A tegnapi nap legemlékezetesebb eseménye lemaradt, úgyhogy most ezzel kezdem.

Onnan hiányzik egy aprócska szelet, hogy Lucival elindultunk a kávézóból a Népliget felé. Addig stimmel a napi dokumentáció.
Az történt, hogy időben indultunk a buszhoz, mentünk a metróhoz, majd mikor gondtalan örömmel -mely nem véletlenül, csak úgy támadott rám, hanem ez az elvégzett munka utáni elégedettség jele volt, hiszen nem borultam fel a mozgólépcsőn és nem csúszott el a mankóm a nem túl rokibarát kövezeten, tehát egészben- értem a metrókocsiba, s egy-két lépéssel beljebb értem, egyszercsak valami nekicsattant a nyomorult lábamnak.
Iszonyúan fájt és baromira megijedtem. Vasmarokkal tartottam magam a kapaszkodóban -még szerencse, hogy már ott tartottam, mert ha az nincs még a kezemben... meg ha nagyi sárga és csilingel, mint tudható, ugye...-, és mikor már biztos lehettem benne, hogy egészben vagyok, lenéztem a lábamhoz, hogy ugyan mi a frász történhetett.
Egy bácsi feküdt a földön, fejével a lábamnál -az csapódott neki a lábszáramnak, úgyhogy rögvest el is szégyelltem magam, hogy mit izélek itt ilyen hüjeségekkel, hogy lábam meg fáj meg tudomisén- s a kesztyűi és egy mankó hevertek mellette a kocsi padlóján. S bár lábai kilógtak a megállóba, a hangosbemondó elsorolta a figyelmeztetéseket s közben csukódott az ajtó, köztük a földön fekvő bácsi túllógó lábaival (nem teljesen hiszem azt, hogy a visszapillantóból nem látszott a kilógó lábak és mankóvég valamint az embernek segíteni akaró utasok képe, de ez csak kekeckedés), többen indultak, hogy segítsenek, pontosabban nem láttam egészen jól, mert saját frászommal voltam elfoglalva, de az biztos, hogy Luci' karon fogta s úgy segítette fel a földről. Közben nekem átadta egy úr a helyét, így le tudtam ülni, a bácsi, aki az imént még a földön feküdt pedig mellettem állt az ajtónál.
Csendesen mormogott maga elé "Elvette a botom. Én nem tudok egy bottal járni. Nekem kell a botom. Elvette."
Lassan eljutott tudatomig, felé fordultam
- Elvették a mankóját?
- Ideadja nekem? -s mutat egy biccentéssel a mankómra. Annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, de nem is kellett gondolkodnom a válaszon:
- Nem. Ezt nem tudom odaadni, ez nekem kell. -természetesen mert ez az enyém. Ugye. Mellesleg enélkül sosem jutnék haza, merthogy mankó nélkül még a metróból sem jutnék fel, nemhogy haza a buszmegállótól (a kettő közti ezer akadályról nem is beszélve).
Tovább mormogott én meg egyre sz@rabbul éreztem magam, hogy most tényleg azt hiszi, hogy én vettem el a mankóját? Az vígasztal, hogy az enyém nagyon egyedi. Hogy mást ne mondjak, gyönyörűséges apró hejre virágocskákkal díszített példány, így nem tucattermék.
Odasántikált a szemközti ajtóhoz, s közben látszott, hogy 10 centivel rövidebb a jobb lába, mint a bal. /Nekem 4 és fél centivel volt rövidebb szintén a jobb lábam cirka másfél évig. Aztán "kinőtt", sőt, hosszabb is lett egy lólábnyival... de ez egy másik történet, melyre minden lehető s lehetetlen alkalommal visszacsatolnak nem is létező agyam nem is létező idegszálai.../
Még mikor leszálltunk is, sőt, azóta is azon gyötrődöm, hogy oda kellett volna adnom neki a mankómat. Hiszen nekem itthon van összesen 6 darab. S tudom, hogy nem tehettem meg, mert akkor nem tudtam volna hazajönni, úgyhogy baromság az egész, sőt, megkockáztatom, hogy bácsi helyzetén az én egy mankóm mit sem javított volna, hiszen ruháját elnézve, s a belőle áradó összetéveszthetetlen aromát hozzávéve, gyanítom egy mankó ide vagy oda nem sokat számított volna az élete dolgához képest. De ez nem sokat könnyít a lelkemen.

Ez a rinyálás meg nem sokat könnyít a bácsi helyzetén.

Hazajöttem. Már ott a metrón hüledeztem egyrészt a belehasító fájdalom miatt, merthogy az a terület érzéketlen a lábamon (ahonnan hiányzik a lábszáram 40%-a és újra s újra átültetett majd sokadszorra megtapadt bőrfelület fedi azt), így nemcsak az éles fájdalom, hanem a meglepetés is letaglózott, másrészt az ijedség. Hogy ennyi melóval (nem, nem magamról beszélek, hanem elsősorban Fazekas dokiról, aki fáradságot, TB pénzt nem kímélve, kórházi asszisztenciát sokszorosan igénybe véve, csak ezt a területet a lábamon, egy hónapon át kétnaponta megműtött, majd aztán még vagy nyolcszor, azért, hogy nekem ne egy lábon kelljen felnevelnem a lányaimat) megmentett szépséges (gyurmafigura is lehet szépséges, jó?), okos (meri valaki Süsüre azt mondani, hogy nem egy észlény?), erős (jaj, nem jut eszembe semmi, de engem elbír, legalábbis bottal mindenképpen, úgyhogy erős, ugye?!) jobblábam most egy ilyen szerencsétlen dolog miatt megsérüljön. Ugyanis az senki előtt sem kérdés, hogy azért ez a láb, valószínűleg nem annyira kitartó, mint az én egész élettartamom. Hogy így fogalmazzak. Mert bármely külső seb ezen a felületen hosszantartó károkat okozhat. Úgyhogy nem mertem megnézni csak késő este.
Fájt és zsibbad(t), de nem volt rajta látható sérülés.
És most ideértem a mai naphoz.
Reggel kellett volna mennem lympho-rendelésre, csak tegnap nem szóltak nekem (most ezt kivételesen nem én felejtettem el, persze, lehet, ha szólnak akkor meg miattam nem megyek, de nem erről volt szó), így a viziten elmondtam a metrós kalandom, úgyhogy doktornő berendelt magához, külön vizsgálatra. Megnézte, megtapogatta (csinos, kedves, okos, szép, de) buci lábam, és kérdezte, hogy mit érzek. Mondtam, hogy este óta folyamatosan zsibbad a lábszáram, ami nem nagyon nyugtat meg és egy ponton néha fáj is. Rinyálok, rinyálok, de na. Majdnem azt mondtam, hogy "egy lábam van", de épp ez az, hogy szerencsére (KösziFazekasdoki!) KÉT lábam van, s azt mindenáron, ha törik ha szakad meg óhajtom tartani, tehát ha bármi nemmindennapit tapasztalok, akkor biza rinyálni is fogok.
Abszolút megértette, sőt. Kiírt néhány speciális kezelést arra a területre, én is megnyugodtam és végre nem rinyáltam.

A legjobbkor történt ez. Szegény bácsi. De nekem ez most a legjobbkor volt.

MIndenféle tornát megkaptam, aztán a lábamra tett fel Dóri elektromos kütyüt a nyomorult rész kezdetéhez és végéhez (cirka 30 cm távolság:), mert köbö a kettő között zsibbad most is. Én állíthattam be az erősségét az árfolyó áramnak, ami elég nehéz dolog, mert mikor a derekamra kapom ugyanezt, akkor az ottani bőrfelület remek visszajelzést ad arról, hogy mehet-e még a felületi égés veszélye nélkül, ami most hiányzott, hiszen teljesen buta az a terület nekem. De sebaj. Mikor már valami olyan mintha volt, nem tekertem feljebb a gombját nekije. Nem is lett piros a lábam. Már úgy értem, nem lett piros JOBBAN, mint amilyen amúgy is szép, okos, erős, kedves nyomorult lábam. :)
Aztán mégegyszer kaptam ilyet, s az ebédnél vettem észre, hogy nem érzem a zsibbadást ott ahol addog folyamatosan érezhető volt. Úgy örültem, el is újságoltam az asztaltársaságnak! :)
Persze azóta ismét zsibbad, de ez azt üzeni nekem, hogy a holnapi meg a jövő héten naponta kapott kezelésnek köszönhetően visszanyeri teljes pompáját okos, erős, szép és nagyon TARTÓS lábam.

Na. Ugyan a tegnapi sokk annyit elért nálam, hogy reggel elfelejtettem bevenni a gyógyszerem. Remek. Levernek a lábamról s maradék agyam is kiugrik a helyéről. Kell ennél jobb?
Bakker.