Hüpp.

Nem nagyon, csak egy kicsit. Három hét jár egy-egy sérültnek évente ebből a jóból, aminek én most a második hetét fejeztem be, így van még egy hátra. De egy csopitársam (höhö) már nem jön hétfőn, mert neki letelt itt az ideje, így most kivel fogok kávézni ebéd után?
Na, nem baj. Nem leszek ám egyedül, mert szerencsére van még ott néhány ember, aki igencsak kedves, s ha nélkülük tölteném ott a hátralévő hetet ugyanígy hüppögnék.

Ami most nagyon-nagyon kikívánkozik belőlem, az a meglepetés. Már megint. Újra. S ez némi .. nem is tudom... szóval, folymatosan meglepődöm.
Történt, hogy a aznapi hüppögésem kiváltó oka odajött hozzám, és átnyújtott egy kék cukroszacskót. Nem, nem nasis, hanem kristálycukros zacskót, melyben száraz kovász volt. Előző nap tárgyaltuk ki kenyérsütési szokásainkat s mondhatom ezt boldog elégedettséggel, s túltengő büszkeséggel, hisz hála Dittelyányomnak, állíthatom, tudok kenyeret sütni (hihhhhetelen fegyvertény ez az esetemben, kérem!), ezen remek receptes segedelemmel...ööö... miért kezdtem e-vel beszélni? Na, mendegy... már megint. Huh... végem van...
Szóval, száraz kovász. Amivel majd újfajta kenyeret sütök, ha felkötöttem a felkötnivalóm és összeszedtem szétszaladó bátoságom eme csábító, de térdremegtető feladat kapcsán. Merthogy ő, Marek, kovásszal süti a kenyerét.
Ezt megbeszéltük előző nap, hogy ezt hozza nekem, mert hisz ez a péntek volt itt idén az utolsó napja, hüpp, ugye mondtam már, de előkapott még egy cd-t is, azzal, hogy ezt nekem hozta, hallgassam meg, és nézzem is, hiszen egy dvd, s a felvételen egy koncert látható-hallható, melyen Brahms: Magyar táncok című művét adja elő a Magyar Telekom Szimfonikus Zenakar (kép is innen) és egy sor más művész, minden opust más-más stílusban.



Hát, ide is nagyon illik a rakás ö-betű. Csak állok és nézek és próbálom tovább életben tartani az addig láthatóan jól működő álcámat, mellyel megtévesztettem szegény környezetem, mely szerint én egy kedves, szeretnivaló, barátságos, okos nő vagyok, nem pedig ez a buta, oktondi, kekec nőci, aki meggyőződésem, hogy valóban bújik a lepel mögött. 
Most jutottam odáig, hogy végighallgattam a lemezt. Vagyis végignéztem a koncertet, most pedig csak hallgatom. Huh, hát, ez is olyan élmény, amit nagyon értékelek. Sosem jut már ebből nekem, az igazi koncert látogatásból, de ezt nem is sajnálom, ezért, hogy ezt megkaptam, viszont nagyon hálás vagyok. Hallgatni valami gyönyörűséges élmény, látni pedig egyszerűen pazar. Az, ahogy teljes egészükben benne élnek a zenében, az lenyűgöző.
Hiába, egyszerű vagyok, mint egy bot. Vagy ahogy már tegnap, vagy mikor megjegyeztem (meg mindig, tudom), mindenben vannak visszacsatolások, így ebben is találtam.
58 perc 06 másodpercnél kezdődik az ami ...
 Magába néző, tekintetét fel nem emelő, csak a mozdulataira figyelő ember... És egy kéz. Kidagadó erek, szinte bütykös hüvelykujj, kerek, majd' csontig rágott körmök, görbe ujjak...
Zsolti keze a modelleken... tekintete a kisasztal, számomra átláthatatlan dzsumbuján... és épp az a zene, ami megidézi azt a kort, az érzést, és a múlhatatlan hiányt...
58:06 XXI. Magyar tánc;  DJ Dermot és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenakar

Marek, köszönöm. Írok.