Legutóbb úgy elhajtottak, mint a szél. („Vörös haj? Fekete bugyi? Mit akar itt ilyen fiatalon? Nekem se jó a memóriám… hajoljon előre és fogja meg a bokáját! Ne sajnáltassa magát, nem érdekel a protézise, nem érdekel, hogy nem hajlik a bokája, hajoljon le!”)

Mindenki mondta akkor, hogy nyújtsam be a fellebbezést –mikor megjött a határozat-, de engem ez annyira megviselt, hogy ha csak erre gondoltam, elsírtam magam, úgyhogy nem fellebbeztem. Most, mikor megjött a levél az újabb felülvizsgálatról, elindult bennem a metronóm.
Minden percben ott volt valahol hátul, stabilan, de csak csendesen dobolva a para, hogy november 22-én mennem kell a bizottság elé, ahol majd a fényes tekintetű méltóság leereszkedvén hozzám, eldönti, hogy méltó vagyok-e az ellátásra.
Egy hete mentem a háziorvosomhoz, hogy a papírokat előkészítsük nála, meg összerakjuk a beutaló kérdőív részét.
Hát, nem volt annyi sor néhol, amennyi kódnak be kellett volna férnie –ez volt szerdán-, majd pénteken itthon a barátnőmmel készítettük össze a pakkot, s néztük át a beutalót is. Akkor derült ki, hogy egy fontos rész felett átsiklott a doki, és azt muszáj pótolni. Tehát én hétfőn reggel azzal kezdtem, hogy odaálltam a rendelő elé –mert ugyan szereztem székeket, alkalmas székeket az SZTK-ba, de a háziorvosok folyosójára egy sem került- és lestem, hogy elkapjam még mielőtt biztonságba kerülhetne előlem a doktor úr, ahogy jön megkezdeni a rendelést.   
Mert mint kiderült, mentő –illetve betegszállító- nem vihet a Vajda Péter utcába, az ORSZI-hoz, hogy miért, arra nem jöttem rá –és próbálkozni lehet, de most mondom, kösse föl a gatyáját aki erre nekem „befogadható” magyarázattal kíván előállni, mert én elképzelni sem tudok egyelőre ilyet, de nyitott vagyok, lehet próbálkozni -, így meg kellett kérnem a Sérültekért Alapítvány Támogató Szolgálatát –akik szoktak vinni évente egyszer három hétig az OORI nappali kórházába is, de ők csak reggel 9-es indulással tudtak vállalni, így a 8 órai rendeléskezdet előtt már ott szobroztam az SZTK-ban, hogy el tudjam intézni a dolgomat.
Szegény Tóth doki jött is, mi vagy tízen már ott sorakoztunk, egyik tépettebb,. mint a másik… úgyhogy szép képet mutattunk. Én –ahogy terveztem- már a folyosón lerohantam, és a kezébe nyomtam a papírt, gyorsan elhadarva épp aktuális bajom, s magyarázatképpen azt is, hogy rögvest megyek is, tehát ezt most vagy soha kell elintézni.
Papír bekerült, én nyugiban ácsorogtam tovább.
Két úr a betegek közül, arról beszélgetett, hogy nemrég voltak az ORSZI-nál és milyen tapasztalataik voltak. Érdekes történeteket hallottam, vérnyomásomnak jót tett…. Aztán Adri –az asszisztens- kiszólt, hogy menjek be mert valami kérdés merült fel, ezt tisztáztuk is benn a doktor úrral, kitöltötte a hiányos részt és mehettem dolgomra. Kint nagyon elnézést kértem, tényleg nem szoktam soha előre tolakodni, ráérek, tényleg. De most ezzel nem lehetett várni, ráadásul tényleg előbb mentem, mint a rendelés kezdődne, de már akkor is nyolcan vártak ott. Hja, kérem, aki ismeri a dörgést!!
Olyan ¾ 9 tájában végeztem, lerongyoltam a büfébe, ittam egy kávét és vártam.

Negyed 10-kor hívtam az alapítványt, hogy ugye nem vagyok ott felejtve. Nem, nem vagyok, csak kicsit csúszik a dolog, még kis türelem és indulnak. Megnyugodtam és mondtam, hogy hol vagyok az épületben, mert kinn esik az eső, benn meg csak két helyen van ugye 2-2 olyan szék, amire én le tudok ülni. Ezen túllendülve akkor maradtam a helyemen, nyugodtan, időm mint a tenger, alapon, hiszen a felülvizsgálatom 13:30-ra időzíttetett, vagyis elkésni sehogy sem tudtam.
Azon mondjuk paráztam, hogy Istvánt –a sofőrt- vajon megismerem-e majd, ha bejön értem, de kár volt az ebbe feccölt energia, mert nem ő jött be. :)
Aztán elindultunk, a kocsiban harmadmagammal ültünk, szállítottak, így kicsit csalinkáztunk, mert ki ide, ki amoda utazik, így engem a Vajda Péter utca impozáns ORSZI illetékességű épületének portáján 10:36-kor vettek iktatásba. (Megjegyzem, ez egy olyan épület, ami teljes egészében kimeríti a szocreál építészeti gyöngyszem fogalmát –már azt, ami erről nekem bevillan. De erről majd később.*)
Mentem a lifthez, előbb még be kellett szaladnom a szakértői intézet mosdójába, ahol… ááá… mit nekem ez már… szóval utána megvártam liftes nénit és mehettem a másodikra.
Ott letáboroztam a 211-es elé, ahol már vártak vagy négyen.
Minden ajtóra ki van írva, hogy azonos időre behívnak 3 embert, ezért ne lepődjünk meg, ha estig ott leszünk. (Persze a megfogalmazás hivatalosabb egy kicsit, de a jelentése ez.)
Nem sokat kellett magamban dekkolnom, mert Egyeske nemsokára csatlakozott nyomi anyjához, mert tudta, hogy az alapítvány nem tud megvárni, s azt is, hogy jobb engem nem felügyelet nélkül hagyni egy fél napig, mert ki tudja mi történhet velem.
Ketten összeszedtük a papírjaimat amit be kellett adni –össze is számoltuk, 5 éve, tehát az utolsó, ennek az elején említett felülvizsgálatom óta 18 zárójelentés, fontos történésről szóló ambuláns lap jött össze. (Ja, azóta eszembe jutott még a gerincsérvem is, azt nem raktam közibük, bakker….) „Kedves” –nem véletlen az idézőjel- asszisztens, mikor végre kijött és odaadhattam neki a kupacot el se hitte, hogy ezek csak az „újak”, de mikor mutattam a legkorábbi dátumot rajtuk, megnyugodott s nem volt mit tennie, bevitte azokat.

Rendre hívogatták be az embereket és volt egy hölgy, aki sírva jött ki. Hát, nem mondom, hogy nagyon megnyugodtam, de tudtam, nem tehetek mást, maradok és lesz ami lesz.

Behívtak.
Hmmm.
A sarokban van egy szék, melyre le kellett ülnöm, bár az íróasztalnál, ahol a doktornő a másik oldalon ült is volt két szék, nem, nekem nem oda, hanem a sarokban állóra kellett leülnöm. Az az ilyeneké. Gondolom, aki ide mer jönni a méltóságos hatóság elé, az ne válogasson. S eszébe ne jusson, hogy emberként kezelik majd, első pillanattól tudja hol a helye.)
Kérdezte a nyolcvan körüli, meglehetősen testes, szemüveges, nagyon szigorú arcú doktornő, hogy mi a panasza. (Ezért hálás vagyok. Komolyan, egyszerűen nem bírtam megtanulni az évek alatt, még a legnagyobb fájdalmak, sőt kínok között sem, hogy arra a kérdésre, hogy „Hogy van?” ne azt feleljem, „Köszönöm, jól.” Úgyhogy ezért tényleg köszönettel tartozom. Így könnyebb volt elkezdenem.)
Nagyjából elmondtam, bár most is, csak egy fél mondatot akartam erre szánni, de már az első hangnál leintett empatikus doktornő, hogy nem, nem érdekli a kezdet, a 2005 óta történtek fontosak csak, úgyhogy azt mondtam el. Tétje van kérem a dolgoknak, úgyhogy nyeltem egyet, bájosan mosolyogtam és átugorva a kezdet ismertetésére szánt egy mondatom, felvettem a várt helyen a fonalat. Elmondtam.
Azt is kérdezte, hogy oda hogy jutottam el. (Némmá, akkor ez tényleg ilyen, ide nem juthat el akárki… gondolok ezt-azt… szaftos, érdekes, sok-sok színben játszó gondolatok ezek és bizonyos emberek bizonyos családtagjai is szerepelnek benne…)
Aztán mondta, hogy álljak rá a mérlegre, s mutatta, hogy az –egy sima fürdőszobai mérleg- benn van a vizsgálóasztal alatt a falnál. Széles mozdulattal s mosollyal az arcán várta, hogy na most mit teszel, te hüje nyomorék. Én meg még szélesebb mosollyal álltam fel a székről, s elegánsan mankóval kipecáztam a mérleget és úgy álltam rá arra.
Utána fel kellett feküdnöm az ágyra és most először tényleg megvizsgált a tisztelt bizottság.
Aztán jött a lábszáram simogatása –hol érzem, hol nem, hát jelentem inkább hol nem-, majd mindkét oldali lymphoedema megszorongatása. De úgy megszorongatta őrmester, hogy azt hittem elsírom magam. Lehet, hogy kellett volna, ezt tanácsolták sokan, s bár nem sok választott el ettől, nem tettem, de ő észrevette a reakcióm és azt diktálta be, hogy „minkét lábszár nyomásra igen érzékeny”… hogyúgymongyam, ja.
Aztán reflex vizsgálat. Azzal a kalapáccsal csapkodta a bokáimat és hiába mondtam, hogy a jobbat ütheti ugyan, az a lábfejem meg  se fog moccanni, mert abban a felső (tán?) ugróízületet merevítették, így a fájdalmat érzem benne, de „bólogatni” ha akarok sem tudok vele. Aztán elkezdte a talpam csesztetni azzal a tüskével, hogy „ökölbe” szorítsam azt. Nos, a jobb lábfejem erre sem képes, de mire ezt belátta, már véresre karcolta a talpam. Aztán végre megnézte a 15 centis heget az Achilles-inamnál és végre elengedte a lábfejem.

Úgy éreztem, vizsgát kell tennem. Nem engem vizsgálnak, hanem nekem kell vizsgáznom.
Elfelejtettem bediktálni a fájdalomcsillapítómat, amit pedig rendszeresen szedek. De ez is olyan, mint a hogyvan kérdése a válaszom. Fel sem merül, hogy azt be kell jelentenem. Bakker.

*: Szóval, kerestem róla képet, mert komolyan számomra hihetetlen az egész. Nem vihet oda betegszállítás. Háromszintes az épület, a lift csak kezelővel működtethető, szintenként vagy húsz –lehet, pont annyi, 19-esig láttam a számozást- kicsiny, olyan 3x4 méteres irodák, melyek mindegyikében egy asszisztens ül a számítógépnél, és egy orvos az asztalánál, és még van egy szék a berendeltnek, valamint egy vizsgálóágy. Szóval kerestem képet, de még az ORSZI honlapján sincs. Sőt, felújítási terv szerepel, de nem erre az épületre vonatkozik. Így nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyen nem számít, hogy a szintenként egy –azaz 1 darab- mellékhelyiség sem akadálymentes. Sőt, olyan keskeny, hogy csak oldalazva tudtam bemenni a csak hideg vizes csapok mellett a wc-ig, mely persze nem emelt magasságú és papír az egyáltalán nincs benne, sőt, a tartály lehúzója sem működik, mert el van szakadva. Kettőször voltam az ott töltött idő alatt, először a földszinten, ahol ezeket megtapasztaltam, majd a másodikon néhány óra várakozás után, s ott ugyanezekkel a jellemzőkkel találkozhattam.)

Eredményt még nem tudok. Majd küldik.

Utána Dorkával indultunk a Népligethez. Villamos. Ott csak régi villamos jár, így parám az égben járt. Kitanítottam őt, hogy en megyek fel előbb, Ő pedig lenn marad, hogy lássa a „sofőr” még van felszálló.
Aha. Én épphogy felléptem, már csukta is az ajtót, gyakorlatilag a kapucnimat becsukta, és Dorka, egyik mankómmal a kezében ott maradt a peronon.
Én nem mertem feljebb lépni a kocsiban, mert mozgó járművön jobb ha egy tapodtat sem mozdulok, így szobroztam a következő megállóig, ahol le is szálltam. Közben hallottam az utasok rosszallását, mert ők is látták mi történt és tisztában voltak a helyzet minimum faramuciságával.
Ahogy leszálltam, felírtam a villamos kocsiszámot, az időt és a BKV is bekerül nálam a levelezési listába. Én meg náluk is a wanted listába. De ennyi baj legyen. Basszák meg.

  Azóta is majd szétszakad a lábam, úgy megnyomorgatta kedves doktornő, talpam még mindig éles jelzéseket ad minden lépésnél, és az eredményt nem tudom. Tehát várok.
EZ VAN.
Ugye.