Kis híján lefordultam a székről, amint vártam a büfében a hazaszállításom.

És ez csak az álomkórral terhelt nap megkoronázása volt.
Reggel -kedd lévén- a jó hír körrel kezdtük a napot, s én a fodrászt mondtam el, vagyis azt, hogy nagy nehezen eljutottam végre.

Aztán kartorna, jól megmozgattuk a vállizületet. Majd volt egy kiadós teljes torna lenn a szőnyegen, már ott éreztem, hogy jóformán szédelgek miközben felkászálódtam, mert olyan nehéz volt a fejem, hogy ihaj. Már úgy értem, hogy a gyári, sztenderd súlyánál is nehezebbnek tűnt, s mindez az álmosság számlájára volt írható.
Még kaptam elektromos kezelést Dórinál, a fizikoterápián (annyira okos vagyok, hogy máig nem felejtettem el, mi a különbség a kettő között!!:). Utána fel kellett mennem a főépületbe, mert ergometriai mérésen kellett részt vennem.
Fújtam gépbe, tekertem biciklit kézzel, megbökték a fülem, és kiderült, hogy lusta disznó vagyok.
Mellesleg Rózsika többször megbökött, hogy ébredjek már fel, mert úgy tűnt a maszk alatt elaludtam.
Nos, be kell vallanom, nem jártam messze ettől.

Utána már csak ebédeltem és a büfében olvastam, míg jöhettem haza. De annyira kókadtam, hogy komolyan fennállt a veszélye, hogy lefordulok a székről.
De az autóig még sikeresen kitámolyogtam, majd egy éles kanyarra riadtam fel, az utcánk elején. Nem mondom, hogy kipihentem magam, de jó volt.