Előrebocsátom, hogy jaj... de sőt...

Azt hiszem, én földhözragadt egy öreg tyúk vagyok, és nehezen viselem a szájbarágós ezostílust... de mondhatnám azt is, hogy az erőteljesen meglovagolt bulvármaszlagot... s nem linkelek semmit, mert nem, na.

Amiről viszont most zengedezni akarok az a karmolás és annak ijesztő volta.

Mert ugye, 3 nap múlva lesz egy hónapja annak, hogy Tanár úr bepöckölte lábujjaim, melynek eredményeképpen örömmel üdvözölhettük egymást rég nem látott körmeimmel.
Aztán cirka két hete kikerültek pöckeim az ujjaimból, azóta tudok cipőt felvenni és járni. Igaz, két mankóval, de ez már csak szőrszálhasogatás, valljuk be.
Járok Edithez -minden gyógytornászok leggyógytornászabbika- és elektromos kezelésre, mert a lábfejem fájdalmán nem enyhített -remélem egyelőre- a műtét.
Naponta többször mosolygunk össze -mi, én és a jobb lábam körmei-, ám tegnap este sokk ért.

Nem festem...



/Mondom, nme festem, na/

Elvileg merevítették ujjaim középső ízületét a műtét során, tehát elvileg nem karmolhatnak. Ám tegnap egész nap gyötörtek, estére pedig már nem tudtunk összekacsintani a körmeimmel.
A frász az, ami belémállt, de rögvest.

Most szaladok -nem röhög, értve!? nem röhög, na- fozikoterápiára és gyógytornára, és elpanaszkodom Editnek legújabb tapasztalásom, s hagyom, hogy megnyugtasson, s kiderüljön ismét, csak én vagyok a zeccerű, s nem lesz semmi baj, nem kerülnek megint ujjaim az út és én közém....