Ma megint mentem, bár legszívesebben meg se mozdulnék, de mennem kellett, mert így éreztem korrektnek. (Amihez persze az is hozzátartozik, hogy ugyan nehezen, de képes voltam nekiindulni.)
Szóval, történt, hogy a remek új (nem új új, de nekem mindenképpen, na) telefonom pénteken főpróbának lett alávetve, vagyis a Batta-Egom távot kellett volna rádió szolgáltatással bírnia. Nos, ez nem ment neki, pedig én nagyon drukkoltam s támogatásomról biztosítottam őt. Hol suttogott, hol egyáltalán nem szólt, hol pedig a fülhallgató gyugóját ujjaimmal a megfelelő pozícióban tartva mégis hajlandó volt hangot küldeni fülembe.
Hétfőn aztán hazajöttem, újabb laza 4 óra -illetve most majdnem 6 is volt az, mert a MADA gyűlésén voltam, ismét a Vakok Intézetében-, és mára szedtem össze a bátorságom, hogy írtam Andrisnak, házi telefonosunknak, hogy megint milyen macerám van. Aztán kis levélváltás után végül átmentem a boltjába Érdre, mert nekem egyszerűbb, időm mint a tenger, így is jóindulattal viseltetik felém, egyszerűbb volt így, mint ahogy fel is ajánlotta: meló után még Ő jött volna be hozzám az én telefonomat pesztrálni... görény vagyok, persze, de szeretem azt gondolni, hogy nem ad hoc, hanem okkal, ha nincs más megoldás...
Naná, még délben hálóingben voltam, így igen sietve kellett készülnöm, hogy az egy órával későbbi buszt elérjem (szaladtam is, de esküszöm, tényleg, úgy iszkoltam,, hogy ihaj, mert megelőzött a busz, pedig mindig olyan ügyesen megyek, hogy súlyos 10 perceket várok, de most bezzeg, le is hagyott, én meg rohanhattam... de elértem!), és megküzdöttem a nem végállomáson való leszállással is, de ez is ment (meglepő ez, minden kaland nélkül sikerült, s ez ritka az én unalmas roki életemben benne...).
A lényeg, hogy ma átmentem aktuális telefon macerámat rendezni, amit meg is tettem, s az aközben történtek nyitottak egy újabb kérdőjelet agyam helyén.
A kérdés, nem is kérdés, csak a következő lépcsőfok a sorban, mely nem más, mint a segítség elfogadása.
S ez azért is külön szerepel most, mert külön aktualitása van, mert az első tudatomnál töltött pillanattól tudom, hogy segítség nélkül én már soha nem fogok működni -s ehhez most bevillan a nem is oly rég megtett másik lépcső, hogy kiszakítottam magam abból a posványból, ahol hét évet töltöttem s ami méltatlanul vált azzá ami végül lett, egy náciktól, parazitáktól, aljas hazug szemetektől hemzsegő hellyé, ahonnan el kellett jönnöm ahhoz, hogy ne váljak azzá amit borzadva figyeltem a nap sok-sok órájában, mert ott is rengeteg segítséget kértem s kaptam is, de a mérleg iszonyatosan aránytalanná vált az utolsó időben, s a képzelt barátság valódi fénye tette meg az utolsó lökést-, tehát elfogadtam, hogy nem vagyok meg segítség nélkül, amit kérnem kell, s amit meg is kapok. Többnyire. Ha pedig nem, nem dőlök kardomba, de nagyobb részt megkapom.
Ám most, kézzelfoghatóvá vált a másik véglet is, mely mással is összefügghet persze. Ez pedig a korom, vagy éppen pusztán csak az a tény, hogy nő vagyok. Jelesül az, hogy ha nem is kérem a segítséget, hagyjam adni azt.
Tudom, hülyén hangzik. Történt, hogy a táskám egyik zsebéből kotortam elő a headset-et s kirántottam vele egyet az őrző kavicsaim közül -tényleg, vissza kell rendeznem azokat!!-, ami megszabadulván a gúzstól, boldogan eredt is világnak, egyenest le a kőre, ahol is önfeledten pattogott a lábam s mankóm körül. Az üzletben éppen benn lévő két fiatalember azonnal ugrott is, hogy a néninek segítsen, én meg nagyon hülye, ahelyett, hogy hagytam volna, elhessegettem őket, mondván, köszönöm, megoldom.
Mintha egy fúria lennék! Vagy mi a jégverés... Pedig ami egy egésznek nem tart mondjuk 3 másodpercig, az nekem felemészt vagy fél percet is és a koreográfia meglehetősen ... nos, meglehetősen ééérdekes.
/Elegáns lehajlás innen, ni/
Csak nekem nem ilyen hosszú a hajam, és öreg is vagyok, meg nem ilyen az ortopéd-cipőm se, de pláne nem ütő van a kezemben, hanem mankó. De a sikk, nos, az hasonló volt...
Szóval, miközben ezen akrobata mutatványt vittem véghez, átfutott az agyam helyén, tán jobban tenném, ha innentől elfogadnám a felajánlott segítséget.
Nos, rajta vagyok a projekten. Esküszöm.
Ha beletanultam, tán észre is veszem majd. Vagy nem. Ki tudja, ugye.
