Ez egy fontos kifejezés, bár olyan ez, mint a vezetővonal, csak akkor jövök rá, hogy jé, ez az, amikor a szóval, magával találkozom, mert természetes, hogy ennek ilyennek kell(ene) lennie, de a keresztségben kapott hites nevét, na azt, azt nem tudom.

Vagyis dehogynem, hiszen "Tudtam, tudtam!.... csak nem sejtettem!" /Oscar; Sylvester Stallone/, de így működnek a kerekek agyam helyén, na.
A történet a következő:
Tegnap átmentem Érdre, mert 12-én kaptam egy csekket, amin irgum-burgum mellett szerepelt a március hetedikei befizetési határidő. Vagyis öt nappal a megjelölt utolsó után kaptam kézhez a csekket. Hívtam is de ízibe az ügyfélszolgot, hogy tzsókolom, most mi van. Kedves tinilány -ennyit merészelek saccolni kedves, egy darabig csilingelő, majdan sátánira váltó hangja után- közölte, hogy ez egy februári számla, igen, akkor lejárt a türelmi idő. Mondta az összeget, mely ahhoz, az ezek szerint elmaradt befizetéshez tartozik, s én kotortam az igazoló szelvények között, de olyat nem találtam, ráadásul az agyamban való kutakodás sem hozott eredményt az összeg hallatán -ami persze nem sokat jelent, de meg kell próbálnom mindig-, s mondtam is, hogy ilyen összegre én nem is emlékszem! Ennek hallatán okos, kedves hölgyike, aszongya nekem a telefonba:
- Áhááá!! Akkor itt van! Ha nem emlékszik, nyilván be sem fizette, akkor itt baj!
Nos, itt én is átváltottam, intellektuális és mély tudást sugalló hangomról, a még többet tudó, s ellentmondást nem tűrőnénihangra:
- No álljunk megy egy pöttyet! Ugye ha egy összegre nem emlékszem az ötszáz befizetett csekk közül, az azért önmagában még nem jelent cáfolhatatlan bizonyítékot arra, hogy be sem fizettem!
Nem áltatom magam, hogy, kedves, okos, tini a telefonvonal túlsó végén egy másodpercre is elgondolkodott volna a hallottakon, sokkal inkább valószínű, hogy a beszélgetés rögzített volta vitte rá az ez utáni hangnemváltásra, mely kifejezetten kontrasztos volt, de nem is az ok a lényeg, hanem a tény, mely szerint már érdemben lehetett beszélnünk. Nem is fárasztottuk egymást már sokáig, majd mikor tudtam, átmentem Érdre a legközelebbi T-pont-ba.
Mostanában nehezen veszem az akadályokat, s most vásárolni is mentünk, így vittük a kerekesszékem is, mert egy bevásárlás túráját nem bírnám most végigbekkelni, így kézenfekvő volt, hogy a telefonos macerát is székből intézem (egy korábbi alkalommal vagy egy órát kellett ácsorognom az üzletben, mert vagy vagy két négyzetméter szabad hely, de pad vagy egyéb ülőalkalmatosság na, az nincs, úgyhogy most elővettük a székem, s azzal mentem be.
Itt találtam szembe magam ismét az akadálymentesítés problematikájával.
Ültem a székben és vártam a sorom. Az üzlethelyiségben a pult kialakítása L alakban zárja a teret ügyfél és ügyintézők között, s az L hosszabbik szára felőli három helyhez kerekesszékkel be sem lehet menni, nemhogy ott szembefordulni a pulttal, de az első két hely, vagyis az L rövidebb szára elegendő helyet biztosít a mozgáshoz, sőt, ahogy első blikkre tűnt -s láss csodát! be is ugrott a térdszabad pult megnevezés- okosan, s ez hagyján, az építészeti szabványnak megfelelően kialakított is. /Kép is a linkelt oldalról./















Aztán jobban megnéztem. Dizájn, az van. Szabad terület, na az nincs. ("Csempe a francba az van! Vacsora semmi!" /Gáspár Sándor; Csapd le csacsi/)
A pult magassága még éppen tolerálható, bár az a sérült, aki nem tudja kihúzni magát a székben, vagy éppen nem olyan sudár eleve, na, az már nem tudja aláírni az elé tolt aláírnivalót, mert egy kukkot sem lát a pultra kitett papírból, de mondom, ez a kisebb baj. Sokkal, de sokkal nagyobb, hogy ugyan elvileg térdszabad a pult kialakítása, de ott, egy laza saccal belőve, olyan 12 centi magasságban -mely tengelymagasságot jelez- egy böszme, olyan 8 centi átmérőjű krómozott cső irdatlakodik keresztbe a teljes nekem, kerekesszékesnek, szabadon hagyott helyen. Vagyis így mintha be tudnék állni a pult alá a székkel, hogy olyan közel kerülhessek az ügyintézőhöz, ahogy az egészek is, hiszen ott van vagy fél légköbméternyi tágas térség a pult alatt, csakhogy a dizájn -a fémesen csillogó, s így magabiztosságot és megbízhatóságot sugárzó cső, pontosabban csövek, mert kettő is van belőle- épp a szék lábtartójának magasságában, utamat állta. (Van olyan barátom, aki kétláb amputált. Na, ő egy olyan 25 centivel közelebb kerülne a pulthoz. Vagyis akkor ismét egy diszkrimináció, de ez jelen korban -mikor egyik árkot a másik után maga a kormány sőt, a király ássa -szigorúan ki nem fizetett rabszolgákkal, jaj, akarom mondani közmunkásokkal-, akkor egy piacvezető telekommunikációs cégtől ez már nem lehet gond, ugye? (Viva viktor!)

Aztán, mikor itt elintéztem a dolgaim, átmentünk a texoba, ahol is a mozgássérült mosdóba vitt előbb az utam. No.
Ennek helyigénye is szabványban rögzített.


















A kép is innen, ahol is olvashatóak az erre vonatkozó irányelvek.

A helyiség mérete megfelelő is, ahogy kell, de a szabadon hagyott fordulókört elfoglalta egy pelenkázószekrény.  Így abból elvéve egy 60cmx60cm-es területet.
Nem, nem lehajtható pelenkázóasztal, hanem egy szekrény, melynek alja nyilván lezárt, hiszen otthon a tartalék pelus tárolására szolgál, de itt, itt aztán semmi értelme, csak és kizárólag a helyet foglalja. Én be tudtam állni a székkel, amolyan féloldalasan s ki evickéltem belőle, majd a zokos megoldással magammal hurcibált mankóm segítségével átvarázsolódtam a kellő helyre, de egy paraplég mondjuk ezt nem fogja megtenni, mert nem tudja, így épp annyira használhatatlan neki a helyiség a célra, mint mondjuk az áruháztér hűtőpultja. Vagyis kedves tecso megint adott egy pofont annak a bizonyosnak, s jelen helyzetben e példa még csak nem is stílusidegen.

Nos, ezután mehettünk vásárolni, majd röpke egy óra után haza is. Én pedig máig pihentem kifele a túra fáradalmait. És persze kicsit dühöngök is a T-com és Tesco hozzáállásán.