Egy másik elem a képzés során az volt, melyben ötös csoportokra osztott bennünket a moderátor, s ebből mindannyian kaptunk egy-egy címkét. Mindenki láthatta a többiek jellemző tulajdonságát, mely a cetlin íratott fel, de a sajátjával természetesen nem lehetett tisztában. Tehát a csoportnak a jellemző tulajdonság alapján kellett a delikvenssel viselkednie, s közösen kellett megoldanunk egy feladatot. Mely az volt, hogy kellett egy nagy rajzot készítenünk, a "Magyarország mindenkié, minden ember egyenlő" témában.
A mi csapatunk öt tagból állt, volt köztünk "buta", őt elküldtük a büfébe, hogy amíg dolgozunk, mi többiek, ő is fontosnak érezze magát, az "ügyes" kapott egy filcet a kezébe, hogy ha megvan az ötlet -mely kitalálásáért engem tett meg felelősnek a többség, ekkor még nem tudtam, miért- azt kivitelezze, volt egy "jóképű", kinek nagyon udvaroltunk s bármit mondott, azt jóváírtuk neki, aztán akadt köztünk egy "lusta", kitől nem vártunk el semmit, hisz gondoltuk pusztába kiáltott szó lenne tőle kérnünk bármit is.
Mivel rám testálták a szellemi részt -mondom, akkor még nem tudtam, ki vagyok-, nomeg azért, mert egy kekec vagyok, azt mondtam, legyen egy gyümölcsöstál a képen, melyben legyenek diók, mert azokat könnyű lerajzolni. Nos, erre a "buta" megjegyezte, s teljesen igaza volt, hozzáteszem. hogy épp ez a lényeg, hogy nem egyformák, de egyenlőek vagyunk, tehát revideáltam a "parancsom" és bár gyümölcsöstál lett a hazám, de abban sokféle különböző gyümölccsel .
Elégedettséggel elfogadta a tagság az ötletem, s meg is valósítottuk.
A modul végén számomra is kiderült, hogy én voltam az "okos".
Vitatja ezt bárki?

Hmmm.... én azért már ott hozátettem, hogy ez elírás lehet, mert legfeljebb okosKODÓ vagyok, de ha egyszer kifogyott a filc, az "s" betű után, hát nincs mit tenni....

Aztán volt olyan, melyben egymás mellé kellett állnunk, s mindenkinek a moderátor által korábban kiosztott néhány mondatos jellemzés alapján kellett reagálni a felolvasott rövid kijelentésekre. Ha igennel válaszoltam akkor egyet előre kellett képnem, ha nem volt a reakcióm, akkor hátra, ha pedig nem tudom, vagy nem számít a kérdés a jellemzett életben, akkor maradtam a helyemen.
18-an voltunk a csoportban.
Elindult a modul, s én lépegettem előre. Gyakorlatilag megállás nélkül. Mikor még hallótávolságon belül volt Tamás, rákérdezett, hogy az épp felvázolt helyzetnél: "minden télen Ausztriában síelek", én miért léptem előre, hiszen én nem is tudok síelni.... jogos, én nem, de aki a cetlim szerint vagyok, az nagyon is.
Én mentem előre, mint a szél, ha nem léptem, az csak azért volt, mely némely dolgot nem tartottam fontosnak az életemben. A többség pedig hátrált, az átlag néha megállt, de előre szinte sosem lépett, s ahogy én elöl voltam, volt aki épp annyira hátul állt.
A moderátor mindig az éppen legelső előtt lépdelve hátrált, vagyis velünk szembefordulva, de hangját soha fel nem emelve, tehát akik leszakadtak egy idő után már nem is hallották az instrukciókat. (Ez a gyakorlat szabadban tökéletes, hiszen ott még az utcazaj és miegyéb is hozzájön a távolsághoz.)
Mikor elfogyott a felolvasandó sor, Márta -a moderátor- fogott egy fényképezőgépet, melyet a feje föllé emelt s ezt mondta:
- Ez jelképezi a társadalmi javakat, az össz társadalmi javakat. Itt van, bárki elveheti. Kinek kell?

S elképesztő az a pillanat számomra. Emblematikus szelete volt ez az egész képzésnek, és ezért IS mondom, hogy legyen kedves mindenki, minél többen benevezni ide. 

Ekkor én, aki ott álltam Márta mellett, vagyis a közvetlenül a társadalmi javak tövében, azt éreztem, hogy milyen kérdés ez! Hát, csókolom, az az enyém!

És kinyújtottam a kezem, s elvettem a társadalmi javakat.

Nem néztem hátra, eszembe sem jutott, hogy a leghátul álló netán nem is hallotta a felhívást, vagy ha hallotta is, és netán fut is, a mozdulat alatt, míg én elveszem a magaménak érzett, jogos tulajdonomként kezelt össztársadalmi javakat esélye sincs odaérni.

Leültünk, majd mindenkinek kellett sorolni a legjellemzőbb érzéseket, melyek -a szerep szerint, vagy csak annak kapcsán- ébredtek benne a gyakorlat alatt.
Én a gőgöt, s az ez_nekem_jár érzését, a világ_rendje_az_én_sikerem érzését mondtam.
Sokan a frusztráltságot, az elégedettséget a küzdést sorolták, de sokan a fásultságot, a hiábavalóság érzését mondták.

A sorban az utolsó, egy kelet Magyarországról származó, 10 éves, értelmi sérült, intézetben nevelkedő árva volt.
Én pedig egy két tannyelvű gimnáziumi tanuló voltam, ügyvéd szülőkkel.

De volt köztünk sikkasztás miatt 3 éves börtönbüntetésből szabadult könyvelő; vagy volt 18 éves roma prostituált, aki a testvéreit tartja el; avgy volt jólmenő fővárosi fogorvos (ez volt Tamás, aki nem tudott elszakadni attól, hogy a szerep szerint megtehetné, de a kerekesszékes valóság okán elképzelni sem tudja az évente kijáró síutat).

Mi ebből a tanulság?
Figyelj arra a legjobban talán, hogy hová is születsz, mert egy idő után senki sem figyel rád, ahogy egyre távolabb kerülsz a szócsőtől, már érzékelni sem fogod tudni a különbséget az élet és a lehetséges élet között!

Okos voltam, hogy elmentem erre. Csak ezt mondhatom.
Menj el Te is!