Itt már több, mint amott.

Nem bírom ki.
Az én szkafanderem három hónapig volt teljesen zárt, aztán további két hónapig már csak a mozgást akadályozta.
Három hónapig mindentől elzárt, csak a varjút engedte be, mely a 4-es kórterem egyetlen ablaka előtti fa ágain ücsörgött naphosszat -persze lehet, hogy mindössze egyszer ült ott, vagy egyszer sem, de a jégmezőmbe ez stíbil jelenlétként égett be, úgyhogy így is kezelem-, és a KÍN-t, mely viszont biztosan nem a képzelet szüleménye, és elsősorban az alma biztos tudata, melyhez a gyerekeim legalább annyira hozzátartoznak.

A szkafanderem, mely nem engedte a mozgást. Mely mozdilatlanságával bezárta mellém a kérlelhetetlen kínt, a velőtrázó de el nem kiáltott sikolyt, a menekülésre késztető, de menekülhetetlen tébolyt...

S mely óriási sikerélményeket tartogatott számomra.

Ugye, hihetetlen?
Pedig egyértelmű, mint ezek.

Egy konkrét szkafander-élmény is van. Mikor levették a lábam a merevítésről, tehát már nem volt a nap 24 órájában felkötve az ágy felett futó vázra a fixateur-rel "tűzött" lábam, s a fixateur-t is eltávolították már, kezdett hozzám járni a gyógytornász. (Korábban kezdődött a pszichoterápiám, így beszélni -már folyékonyan. s mondatokat fogalmnazni és írni is- "megtanultam".)
A kezeimmel kezdtük, s az ment is gyorsan, gyenge voltam, de néhány hét alatt már fel tudtam könyökölni vagy a poharat elbírtam, így inni tudtam már egyedül -persze infúziós csőből készített szívószállal, de ment már- aztán jöhetett a felállításom.
Nos, persze az azért nem volt ennyire egyszerű. A bokám merev volt, ahogy a térdem is és a csípőm is. Ráadásul egy merő KÍN volt a jobb oldalam, ráadásul térdtől lefelé érzéketlen is, csak a fájdalom, csak az ért el hozzám onnan. De az az idő teljes egészében jelezte -amit én örömmel nyugtáztam- megvan a lábam. Úgyhogy akármilyen idiótán hangzik is,  az a kín a barátomként kísért. Az első lépés az volt, hogy feküdtem mozdulatanul, mikor jött a gyógytornász, odaállt mellém és azt kérte, képzeljem el, annyi rélszletében ahányban csak tudom, hogy felemelem fektemben a lábam -a jobbat, vagyis azt,a melyik a jobb oldalon nőtt ki belőlem-, és arrébb teszem az ágyon. Egyre kíjjebb, közelebb az ágy széléhez, hogy aztán fel tudjak kelni.

Hetekig ez ment. Közben átkerültem a rehabra és ott is ez a gyakorlat volt a gerince az első idők gyógytornájának.

"A képzelőerő és az emlékek. E kettő segít megszökni a szkafanderből."
Akkor már volt néhány emlékem, legalább magamról tudtam és azt is, hogy honnan jövök, mit hagytam magam mögött és minek indulok neki.
Csak az kellett hozzá, hogy valóban neki tudjak indulni. hogy maradék testem képes legyen elhagyni a szkafandert amibe bezárt az a délután.

Már mozgok, de a szkafander rajtam van és marad is, mert ahogy mondja Jean-Do, a magány örökre velünk marad.



/Ó, az én szilüettem messze nem ilyen elegáns, sőt, kalapom nincs is, de a helyem stabilan ott van.. a kép innen./