságon belül van Erőss Zsolt.
Csak néha gondolkodom és néha -bár ritkábban is mint szeretnék- tovább is látok a saját szemellenzőimen.