A rétes az jó. A bim-bam kocsiból való is.


Még tegnap délután fejembe vettem, hogy megsütöm a hétvégén FamilyFrost-tól vett meggyes rétest, mert egy öreg nyanya vagyok, édesszájú, hiszen más örömöm már úgysincs az életbe benne.... :( ööö...
Csináltam is, ahogy kell, illetve akartam.... kiolvasztani kell előbb, és azt választottam, hogy a sütőben fogom azt is, gondoltam, gyorsabb lesz így, meg egyszerűbb is.
Na, kivettem a tepsit, ami a sütő fiókjában van -talán a tűzhely elején, a sütő alatt, legalul- és kivettem onnan.
Beleraktam a rétest, s mikor bemelegedett a sütő, kinyitottam az ajtót és beraktam a tepsit... akarom mondani, beraktam volna, mert ahogy hajoltam lefele, kezemben a tepsivel, egyszer csak azt éreztem, hogy egy dárda áll a hátamba... egyszerűen úgy maradtam, se lehajolva se kiegyenesedve, kezemben a tepsivel, mely már a sütőben támaszkodott, tehát legalább súlyt nem kellett tartanom, de megmozdulni sem bírtam. Csak álltam és ... és üvöltöttem.

Gerincsérvem. A változatosság kedvéért, ugye.

Még szerencse, hogy Berta itthon volt, alám taszigált egy széket, nagy mutatvány volt leülnöm rá eleve, de nem segített... úgyhogy kihozta a kerekesszékem majd alám a dynair párnát, meg kiadagolt nekem dupla adag cseppemet. (3x15-öt szedek elvileg, de nem kell csak naponta 1x, többnyire, de most 30-at vettem  be), persze azt is érdekesen kellett, mert ülni is csak támaszkodva tudtam....és -igaz, akkor már csak szaggatottan- üvöltöttem...

Aztán beküzdöttem magam az ágyba, mert nyilvánvaló volt, hogy ülni sem vagyok képes -szegény Berta segített ki a kerekesszékből, be az ágyba...-, és mivel ülni ott sem voltam képes, hát lefeküdtem, lábam felpolcolva, régen nem tapasztalt fájdalomhullámokat régi ismerősként viszontlátva, számoltam a perceket.
Körülbelül 3 órán át lappadt annyira, hogy már nem éreztem kísértést az ordításra. Ha muszáj volt, akkor kerekesszékkel indultam neki hatalmas és gyönyörűséges -mellesleg eladó.. na, na, lehet jelentkezni!!- házunknak.
A fájdalom mértéke, ahogy ott álltam az első villámcsapásnál az ismerősen embertelen mértékű KÍN-t konstatálva, ezt -mármint a mértéket- leszámítva is meglepett. Valahogy azt éreztem, hogy engem átvertek!!!

Ezt én kikérem magamnak!
Ezen már túl vagyok, én ezt a szintet már elhagytam, ez valami tévedés!!!

A fájdalom emlékké lényegült gigászi voltáról sokszor írtam már, mert ugyan "csak" az emléke van meg -aszittem tegnapig, ja-, de az kísért folyamatosan, nem ereszt, nehogy elfelejtsem honnan jövök, és a mérték, az a kíméletlen... de nem, nem is folytatom... idetezsek egy nem is régi összegzést erről, ami akkor ömlött ki belőlem a parkra, mikor rájöttem, nekem eláll a fülem.
(Megjegyzem, azóta odakerült az ASS Mondjál még egy közhelyet hangfelvétele is.)

"Szóval, mosolygós vagyok. Mint egy piros alma. Mert ugye, olyan kerek is, ha már itt tartunk... de nem is ez a lényeg, na... azt hiszem, zsigeri mosolygós voltomra a "legjobb" bizonyíték -s ez utóbbi szót is idézőjelbe kéne tennem, de sok lesz mán a jóból, na...-, a nihil ideje... az, amikor a jégmezőmön bolyongtam, szó szerint az ágyhoz kötve, kilakoltatva magamból, mintegy önvédelemképp, a túlélést választva, de nem hagyva élni, hogy ne kelljen megélnem a velem történőket, de túlélhessem mindazt... a KÍN-t, a megaláztatást, a tökéletes, zsigeri, alapvető és ellentmondást nem tűrő kiszolgáltatottságot... szóval akkor is, mikor három percnél messzebb nem láttam az előzményekben, mikor a nevemet sem tdutam, mikor látóteret elfedően csak a három gyerekem fért a tudatomba és a vörös égő betűkkel villogó KÍN felirat a nap 24 órájában... mikor nem tudtam mi ez, csak azt, hogy a világ teljes széltében csak és kizárólag szenvedés van... mikor semmit nem láttam, csak a fa ágán a varjút, mert arra láttam rá az ágyból, melybe kötözve, darabokra hullva s ideiglenesen összedrótozva „éltem”, s melyet csak fél szemmel láttam, mert a fejem sem tudtam elfordítani. Jaj, elragadnak ezek, ha hagyom, de nem hagyom, most becsukom a komódom, mely velem van mindig, de gondosan zárva kell tartanom, mert halál van minden fiókjában, melyeket csak akkor húzhatom ki, s addig, mikor és amíg vissza is tudom zárni azokat… S addig is, míg nem én voltam, csak zsigereim, s én nem irányítottam semmit, addig is mosolyogtam… mindig… mikor nem a kíntól torzult a világ, de mikor a napi két kötözés alkalmával a több tenyérnyi pólyát kellett letépni a combomról, s én levegőt sem kaptam a –mai eszemmel már-már elképzelhetetlen- fájdalomtól, mindig, mikor már tudtam néhány szót kipréselni a számon, mosolyogva megköszöntem Zsuzsának vagy Áginak –a két kötözős a János Ortopédián akkor, s a nevük megjegyzéséből is érzékelhető szerepük az én emberré levésemben-, s ezt Ők a nővérekkel együtt később úgy írták le, hogy „mosolygós, kedves beteg vagyok”. És ez utána is, mindig így volt. Nem tudott olyan történni a maradék életemben, ami elmoshatta volna napi derűmet. S lehet ez nem más, mint a bolondok mosolya, ezt nem vitatom, de én csak így tudom cipelni a batyuimat."

Ugyanakkor meg az is átcikázott agyam helyén a légüres térben, hogy vissza kell szoknom arra, hogy a telefon mindig rajtam legyen, é.:az első időkben, míg kerekesszékben éltem, illetve a pár lépést, amire képes voltam csak járókerettel tudtam kivitelezni, akkor a nyakamban lógva jött velem mindenhová, aztán pedig a zsebemre vagy a nadrág derekára akasztva, bőr tokban élt, de mainapság még így sem, mert annyira, de annyira pipec néninek érzem magam -akarom mondani éreztem-, hogy ez az opció, már kezdett foszlányokká silányulni ... pedig!!! Szóval, ha egyedül lettem volna otthon, akkor segítséget hívni is képtelen lettem volna... de ki tudná nálam jobban Nagyi és a villamos konstellációját, tehát ez azonnal gondolat-darálóba is kerúlt.

Mozdulatlanul feküdtem, lábam felpolcolva, s minden mozdulatra felüvöltve. Berta hozott be nekem vacsorát, megsütötték a rétest és abből is kaptam, meg elkészítette a gyógyszerem, amit szintén behozott nekem, néztem a tévét és próbáltam nem itt lenni... nem ebben a dimenzióban, nem ebben a testben, nem... csak nem. Niki.

Persze, nemhogy zuhanyozni, de még pizsibe bújni -csinos lila baris pizsi köszönöm, Mahutani!!- sem tudtam, sőt, a tévét kikapcsolni sem, mert ahhoz fel kellett volna ülnöm, ami aránytalanul nagy feladat lett volna az érette kapott eredménnyel szemben, így lehalkítottam s gondoltam alszom... Aha...
Legutolsó ellenőrzésem 3:27-kor volt, addig semennyit sem aludtam. Utána viszont igen, mert 9-kor a telefonom évresztett azzal, hogy kedden megyek kontrollra a Jánosba. Tehát e kettő között aludtam pár órát, de ahogy Edit, a gyógytornászom megjegyezte, nem sikerült csúcsformába kerülnöm tőle, mert -ahogy mondta- ijesztően falfehér ábrázatom maradt.

Szóval, ma már legalább menni tudok. Persze agyam helyére az ilyen kalandok olyan hatással vannak, hogy ez-az kiesik nem is létező memóriámból. Mint ma az, hogy szállítást kérjek keddre az Eteléről a Jánosig. Sebaj, majd holnap. Ugye, holnap már nem felejtem el, különebn szegény Tanár úrnak kell lejönnie az Ortopdiáról a Moszkva térre a metró megállóba, mert magamtól, egyedül csak addig jutok el.





Tehát, roki lettem de még mennyire, vagyis rokibb, h9h9. :( Az is ott, akkor, félig lehajolva és üvöltve a fájdalomtól felsejlett nem létező agysejtjeim között, hogy ájvé, örömmel várom a behívómat a bádogvárosban letöltendő nemes és cocijalista ifjak lelkesedésével véghez viendő, csakis vikrotiánusi magasztos elvek mentén felépített nemzetmentő akció keretében kimunkált, árok-takarítós közmunkára. Mert én ugye, királyi szóval lettem csalóvá nyilvánítva.

Kis híján elröhögtem magam. Mely érzés azóta is velem van, s lassan már valóban erősebb ez a még mindig velem lévő, de már lappadó kínnál.