És senkit nem zavar, hogy a behívó egyik címre szól, de a másikon fogadják a rokit, s ez az információ sehol nem is érhető el...

Ma már nem voltam kórházban, mert 10-re kellett mennem Pesten a Thököly útra, igazságügyi orvosi vizsgálatra.
Hmmm.... Az NRSZH (Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal) épületébe voltam hivatalos, kicsi kavargás -az egyirányú utcák és a dupla záróvonalas főutak labirintusának megfejtése- után, már jóval az idő előtt ott voltunk.
Már nem egyszer írtam a felülvizsgálat jeles eseményéről, melyre nekem mindannyiszor a Vajda Péter utcai ORSZI épületbe kellett mennem (például itt már viszonylag részletesen lejegyeztem a körülményeket) ám most a már írt címre szólt az idézésem. Azt hittem, ez két külön "batyu", mármint a leszázalékolásos móka és a FOT (Fogyatékossági Támogatás) elbírálása. Most kiderült számomra is, hogy mi a helyzet.
Az épület maga elvben akadálymentes. Rámpa vezet a bejárathoz, mely mögött aztán vagy 10 lépcső van. Hát, szívrohamot és röhögőgörcsöt kaptam... (ami rossz ómen tekintve az önmarketinget, ugye), aztán kiírás híján kis keresgélés után megtaláltuk a liftet, mely megoldotta a helyzetet, de hangsúlyozom, sehol egy tábla.




/Kép ehun lakik, e/

Bejutottam, s már rögtön láttam, hogy a folyosó, ahová érkeztem, a minimális szélességgel sem rendelkezik, mely elvárható lenne a kerekesszékes megforduláshoz. (Illetve nem az egész folyosó legyen olyan széles, hiszen a roki nem keringőzni akar, de a liftből való ki- és beszállásnál nem árt, ha elfér, ugye, mellesleg a folyosó olyan keskeny, hogy annak pontosan a felét elfoglalja -ezt a vezetővonalból, mely az infokommunikációs akadálymentesítés egyik alapköve, lehet tudni- a pad, melyen a rokik várnak, így laza saccal belőttem, hogy a folyosó maximum 1,20 m széles, így a pad mellett, szabadon marad uszkve 60 centi, melyen nemhogy egy székes, de egy botos, illetve mankós sem fér el csak oldalazva.... Nos, ezen épület-bemutatás után, eljutottam oda, hogy a lényegről is írjak. Ott vártam.
A földszint 13. vizsgáló előtt. (Jé, ez akkor eszembe sem jutott, pedig ez nekem egy nagyon fontos szám!!!) Ücsörögtem a padon, s vártam. Közben mellém ült egy fiatalember, aki elmondta aztán, hogy a behívója mára, reggel 9-re szól, a Vajda Péter utcába. Ő odament, ahová hívták, s ott egy üres épület fogadta, melyen sehol egy felvilágosítás, hogy mégis akkor hová kellene menni. Kis keresgélés után egy melóst leszólítva tudta meg, hogy elköltözött az ORSZI, sőt, már nem is úgy hívják, s a Thököly útra menjen. Nos, át is ment (vagyis ott jött), majd ott a betegfelvételnél megjegyezték neki, hogy ő ma már a második, aki rossz címre kiállított behívót kapott, de semmi baj, csak várjon, majd elrendeződik a dolog. Jó helyen van.
Hmmm... Éééérdekes, ahogy ezt Medve -boldog névnapot, jut eszembe- szokta volt mondani. (Kérdezem én, amikor kiküldik a behívót, még nem tudják, hogy mire az szól, már nem is azon a címen üzemel a hivatal? Vagy ez csak amolyan liberális szőrszálhasogatás, s a rendpárti logisztikát én nem érthetem???) A mankóm s lábam, minden alkalommal át kellett rendeznem, mert az arrajáró orvosok, adminisztrátorok egyszerűen nem fértek el tőlem. S ha hiszed, ha nem, nem az én méreteim voltak a hiba forrásai ebben.
Aztán jött a következő beteg és kiderült, ők szintén -a férjével volt- a másik címre kapták a behívót, s már munkást sem találtak, a NYUFIG-nál nem vették fel és a különleges tudakozóból kellett megkérdezniük, hogy ilyenkor mi van.
Hallottam az irodából kiszivárgó beszélgetést, mely pontosabban csak diktálás volt, ami igen mélyrehatóan a b idejétől szedte sorba a sok-sok történést, mely az utam része.

Aztán behívtak.
Némmá mondom. Nem egy ember ült benn az irodában, hanem három, s ez üdítő változatosság és meglehetős előrelépés volt a korábbiakhoz képest s a korrekt eljárás reményét ébresztette fel bennem.
Egyik doktornő -mindhárman nők voltak- mutatott a székre, mely itt nem a sarokban volt, ami szintén örömteli újdonság volt, s kérte, hogy vetkőzzek le, de nem kell meztelenre, csak a cipőm és nadrágom vegyem le.
Látta a doktornő a cipőm, s meg is jegyezte, hogy ortopédcipőt hordok, ugye. Mondtam, hogy csak ebben tudok járni, illetve otthon va n egy papucsom, mely még hajlandó elviselni a lábam (vagy fordítva, de ez már részletkérdés).
A zokninál szólt, hogy ne vegyem le, én mondtam, hogy a lábujjaim is érdekes látványt nyújtanak, de megnyugtatott, hogy nem is gondolja, hogy nem kell látnia, de majd ő leveszi rólam. (Ismét hmmm...)
Közben azt is megjegyezte, hogy látja, most nem vészes a lábam lymphoedema miatt, mert olvasta, hogy épp lejárt a kórházi kezelésem, s ez akkor egy bizonyíték a hatásosságra, de semmiképpen se hanyagoiljam el a félévenkénti drenázst a kórházban. (Mán megen hmmm... csak néztem, s felevickéltem a vizsgálóágyra.)
Ja, és mondom, nem kellett meztelenre vetkőznöm. Nem tudom elmondani, hogy ez mekkora hmmm...
Megvizsgált az ágyon. Emelgette a lábam, tekergette, ahogy kell, diktált és pikk-pakk kész is voltunk.
Felöltöztem.
Közben kérdezték, hogy utas voltam-e a b-nél. Elmondtam. Részletesebben is kérdeztek és ezt nem taglalom, de ebben is a felkészülésemhez képest -is, meg objektívan is- nagyon korrektek, sőt, kedvesek, empatikusak voltak.
Még kérdezték, hogy akarok-e dolgozni. Elmondtam, s kaptam egy jótanácsot. Komolyan! És ... és... komolyan. Na.
Ennyi pozitív élményen felbuzdulva nem álltam meg és megkérdeztem, hogy mire számíthatok.
Éreztem, hogy vékony jégen sétálok, de nem bírtam ki. Választ kaptam.
‎"Nem mondhatok semmit, csak azt, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz!"

Most, hogy ez mit jelent, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy a királyi kommunikációnak megfelelően lesz rendben minden, vagyis csalónak nyilvánítanak, vagy a valóságnak megfelelően lesz rendben a dolog és visszakapom a FOT-ot, s netán még a doktornő tanácsát is megfogadhatom, s abból is jól jövök majd ki.

Aki drukkolt nekem, köszönöm.