Egy délelőtt lenyomata, melyben van kezelés, akarom mondani lekezelés, egy jó adag elégedetlenség, annál is nagyobb adag kín, no meg a régmúlt felsejlő árnya…

12. 18. szombat
Két nővér van szolgálatban a hétvégén, egyik délelőttös, másik pedig hosszúzik, vagyis este 8-ig benn van, majd másnap csere. A betegek többsége hazament a hétvégére, vagy végleg is akár, tízen maradtunk.
Reggel 7-kor jön egyik nővérke, hogy menjek a kezelőbe (eddig minden alkalommal kihozták nekem a mobil-gépet, az ágyam mellé, ő nem), összeszedtem a pakkom, mentem. (Egy hatalmas szatyornyi –összesen 9 darab- spec különböző szélességű fásli, alátét vattatekercsek, lábujjtekerő gumis gézek, csőharisnyák, két mankóval, érdekes, szórakoztató túra…)
Egy harc volt elérnem, hogy ne a körmével fogja meg a lábam, ahogy a csőharisnyát felhúzza –nekem nem engedte meg-, majd elindította a gépet. (Maszek megjegyzésem, az a gép ott egy kalap sz@rt sem ér, mert ugye a lényeg az lenne, hogy az egymás után nyomás alá helyeződő mandzsetták egyre feljebb szorítják a felgyülemlett fehérjét –nyirokváladékot- az adott végtagban, majd egyszerre leereszt az egész; aztán kezdődik az elején minden, a lábujjaktól –vagy a kéz ujjaitól- indulva. Nos, ez nem. Egyik felfúj, majd mire a ,másik is belekezd, ez leereszt; tehát, gyakorlatilag „felkavarja” a pangó nyirokváladékot, de semerre el nem vezeti azt. De ezt csak megjegyeztem. Rákérdeztem, persze, mert tavasszal, az OORI-ban tapasztaltam már egy jó géppel a megfelelő működést, s ott is naná belekotyogtam, hogy mégis mire jó ez, így itt tudtam, mit kéne csinálnia. A válasz az volt, hogy nyugi, az úgy jó… ja, oké. … tehát egy ilyen alkalommal 20 percen át a semmit csináljuk… rendben…)
Majd mikor lejárt az időm a gépen, át kellett ülnöm egy fotelba –mely, ismét megjegyzem, annyira alacsony, hogy egy külön drukk volt mindig, hogy vajh leülök-e rá, majd, hogy felállok-e pláne /volt olyan, hogy úgy kellett felcibálni… ez van, gyerekek…./-, jött a betonfásli, visszajárók szerint a múmiaképző. Újabb harc, hogy ne a körmével basztassa a bőröm, hogy a veséket nem viseli el a lábam, hogy nem véletlenül csináltunk a gyógytornásszal négy, speciálisan az én lábamra –mely okos, ügyes és szép, ugye- szabott „gumibetétet”, s hogy azokat ugyan hagy mutassam már meg én, hogy hová kell tenni… a közelharc végén, lábujjtól –melyek külön-külön is spec gumifáslival kalodába lettek zárva- combtőig –nem viccelek, a bugyimig, mindkét lábamon- befáslizva, gyakorlatilag járásképtelenül de késznek lettem nyilvánítva. Hurrá.
Két mankóval -ha nem járókerettel, ott volt végig az ágyam mellett- jártam. Eggyel, neaggyég mankó nélkül akkor se, ha épp nem volt befáslizva a lábam, aznap reggel a nagy pakkommal egy mankóval mentem ki a NEM AKADÁLYMENTES –de erről majd később, és nem biztos, hogy itt, mert ez nem mozgássérült, vagy csak sérült kérdés….- fürdőbe, ahol van vagy 12 fok, és hajnalban egyszer volt mikor 3 fokot mutatott a benn lévő hőmérő, szóval kimentem egy mankóval, pakkal, lezuhanyoztam dideregve, majd egyik kezemben mankóval, annak a fogójára akasztott pakkommal, másikkal pedig a falnak támaszkodva kimentem a folyosóig, és nem tdutam továbbmenni. Nővér persze sehol. Egy épp arrajáró beteget kellett megkérnem, hogy hozza ki nekem a másik mankóm, vagy kész én ott, a kórházzal fogok elmúlni, mert egy tapodtat sem tudok tenni…- de ez megint csak egy csapongás, vissza a hétvégi szolgáltatáshoz… mely elé úgy bebökném, hogy KIszolgáltatottság a javából, akkor is ha ez a szójáték egyrészt nem pontos, másrészt meg kurvára nem vicces. Szóval vissza…
Ez volt az én játszmám, melyen nap mint nap át kellett esnem, de ez jó. Tudom, hogy jó, mert a lymphoedema nem összeegyeztethető a tartós lábbal, nekem márpedig az van. Na. Tehát ennyi belefér. Bakker. De mindeközben –mely kaland eltartott alkalmanként a gépi mókával együtt olyan cirka két órán át- zajlott egy olyan közjáték, amit én nem tudok elviselni…
Van itt két néni, akik csak járókerettel tudnak járni. Egyikük nagyon rossz állapotban van, nehezére esik a lépés is, nemhogy a leülés vagy a felállás –mikor kihajtják minden étkezéshez az úgynevezett ebédlőbe, mely csak egy öblösebb folyosószakasz-, pontosabban felállni nem is tud, így minden étkezés után –értsd, ahogy mondom, napi 3 alkalommal- ott marad egyszál egyedül, mert a nővér kihajtja, mint a jószágot a legelőre, leülni a betegtársak segítenek neki, de felállni már nem tudtunk, így mondom, minden alkalommal néhány órát ott ült szerencsétlen, amíg egy külsős, látogató, vagy egy eltévedt műtősfiú, vagy orvostanhallgató arra nem járt- várja, hogy valaki felsegítse, és őt éppen akkor kezelték, amikor én is ott voltam.
Addig csak azt láttam, hogy mindkét lábszára be van kötve. Nekem is, ennél tovább én nem is gondoltam ezt. Most láttam, hogy mi van a kötések alatt…

Az elején még a függöny mögött a gépen voltam. Csak azt hallottam, hogy néni könyörög. Esdekel, éteri hangon…
- Egy fájdalomcsillapítót kérek, könyörgöm, adjanak egy fájdalomcsillapítót!
Nővér –ahogy tette fel a gépet rám, miután megküzdöttem vele, hogy ne a körmével vájjon a bőrömbe- válaszol neki:
- Rózsi néni, nem adok! Ha nyafog, nem adok. Kérje szépen, ahogy kell!
Madárcsontú, 80 év körüli néni erre, még halkabban:
- Nem nyafogok, de kérek egy tablettát. Már kaphatok?
- Nem. Rózsi néni, látja, nekem dolgom van, én dolgozom, maga meg csak ott üdül, ne sajnáltassa magát!

Rózsi néni tovább könyörgött, nővér meg szart rá. Én továbbra sem láttam ki a függöny mögül.
Bejött a másik nővér, aki elkezdte kezelni a lábát.
Csak azt hallottam, hogy a néni jajgat –de komolyan, a kín hangjain, ami nagyon jó ismerősöm, basszameg- a nővér meg üvölt vele…
- Rózsi néni! Ne jajgasson! Ez a maga hibája, nekem nem kötelező ezt csinálnom, hogy a maga undorító lábát mossam. Ne táncoljon a lavórban!
És így tovább…

Feküdtem a függöny mögött és hallgattam és megtalált a 9 éve magammal hurcolt táblám, melyen semmi más sincs, csak fekete végtelen mezőben égővörös vastag betűkkel annyi:FÁJ!
Mikor már vagy nyolcadszor mondta nemkötelező-empatikus-eqbajnok a néninek, a magáét –akkor éppen azt, hogy „Most nem is fájhat, most csak játszik, vallja be, most éppen hozzá sem értem a sebhez, csak mellőle vettem le egy darabot!”, kiszóltam a függöny mögül:
- Nővérke, nem lehet, hogy valóban fáj Rózsi néninek?

Kedvesnővér meghallotta –aminek nagyon örültem- és azt mondta:
- Nem, higgye el, Rózsi néni ezt élvezi! Nem fáj az, hát elhalt!
- Elnézést –mondtam és nem egészen ezt gondoltam-, én tudom, milyen az, amikor a nekrózisos részt távolítják el a láb megmentéséért, tudom, milyen érzés a csipesz másik oldalán lenni, egyszerűen nem igaz, hogy nem fáj.
Hallottam, ahogy a sámlit kirúgta maga alól és amint jött a függönyhöz már mondta:
- Ugyan honnan tudná!? Nekem ne beszéljen már, az nem fáj és különben is, maga nem ismeri Rózsi nénit
Ekkor ért odáig, hogy belátott a függöny mögé, és már látta, hogy ki az a renitens, aki ellent mer mondani neki. Az ominózus lábam szabadon volt, mert a másikra kaptam gépi kezelést, így láthatta a több tenyérnyi heget és a deciliterekben mérhető térfogathiányt az én erős-okos-tartós lábamon.
- Nem –mondtam én- Rózsi nénit nem ismerem, de a fájdalmat igen. Sőt azt is tudom, hogy menyire szubjektív a fájdalom megélése, erről meg konkrét tapasztalatom van.
A nővérben megállt a szusz, a lábam láttán, pedig már nem most először került a szeme elé, de ilyen összefüggésben most találkozott vele.
Mikor szóhoz tudott jutni, megkérdezte:
- A lymphoedema az oka ennek?
Elmondtam, hogy nem, az „csak” egy következmény, én 2. típusú limfós vagyok, majd kicsit részleteztem a láb-mókámat neki.
Ezután visszaült, majd tán egy oktávval már halkabban osztotta Rózsi nénit.

Én kiültem a fotelba –ami mint mondtam, nem alkalmas csípőprotézissel élő számára-, így már láthattam a szomszéd kezelőben zajló történést.
Mindkét lábszára –melyek vékonyabbak, mint egy egészséges férfi karja- gyakorlatilag egy-egy összefüggő nyílt seb. Néni ül a széken –ami mondom, undorítóan alacsony- nővér előtte egy sámlin, és egy csipesszel távolítja el az elhalt bőrt és fertőtleníti a sebeket…
Erre mondta okos, lelkes empatikus egészségügyi alkalmazott, hogy nem fáj.

Én meg azt gondoltam, hogy ezután egy adag hashajtót kapok minimum az ebédembe, vagy az amúgy is 15 fok körüli szobában –ahol egy 120x150-es pléd volt takaró helyett!!- kötelező szellőztetés lesz a következő, de muszáj volt megszólalnom.
Ehhez képest ahányszor aztán találkoztunk, bármelyikükkel a két kedves közül, széles mosollyal üdvözöltek, sőt, kajánál az asztalhoz vitték a tányérom!!

Undorító. Azt hiszem ezzel a szóval tudom összegezni ezt.





    Egy jó tanács: nem kötelező. Tényleg nem az. Tessen elmenni bányásznak, vagy oroszlánszelídítőnek! Akkor nem kell az undorító betegekkel érintkezni. Ha kérhetem...