Immáron másodfokon, mert az elsőn én átmentem, de ők nálam nem..

Dorkánál aludtam, hiszen betegszállítás nem vihet az ORSZI-hoz, erről már sokszor füstölögtem, de ez irányú megdöbbenésem és –meggyőződésem, hogy- jogos felháborodásom nem lankad, valamint most a Sérültekért Alapítvány szállítószolgálata sem tudta vállalni az utam, mert ilyenkor gyerekeket visznek, vagyis nem volt más választásom, megint Dorka kanapéját bitorolhattam (s megnéztem a Könnyű nőcske-t, ezt a remek b kategóriás okosságot valamint a Szerelem és más drogok címűt, mely izéke címét meghazudtolóan akár értékelhető is lehet… ám hajlott koromra való tekintettel sajna, nem bírtam végig ébren maradni).
 Györgyi –már sokszor írtam róla, mert nagyon-nagyon szeretem őt- fél 8 körül hívott, hogy ráérek még, nyugi, de Ő már ott áll az utcában az egyetlen roki-parkolóban és vár, de nem azért, hogy engem siettessen, csak el kellett indulnia időben, hiszen nem lehet kiszámítani a pesti közlekedést. Én ugyan vidéki vagyok, de a főváros közlekedésével úgy-ahogy tisztában lévén, nagyon is megértem ezt, gyorsítottam készülődésemen és percek múlva már az autóban ültem és robogtunk a cél felé.
Időpontom 9:00 volt, de már 8:27-kor ott voltam.
Az épület előtt –mely időközben átesett egy látszat, hangsúlyozom LÁTSZAT felújításon, mert csak festés volt, így még mindig nem felel meg az akadálymentesítés előírásainak- összesen 3 darab roki-parkoló van, s plusz még vagy ugyanannyi sima kijelölt hely, de persze mind tele volt, így szegény Györgyinek, miután engem kitett, el kellett mennie s egy mellékutcában leállnia, s onnan visszagyalogolnia az épületig. (Györgyi szintén roki. Okos, nyílt, vidám NŐ, akinek a gerincét eddig 4 alkalommal műtötték, morfium tapasszal él, csak azért mondom ezt, hogy érzékelhető legyen a dolog visszássága, hogy mentő nem vihet oda, parkoló meg nincs, így a jó szándékú sorstárs ezen kell keresztülmenjen.)
Megkerestük a kijelölt termet és letáboroztunk elé.

Mindenki akivel csak beszéltem ez ügyben, olyanok, akik az elsőfokú határozatot megfellebbezték vagy akár a háziorvosom is, azt mondták, a másodfokon már nem egy, hanem két orvos plusz az adminisztrátor van jelen, így az már nem annyira szubjektív mérce alapján dönt, mint az elsőfok. Nos, ennek szellmeében mentem. Ja.

Fogtam a papírjaimat és mikor asszisztens kijött és –meglepő módon, az eddigi gyakorlattal ellenkezően mosolyogva, esküszöm, ez ott nagyon kirívó szélsőség- szólított, mentem a vizsgálóba.
Hidegzuhany. Vagyis inkább a „nabazmeg mér hittél mást??!!”-érzés, mikor megláttam odabenn a „megszokott” egyetlen orvost, aki ősz hajával és szemüvegével valahogy olyan ismerősnek tűnt. De a ledöbbenéstől nem tudtam tovább keresgélni akkor amúgy is végletekig leterhelt agy maradékomban.
A koreográfia ugyanaz –ezeket így tanítják az egyetemen? van egy direkt erre szóló kurzus, hogyaszongya: „miként alázhatjuk meg úgy az ingyenélő nyomorékot, hogy az ne legyen nyilvánvaló, mégis azonnal tudja hol a helye”, mert tökéletesen hozzák a formát-, a sarokban lévő székre –melynek nincs kartámasza s nem magasabb, mint a megszokott- kellett leülnöm s elmondanom a dolgokat.
Most nem volt nehéz panaszkodnom, vagyis basszus egyre jobban belejövök.. mert fájt a csípőm, de ettől mondjuk a memóriám még kevésbé volt hajlandó működni.
Kedves kolléganőjével ellentétben ő nem nyomorgatta meg a lábam és elhitte – a zárójelentéseknek és az én beszámolómnak valamint a rajtam lévő hegeknek köszönhetően-, hogy nem hajlik a bokám s a talpam véresre karistolásával sem lehet kiváltani a marok reflexet, de majd kíváncsi leszek rá, hogy valóban mi jelenik meg a határozat szövegében.
Újra sarokba velem –ahol az ilyeneknek a helye, ugye-, majd jöttem kifele. Némi liftesbácsi keresgélése után mehettünk a messze-messze álló autóig. (Két nyomorult összeborult… ilyenkor ez jut eszembe mindig, Anyu mondása volt, s az ilyen helyzetekre totál illik, akkor is, ha Ő álmában nem gondolta volna, hogy az általa szépnek látott és okosnak hitt, vöröshajú nagykislánya valóban nyomorék lesz…:)
Olyan gyorsan végeztem, hogy ihaj… úgyhogy agyam még arra sem volt képes, hogy átálljon a vizsga módról a normál módra, úgyhogy Györgyi kérdésére, miszerint van-e még dolgom székes fővárosunkban, azt feleltem, hogy „Öööö… ááá, nincs. Vagyis…ööö… azt hiszem, nincs.” Ennek megfelelően a gps-be beütötte az Etele tér célállomást, majd ahhoz tartva még beültünk egy Burger Kingbe (bár mi McDonald’s hívők vagyunk, de az nem terem azon a vidéken, így be kellett érnünk ezzel). Remek reggeli tojásos, bacon-ös szendvicset ettünk, narancslével és jókedvvel, majd mindezt megkoronázandó, elfogyasztottunk egy-egy csíkos fánkot, a már jócskán kijáró kávéval együtt. Finom volt. De meg kell jegyeznem, hogy a fagyasztott fánk –még ha kis idővel a felszolgálás előtt ki is kerül a fiókból-, nem az igazi…
Aztán kiértünk a buszhoz és pikk-pakk már indult is az enyém, Így gondolkodni sem volt időm a netán elfelejtett bármiről, sofőrrel lealkudtam a helyem –mármint az első ülésre való jogosultságom-, meg a leszállás az első ajtón-t –egyik ellen sem volt kifogása, így jöttem is hazafelé.

Érdnél jártunk, éppen fordultunk ki a buszvégről, mikor rájöttem, hogy basszus, nekem marhára nem ott lenne a helyem, hiszen megbeszéltem édes, kedves, boszorkányos lyányommal, hogy kávézunk a nap folyamán.
Hát, komolyan. A burleszk az nem egészen jó kifejezés arra, amit láthatott az aktuális utazóközönség… Mint egy villám hasított a tudat belém és gondolkodni sem maradt időm –no meg agyam, ugye-, gyakorlatilag felvisítottam, hogy „BAKKER!” és rácsaptam a homlokomra.
És ez csak az egyik fele annak, amivel adós maradtam aznapra, de erről még akkor halovány fogalmam sem volt.

Hazajöttem, majd felhívtam szegény Luci’-t, hogy ja, bakker ezt én ugye, ez van… s még akkor sem jöttem rá, hogy még mindig nem kerek a dolog.
Majd jött a legújabb fejezet a talemanéni kontra téhóm összecsapásban, mert ismét csak beintett a net ahelyett, hogy tette volna amiért fizetek. Cirka egy óra beszélgetés alatt –bakker, ismét bakker- orvoslásra került a súlyos vonalhiba, ami nem nálam volt, sikerült megreklamálnom a „kedves ügyfelünk”-nek címezett ígéretüket, melyet aztán a következő levéllel le is nulláztak, valamint azt is sikerült elintéznem –némi hoppá! maradék agyamba idézésével és egy ismét nyilvános „JÉ!!” általam való megszólaltatásával-, hogy innentől, de legkésőbb holnaptól ingyér híhatom az összes mazzagos valamint a harminccal kezdődő –már a pluszharminchat után harminccal kezdődő, vagy folytatódó, vagy mi- számot. Vagyis, ha legközelebb ilyen gond van, nem az én telenoros kontómra megy ez, hanem eszik amit főztek.
Megkaptam esemesben a hibajegyet, majd ismét egy óra múlva a javítás befejezéséről szólót is.

Onnantól ismét lett net.
Ám, mindez nem fontos. Sokkal lényegesebb az, hogy mikor letettem a telefont láttam, hogy annyira, de annyira ihaj vagyok, hogy csak na. Vagyis még jobban, mint az a buszon ülve tudatosult bennem…
Mahutani keresett, mert vele is kávézni, illetve egy koncertre menni is beszéltünk meg.

Most komolyan?! Néha értem már, hogy miért néz a többség teljesen hasznavehetetlennek… aztán persze rendre elfelejtem ezt is…