Én.
Hosszú, nagyon hosszú volt ez a hét. Fáradságos, mozgalmas, és péntek estére már minden tartalékom végére értem.
Kezdődött a hetem egy Hoppá!-val, s azt követően mindennap bírtam rohangászni, mint a mérgezett egér.
Kedden vért adtam, ahol „cserébe” ultimátumot kaptam, miszerint ha nem viszek legközelebb neurológiai státuszt magamról, nem adhatok vért… szerda … nem emlékszem, csütörtökön vívtam az ELMŰ-vel egyet, de én győztem,s ahogy szálltam fel a buszra az Etelén, lezavart a sofőr, mondván a pályaudvaron nem lehet a buszon jegyet venni, csak benn az állomás épületében, menjek vissza.... bakker... szavakba is foglaltam, mit gondolok kedves szolgálatot teljesítőről, egy rövid és megfelelően hangsúlyos "Bájos!" hangoztatásával, melyet mikor kimondtam, eszembe jutott, hogy ezután lehet, mire megszerzem a jegyet -automatából, mert pénztár éjjel már nincs nyitva, ezért gondoltam, hogy most tán a buszon is kaphatok jegyet-, nem lesz busz amire felszállhatnék, mert ott hagy okos bácsi, de lám, ahogy battyogtam vissza, egyszer csak elindult a jármű -akár frászt is kaphattam volna, de annyira fáradt voltam, hogy gondoltam, "ott vagyok hagyva...já, und??"... és caplattam tovább-, de nem előre, hanem elkezdett hátra tolatni, hogy kevesebbet kelljen gyalogolnom. Ez nem volt több, mint egy gesztus -hiszen cirka négy lépést spórolt nekem ez-, de ezzel jelezte, hogy "bocsikana"... Persze, miután még vártunk vagy két percet, jött egy utas, akinek nem volt jegye, s lám, őt nem küldte vissza munkaköri leírását betűre betartó alkalmazott... de ezt csak kekecségem jegyzi meg... persze az is idetartozik, hogy nem ott szálltam le, ahol akartam, mert nincs eszem... így gyalogolhattam a sírás határán küszködve kétszer annyi távolságból... de ez is csak egy kis közjáték...
Elértem a péntekhez. Még csütörtökön reggel megláttam a mozgilevlisten, hogy pénteken lesz a MEOSZ elnökségi ülése. Persze vezérhangya feléledt, mer’ az olyan. Én nem vagyok elnökségi tag természetesen, de mivel az esemény nyilvános volt s a téma meglehetősen érdekelt, így azt éreztem, ott a helyem. A szállítást három munkanappal előre kell kérni, így én eleve ezzel kezdtem a mondókán amikor próbáltam elintézni a dolgot, mert a San Marco utcát elérni nekem meglehetősen macerás sima tömegközlekedéssel, s igen, be is igazolódott sejtésem, miszerint nem olyan egyszerű ez. Nem volt szabad hely, de mondtam, hogy miután az ülés 13:00-kor kezdődik, én akármikor előtte felmegyek, egy sarokban elücsörgök addig, csak segítsenek odajutnom. Nos, MEOSZ-BKV szállításban hely már semikorra sem volt, de a diszpécser nagyon készséges volt és a támogató szolgálattal megoldotta nekem, annyi macerával, hogy reggel 9-re kellett a Népligethez érnem, mert vagy akkor visznek, vagy nem…
Szóval csütörtökön éjjel értem haza, zsibongott mindenem… fájt a lábam, a talpaim, az összes lábfejem, az összes csípőm, az összes térdem, de legjobban a tudat, hogy másnap hajnalban (igen, nekem a 8-as indulás az hajnal, na) megint mennem kell. Persze a „kell” erőst idézőjelben értendő, hiszen önként és dalolva vállalom ezt, de akkor is. (Ide az a példám ugrik be, hogy akár ülhetnék egy sarokban nyáladzva s várva a szebb napokat, vagy mehetek a dolgaim jobbá tétele érdekében, ez most konkrétan ilyen.)
Naná, a busz vagy 20’-et késve indult, de a sofőr megvárt a Népligetnél, így nem kellett expedíciót szerveznem, hogy eljussak a San Marco utcáig. Ott leültem és vártam az időre, nos, nagyon ráértem, de nem sokat kellett unatkoznom, sőt, egy percet sem, pedig volt vagy három teljes szabad órám. Kávéztam Szakály Józsival –gyakorlatilag minden alkalommal meghív, ha arra járok-, akinek elmondtam a saját hozzáállásom a jelen politikához, illetve azon belül a minket –sérülteket- érintő kérdésekhez, elmondtam a MÖÖÉÉF álláspontját, melyet elnökünkkel pár perccel a megérkezés előtt egyeztettünk telefonon, s melyekről nem kellett különösebben győzködnöm Őt, hisz személy szerint ugyanezt gondolja.
Majd ismét ücsörögtem kicsit, de akkor sem kellett magányomba burkolóznom, hisz kellemes beszélgetésbe keveredtem a recepcióssal, aki persze névről ismert már, s most személyemet is összekapcsolhatta a telefonban hallott hanggal, illetve a listákon, s a facebook-on olvasottakkal. Aztán odaértek az újonnan alakult Mozgássérültek Akciócsoportja alapítói is, akiket én már korábbról nagy becsben tartok –egyiküket ha engedi, ha nem, barátomnak is notoriusan-, s lassan odaértünk az egy órához, mehettünk a tárgyalóba.
Az elnökség tagjain kívül még voltunk néhányan vendég státuszban, úgy látszik nemcsak én vagyok ilyen kotnyeles.
A teremben a falon körben képek, a falak mentén sorban számítógépek –gondolom közhasználatra- s a bejárattal szemben nagy betűkkel a falon ez az idézet:
„Ami nekünk nélkülözhetetlen
az mindenki másnak kényelmes.”
Annyira igaz ez. (Mint ahogy az is, hogy nagyon nem véletlen az az elkeseredés, az a már-már düh, ami egyre csak gyűlik a fogyatékkal élőkben a jelen helyzetben. Amint most rákerestem erre a mondatra, találtam ezt a cikket. Megemlítésre érdemes, sőt, nevesítésre is. Egy részlet, hogy nekem így, itt is meglegyen:
„Soltész Miklós országgyűlési képviselő, a Fidesz-KNDP népjóléti kabinetének vezetője megnyitó beszédében kiemelte: amikor akadálymentesítésről beszélünk, nemcsak fizikai, hanem infokommunikációs akadályok megszüntetéséről is szó van. A fogyatékos emberek jogairól szóló 1998-as törvény 2005 végét jelölte ki határidőnek a magyarországi középületek akadálymentesítésének megvalósítására. Ezt később módosították, az új határidő 2010. december 31-e lett.”
Megjegyzem, Soltész Miklós ma is a helyén van, s a dátum erőst túlhaladta a jelzett napot, ám az akadálymentesítés messze nem teljes, s nem, nem a mindenfélékről beszélek, de ha csak a középületeknél maradok, akkor is azt kell mondanom, látványos törvényszegésben van az illetékes, hiszen határidő átlépve, teljesítés nuku, de még csak annyi sincs, mint előbb, hogy a határnapot kitolták volna.
Ez akkor annyit jelent, hogy ja, megpróbáltuk, nem sikerült, ez van???? Na, ilyenkor mondom azt, hogy bájos…. Soltész Miklós is, csakúgy mint Nyitray Imre bekerült nálam a megjegyzésre érdemes organizmusok csoportjába.
De visszatérve a lényeghez, s nem említve a lényeget,csak benyomásaimat, el kell mondanom, hogy egész nap ott voltam. S ez talán mellékszálnak hat, de csak azt akarom érzékeltetni, hogy az így eltelt órákba bizony belefért az emocionális libikóka élmény. Amit meg kell jegyeznem az az, hogy volt egy pont, mikor azt gondoltam, hogy ennyi… ennyi volt és nem több és nemhogy én mit keresek ott/itt, de ennek az egésznek – mozgássérült, egyáltalán sérült érdekvédelemnek- láthatóan a világon semmi keresnivalója a mai Magyarországon.
De szerencsére –ha én magamtól nem is, de- a libikóka, vagy inkább az az önhajtós ivós-madár nem tehet mást, mint azt, hogy ha egyszer leért fel is emelkedjen… s minden alkalommal érezze, hogy tán nem fog ismét alászállni…
Igen. Addigra felébredt újra a már-már elfedett optimizmusom, s főleg mikor szóba került a Fogyatékos Emberek Világnapja, s az ehhez kapcsolódó tervek –melyhez persze kotnyelességemben nem bírtam befogni a szám és vendég-státuszom kihasználva hozzászóltam kicsit-, teljesen megnyugodtam.
Egykor kezdődött az érdemi rész, s hatkor kezdtünk szedelőzködni. Tamást (T-boy) megkörnyékeztem, hogy vigyen ki a villamosig legalább, amire szegény készséggel vállalkozott is, de Szakály Józsi – a MEOSZ főtitkára s irodavezetője, aki valamiért szívesen beszélget velem, amit én elmondhatatlanul értékelek- mintegy megelőzte, s felajánlotta, hogy elvisz a buszomig. Este lévén és tekintve a hetes rohanásom, s lábaim állapotát, az Etele térre kellett valahogy kiérnem, ami még macerásabb, mint a népliget, de Józsi volt oly önzetlen és a péntek esti csúcs ellenére is kifuvarozott odáig, hálám örökre üldözi őt is… Egy órát vártam a buszvégen, mert az orrom előtt ment el a járat, de már nem bírtam ülni, úgyhogy támasztottam az oszlopot s néztem az utazóközönséget, majd felszálltam.
Nincsen agyam… na. Már egyszer megtettem, hogy leszálltam a vasútállomásnál, pedig az Eteléről induló busz bemegy a városba s fele olyan messzeségben tesz le, mint az a megálló, de ezt elfelejtettem akkor… ahogy most is, megkértem kolleginát, hogy jelezzen, s mikor ez megtörtént esett le a tantusz, hogy bakker, nekem nem is kel még leszállnom… ááááá, csak kicsit éreztem megint hülyének magam, de sebaj, egy ilyen hét után ez már nem nyom a latban, igaz-e!?
Szóval, december 3. Fogyatékos Emberek Világnapja.
Összegzésül talán annyit, hogy 1) elértem végteljesítésem, 2) az érdekvédelem ellenállóvá tesz, legalábbis még sokkal nagyobb ellenállásra sarkall, mint alapjáraton, hiszen így nagyító alá kerülnek a részletek.
S nagyítóm van, sőt, a legtöbb dolog annyira szembetűnő, hogy némelyek éppen azért nem látják azokat, mert szinte akkorák, hogy a szemü(n)ket verik ki…
Várom a telefont.
