Kaptam. És megint csak nézek, és nyalogatom a kanalat.

Mária, kivel már tavaly is együtt koptattuk az OORI Nappali Kórház-ának szerkentyűit, most is ugyanakkor jött, mint én, és első nap, leplezetlen örömmel ölelt keblére, hogy újra láthat. Én persze egy pillanatig csak lefagyva álltam, s kerestem nem is létező agyam tágas távlataiban az infót, hogy bennem milyen érzések vannak elraktározva ehhez az archoz, s lám, megtaláltam: pontosan ilyenek, ettől még továbbra is "lefagyva álltam", hisz én ilyet ébresztek valakiben?? De nem hangoztattam hitetlenkedésem, nehogy rájöjjön, ja, tényleg, nem is örül nekem... úgyhogy csak élveztem népszerűségem.
Minden délután, együtt mentünk fel az ebédlőhöz -egészen pontosan én akaszkodtam a nyakára, sőt, akasztottam rá, szó szerint a batyum, mert egyik kezemben mankó, másikkal meg kapaszkodtam, ugye- majd utána sokszor együtt kávéztunk, s beszéltünk kifele mindent, ami csak eszünkbe jutott.
Megbeszéltük például Esztergomot, hisz Ő ott tanít, én pedig ott születtem; megbeszéltük Írországot -naná, én mindenhol és mindenkinek eldicsekszem vele, hogy én biza voltam már Írországban és, hogy milyen de milyen gyönyörűséges hely és, hogy milyen de milyen lyányom nekem Ditte.
Mária pedig elmesélte, hogy egy ideig élt az USA-ban, s azidő alatt ismerte meg az almavaj receptjét, amit igen nagyon szeret.
Telt múlt az idő, az ebédek s az utánuk következő kávézások hasonló jókedvvel és ráérős beszélgetésekkel teltek -megjegyzem, gyanús nekem, hogy engem őrizett aki ott maradt hosszasan kávézni a büfében, hisz értem a legjobb esetben is csak 3-4 között jött az autó, de ezt rendre tagadta mindegyikük, ha rá mertem kérdezni- s egyik nap vittem be kenyeret.
Egyet, egy szalonnásat Bencének a masszőrnek, és egyet felszeletelve mindenki másnak, hogy megkóstolhassák. Ez utóbbi tökmagos volt, s ebből akkor délután Mária el is vitt magával két szeletet, mert a kórházból rögvest Esztergomba ment, valami főiskolai értekezletre, vagy mire, a lényeg, hogy estig nem nagyon volt alkalma enni, vagyis életmentővé lépett elő a ditte-kenyér. (A Szerencsi-Mill kenyérlisztjét használom mostanság és valami ihajla, milyen jó! Öööö... Marek kovásza várja a sorát, annyira még nem kötöttem föl az alsóneműm, hogy azt is kipróbáljam, de ami késik, az később van, ugye...)
Pénteken, a harmadik pénteken, vagyis az utolsó napon, Mária elém állt és a kezembe nyomott egy üveget:




Azzal, hogy ezt tegnap csinálta, mert nem hagyhatja, hogy ne ismerjem az almavaj áldásos lényét.
Mondjam, hogy mennyire meglepődtem? Próbáltam okosan nézni, de ez mint tudjuk az én fejberendezésemmel eleve vesztésre ítélt próbálkozás, úgyhogy csak megöleltem Máriát.

Tegnap meg is kóstoltam. Valóban az alma lelke bújik meg az üvegben. Krumplis kenyérrel próbáltam, és valami fantasztikus volt. Lehet, hogy ma sütök egy joghurtos sütit és ezzel fogom megkenni, Ildike szerint abba is nagyon jó lehet, meg Botikának is adtam egy gyűszűnyit, hogy otthon bemutathassa a lyányoknak (ööö... elnézést Botiné! anyának és a lyányoknak, de most csak akromoszómák jellegzetességeire gondoltam, na) És mikor megkóstoltam, majdnem írtam is Máriának, hogy mennyire jó, de aztán rájöttem, hogy nem illik kiütni a kanalat az ebédre figyelő ember kezéből egy kéretlen sms-sel, hiszen déltájt járt az idő, így elmaradt az ujjongásom.

Szégyen, vagy nem szégyen, én ha elmegyek a hűtő mellett, fogok egy kiskanalat és merítek egyet az üvegből. Csak úgy.
Borzalmas vagyok.
De azért is értékelendő ez a tett, mert így, visszamadzagolva, s rózsaszín bugyistul figyel a hűtőben az üveg, úgyhogy igenis nagy munka megszerezni azt az egy-egy kanálnyi almacsodát.

Köszönöm Mária!
Írok.
És igenis írok neked is, Marek! (Amint nem bújdosok már a szégyentől. Na.:)