Nos, az erőviszonyok ismeretében ezt én nem feltételes módban mondom. A fidesz -élén viktorkirállyal- a tökéletes egyeduralom, a királyság felé halad, vagyis a soraikon belül már rég megvan ez, most kiterjesztik a maradék egyharmadra és az ország egész területére is.

Azért itt rögzítem ezt, mert mi, a MÖÖÉÉF pontosan egy olyan csoport vagyunk, mely arra jött létre, hogy nem valakivel szemben, hanem valakik mellett álljon ki, s így azok érdekeit képviselve, a mellett szót emelve, változásokat indítson a kellő szinten.
Érdekképviseleti szerv vagyunk.
Viktor meg király. Az alacsony férfiak minden frusztrációjával.
FIDESZ meg egy nyáj, amely gondolkodás nélkül menetel a vezér mögött. (Az analógiát most nem firtatom.)



/Kedvenc arrogáns most: Lázár János, helye itt/ 

Ideteszek egy egész cikket, hogy meglegyen. Lehet gondolkodni a továbbiakon.



Szűkítené az érdekképviseleti szervek jogosítványait a Fidesz
Index
2010. október 31., vasárnap 12:24

Két fideszes képviselő pénteken benyújtott törvényjavaslata elvenné a társadalmi és érdekképviseleti szervek jogát arra, hogy jogorvoslati eljárásokat indítsanak közigazgatási hatósági eljárások esetében.

Módosítaná a közigazgatási hatósági eljárás szabályairól szóló törvényt és egyes kapcsolódó törvényeket a fideszes Kósa Lajos és Tarlós István, akik pénteken nyújtották be erről szóló javaslatukat a parlamentnek.

A javaslat szerint társadalmi és érdekképviseleti szervek a jövőben nem indíthatnának jogorvoslati eljárásokat közigazgatási hatósági eljárások esetében.

Az indoklásban az áll, hogy a tapasztalatok azt mutatják: "a társadalmi szervezetek fellépése nem minden esetben az eredeti jogalkotói szándékot szolgálta", a módosítás pedig a visszaélések elkerülése és az eljárások hatékony és gyors lefolytatása érdekében indokolt.

Az indoklás szerint a törvény széleskörű ügyfélfogalma garanciát jelent arra, hogy a védendő érdekek érvényesülni tudjanak így is. A törvényjavaslat a kihirdetései napján lépne hatályba.

.........................................

"Igen, jól hallották kedves egybegyűltek, szarunk az Önök fejére!" Szabadon folytatva a sajtótájékoztatón elhangzott lázári mondat értelmét, mely szerint, "Igen, jól értette, megváltoztatjuk az Alkotmányt!"
Kövér lejárt, Deutsch mégse lehet, hisz nem fér bele a bibliai gondolkodásba a fattyak léte*, így felszabadult a véreb szerepe. Most Lázáré a terep. Meg is teszi amit lehet.

* Nem, nem a házasságon kívül született gyermekkel van baj, nem, az ő személyével. Azért írtam így, mert ebben benne rejlik az egész esszenciája: hogy is van? Bort iszik és vizet prédikál?
Ha már olyan nagyon ragaszkodunk a keresztényi elvekhez, gondolatokhoz.

Ma voltam a Szt. István kórház Lymphoedema ambulanciáján.

Hiszen -mint kiderült- az évek óta figyelemmel kísért és csodálattal jegyzett buci-lábam nemcsak, hogy okos-erős-különleges-nyomorult, de még nyiroködémás is. Meg is kaptam rá az első kezelést májusban az OORI VEMO-n, majd egy kérdés után jobbnak láttam közelebbi helyet keresni az állandó feladatnak, merthogy az említett végtagom folyamatos kezelést igényel, hacsak nem akarom formalinban tartani záros határidőn belül.
Keresgéltem nagyon, s rá is találtam az egyetlen helyre -az előbbi mellett- ahol végeznek ilyet, mégpedig a Szt. István kórházban, egy európai hírű professzorasszony vezette osztályon.

Eredetileg e-mail-ben kerestem meg, mert a limfo-diétáról szerettem volna valami pontosabb képet kapni, de ő a kérdésemet azzal intézte el, hogy "Azt nem értem, hogy mégis mit segíthetne a maga lába állapotán egy diéta?", nos, itt megrekedt szépnek induló barátságunk, majd egy idő múlva kértem hozzá időpontot s kaptam is röpke 4 hónapnyi távolságba, azaz pontosan mára.
Úgyhogy mentem.
Sokkal könnyebb, sőt, ide könnyű eljutnom, míg oda egy merő katasztrófa, úgyhogy a 11:45-ös időpont helyett már 10 óra után pár perccel ott is voltam. Első sokk akkor ért, mikor megtalálván az épületet, kiderült, hogy a kapott időpont -mely nélkül a közelbe sem mehetek- sajna mit sem ér, hiszen professzorasszony épp szabadságon van. De ne csüggedjek, valaki majd megvizsgál, de ugye bejelentkeztem?? 
Tessék? Mondom én.

Itt csak akkor lehet befeküdni vagy akár vizsgálatra jönni -melyhez előbb telefonon időpontot egyeztetett a kedves beteg-, ha a megérkezés előtt egy irodában -mely "barakk" az 'A' és a 'C' épületek között van- regisztrálja magát a delikvens. 
Ja, no akkor, uccu neki, mit nekem idegen helyen sétafika, bakker... biztos ami tuti, megkérdeztem egy irodistát, hogy merre kell mennem, mondat közben leült -nekem háttal- az asztalához és a válla fölött mutatott: "Oda van írva, az Á és a Cé épületek között!"
Oh, mondom. Széles vigyort csalt orcámra ez a szívélyes hozzáállás, mely érzésnek hangot is adtam: "Oh, valóban. Onnan biztos jobban látja, köszönöm a kedves segítséget!"
No, tán a hangnememben volt valami, ami nem egészen barátságosságról árulkodott? Pedig én tényleg csak meg akartam köszönni, hogy a munkája velejárójának tekinti a qrva beteg jelenlétét is... Ezen felspannolva magam mentem is épület-keresésre.





Az '1’-essel jelzett kis ficakot kellett megkeresnem, majd ott elintéztem az elintéznivalóm s eredtem is vissza.
A folyosón jöttek-mentek a fehér köpenyes emberek, egyre többen lettünk, mi, akadályozó tényezők, a betegek, majd egyszer odajön hozzám egy asszisztens: „Jöjjön velem, kérem!”
Nos, addigra már egy hölggyel „össze is barátkoztunk”, s kiderült az ő időpontja, melyet szintén hónapokkal előbb kért s kapott, az enyém elé szólt, úgyhogy már csak mosolyogtunk, mikor végül én mentem be hamarabb. Mentségemre legyen mondva, nem kértem, és így is vagy egy órával az idő után voltunk már.
Szóval, mentem az asszisztens után, s ahogy eredtem tova, az orrom előtt csukta be az ajtót kedves szakszemélyzet. Hát, kórusban röhögtünk az akadályozó népekkel… Kis idő múlva kinyílt az ajtó s kiszólt a hölgy, hogy várnom kell még kicsit, mert közben hátulról bement valaki.
Most csodálkozzak??

Már vihogva vártunk, közben megadtam az aloés kavicsos emberke számát egy betegnek, próbálja ki, hátha, aztán végre bejutottam.

Egy fiatal doktornő fogadott –hogy addig hol bujkált?- mutattam neki a lábam, a zárójelentéseim, ő pedig csak annyit kérdezett, hogy miért akarok hozzájuk menni, ha már kaptam kezelést Budakeszin. Elmondtam, hogy az ott van, s nekem az utazás oda katasztrófa, órákat vesz igénybe, többszöri átszállással és hosszú gyaloglással, ide pedig egy busz és egy megálló metróval, vagyis tökéletesen kivitelezhető. Erre a válasz: „Akkor egyértelműen átvesszük, de ezt ne mondja majd a professzorasszonynak mert neki ez nem tetszene, de én megértem.” Néztem. És azóta is nézek. Hát még ha tudnák, hogy igazából miért is… Jut eszembe, azt is mondtam, hogy kompressziós harisnyát írtak fel, melyet hordanom kellene, de annak a korca annyira elnyomja gyurma lábam, hogy viselhetetlen számomra. Megnézte a lábam és közölte: „Jogos. Erre a lábra nem is jó a harisnya. Bandázsolni kell, fáslival, majd teszünk róla.”
Már megint csak néztem.
Belenézett a gépbe és mondta: „Megfelel önnek a december 13. befekvésre? Egy hét, hogy megismerkedjen az itteni kezeléssel és megbeszéljük a továbbiakat.”
Kaptam receptet bandázsról, amit ki kell váltanom és magammal vinnem a felvételkor, aztán már jöhettem is. Azzal a közjátékkal, hogy kiderült, a másik lábam is lymphoedemás. Remek.

Már mozdulni is alig bírtam. Fájt mindenem, ennek megfelelő tempóban araszoltam a metró felé, ahol is beálltam a sorba, hogy jegyet vegyek, s lám, ki jön szembe velem abban a minutban? Hát En1 kolléga!
Én olyan fáradt voltam és annyira kántált bennem a kín, hogy szegény tuti még gergyábbnak látott, mint eddig valaha is. Pláne, hogy rögtönzött beszélgetésünk olyan kurtán-furcsán alakult. Ezúton is megkövetem őt, s aki hallja adja át neki, hogy a feladatot –miszerint kéretik egy talit összehozni de ízibe- vegye nagyon is komolyan!

Majd hazajöttem. (Kis kekecség a buszon, de már a nézésem is hatékony, úgy tűnik, mert szinte szavamba sem került a szabályzatban foglaltak érvényesítése.) Kicsit sírtam, mire ideértem, mert alkatrészeim nem viselték e napot örömmel, de sebaj.
December 13. István kórház, ’F’ épület. Lehet jönni meglátogatni! 

Elnökünk -Szűcs Sándor Győző- eljuttatta az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő eseti bizottsága elé az egyesület javaslatát.

Melyet listába is vettek.
A javaslat szövegét alább közzéteszem, mert ez fontos esemény és ennek elérésében Győző -és Zsuzsa- érdemei elévülhetetlenek, gratulálunk nekik és nagy köszönet illeti őket ezért.



Remélem, látható, olvasható a levél. S íme a lényeg:

Szóval, ott vagyunk. Vagyis ott van a javaslatunk, ahol lennie kell. Ez a mi javaslatunk, de az ötlet maga is hozzá fűződik, s Győző munkája nélkül nem jutott volna még a jegyzettömbig sem, nemhogy a Parlament Alkotmány-előkészítő eseti bizottság elé.

Idézet következik még elnökünk egy leveléből, mely szorosan idetartozik, hiszen azok névsorát tartalmazza, akik megkapták a beterjesztést:

"...arra van esélyünk hogy a beadvány következtében

az Esélyegyenlőségi Normakontroll bevonul a köztudatba mint a fogyatékosok igénye

az emberi jogaikra, az esélyegyenlőségre, és arra a törekvésünkre, hogy a szociális

probléma leszakadjon végre az esélyegyenlőségről, mert semmi köze hozzá.

Hozzáértő alkotmányjogászt nem tudunk felhajtani, de kapcsolatokat építünk ki azokkal

akiknek van ilyen, és hajlandók segíteni.

A bizottság email cimére küldött beadványunkat megkapta még az

Alkotmány-előkészítő eseti bizottság Elnöke :

Dr. Salamon László (KDNP) Elnök

Mind az öt Alelnöke

Dr. Balsai István (Fidesz) Alelnök
Gulyás Gergely (Fidesz) Alelnök
Dr. Mátrai Márta (Fidesz) Alelnök
Dr. Bárándy Gergely (MSZP) Alelnök
Dr. Gyüre Csaba (Jobbik) Alelnök

És az összes párt összes delegáltja :

Dr. Bohács Zsolt (Fidesz) Tag
Dr. Bóka István (Fidesz) Tag
Dr. Cser-Palkovics András (Fidesz) Tag
Dr. Dorkota Lajos (Fidesz) Tag
Dr. Gruber Attila (Fidesz) Tag
Dr. György István (Fidesz) Tag
Dr. Horváth Zsolt (Veszprém) (Fidesz) Tag
Dr. Kerényi János (Fidesz) Tag
Dr. Kocsis Máté (Fidesz) Tag
Dr. Kovács Ferenc (Fidesz) Tag
Dr. Kovács Zoltán (Fidesz) Tag
Kozma Péter (Fidesz) Tag
Dr. Láng Zsolt (Fidesz) Tag
Dr. Molnár Attila (Fidesz) Tag
Dr. Szakács Imre (Fidesz) Tag
Székyné Dr. Sztrémi Melinda (Fidesz) Tag
Dr. Turi-Kovács Béla (Fidesz) Tag
Dr. Varga István (Fidesz) Tag
Dr. Vas Imre (Fidesz) Tag
Dr. Vitányi István (Fidesz) Tag
Dr. Hargitai János (KDNP) Tag
Dr. Lukács Tamás (KDNP) Tag
Dr. Nagy Andor (KDNP) Tag
Dr. Rubovszky György (KDNP) Tag
Dr. Tarnai Richárd (KDNP) Tag
Dr. Vejkey Imre (KDNP) Tag
Dr. Hiller István (MSZP) Tag
Dr. Ipkovich György (MSZP) Tag
Kiss Péter (MSZP) Tag
Dr. Lamperth Mónika (MSZP) Tag
Dr. Szekeres Imre (MSZP) Tag
Tóbiás József (MSZP) Tag
Dr. Apáti István (Jobbik) Tag
Dr. Gaudi-Nagy Tamás (Jobbik) Tag
Murányi Levente (Jobbik) Tag
Novák Előd (Jobbik) Tag
Dr. Nyikos László (Jobbik) Tag
Dr. Schiffer András (LMP) Tag
Szilágyi Péter (LMP) Tag

Ezen kívül lobbi tevékenységet folytatunk, és gyűjtjük a támogatókat. 

Győző
....

Avagy: "...nem sánta az, aki együtt lelkendezik a csúszkálókkal..."


/Értelmezési magyarázat szokás szerint később./

Csak címszavakban foglalnám össze a négy nap eseményeit, mert -azt hittem ülepedni fog és így megfogalmazhatóvá válik- még mindig csak kavarognak bennem a látottak, hallottak, tapasztaltak.

  Érzésekről, megalkotott -és "rendszerbe foglalt"- fogalmakról, elnevezésekről, ámulatról és rádöbbenésről tudok számot adni.
Gyerekekről, akik erősebbek mint a tízpróbázó atléták, felnőttekről, akik kitartóbbak a gyöngyhalászoknál és néhány tucatnyi emberről -a fiataltól a még fiatalabbig-, akik azért fogtak össze, hogy a bivalyerős gyerekeknek vagy a kitartó, kérlelhetetlenül élni akaró felnőtteknek a mindennapjait tegyék élhetővé.
És azzá teszik.

Akkor is, ha Kaposvár még annyira sem akadálymentes, mint az átlag az országban, akkor is, ha ennek megvalósítására nem tett volna fel bő egy éve senkifia egy lukas garast sem.

Az MSE (Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesülete) vendégházában voltunk elszállásolva, ami tökéletesen akadálymentes épület, két szinten vannak a szobák, melyekben a fürdőszoba is akadálymentes és a szintek között lift szolgálja a megoldható közlekedést.



Az egyesület honlapja, kép is innen van.
 
Két napot beszélgettünk szinte végig a MEOSZ vezetőivel. Helyére került néhány dolog. 
Például az, hogy az akadálymentesítés helyi feladat, és azt mi -néhányan is, az ott lévők közül- mennyire jól csináljuk. Mármint annak kiharcolását.
Valamint az, hogy az egyesületek belügyeibe a MEOSZ nem szólhat bele, vagyis a PUFÓK NÉNIK -mely "szakkifejezés" egy új és nagyon találó meghatározás a helyi mozgássérült egyesületek nem effektív mozgássérült de hivatalosan felvett, majd kvázi belső puccsal, vagy pusztán a létszámtöbbség elvén, hatalomra került s így a valódi mozgi tagok létezését /az egyesületen belül, természetesen: kirándulások, rendezvények.../ akár lehetetlenné tevő- tömeges jelenléte szintén belső ügy, pláne, mert a MEOSZ-nak semmi érdeke nem fűződik a taglétszám növeléséhez. Pufók Néni-kkel semmi baj. De ha kérhetjük, alapítsanak nyugdíjas klubot, ahol valóban mehetnek egész napos kirándulásra, s ahol nem eshet meg az a -számukra nyilván nagyon- kellemetlen helyzet, hogy egyetlen valódi mozgássérült taggal elindulnak városnézésre, majd őt -mivel nem bírja a tempót- nekitámasztják a templom kerítésének délelőtt 10-kor, majd délután 4-kor visszamennek érte. Csak én érzem, hogy ez -és nagyon-nagyon finoman fogalmazok- méltatlan helyzet?
Aztán szóba került a parkoló kártyák ügye is. Hiszen az tény, hogy azzal valamit tenni kell, mert annyi a jogosulatlan használó, hogy lassan többségben lesznek a jogosan kártyát igénylőkhöz képest. A MEOSZ javaslata az, hogy az igénylés feltételéül szabott úgynevezett hétpontos orvosi szakvélemény kiállíthatóságát elvegyék a háziorvostól és tegyék át mondjuk az ORSZI-hoz.  Én ezzel vitatkoztam és még fogok is. Nem kétlem, hogy valamit tenni kell, nem kérdőjelezem meg, hogy a most majd egyharmadnyi szabálytalanul kiadott kártya létét meg kell szüntetni. De azt nem érzem jogosnak, sőt, ha harciasan és talematikusan fogalmazok, akkor azt mondom, hogy kikérem magamnak, hogy oda kelljen mennem a parkolókártyámért is, ahonnan elhajtottak mert túl fiatalnak találtattam -és túlfeketebugyisnak és túlvöröshajúnak- a legutóbbi leszázalékolási felülvizsgálatomon. És ha személyes -talán kicsinyes is, de az én életemben ez hatalmas érvágás volt, mind anyagi, mind lelki értelemben- okoktól elvonatkoztatok, akkor azt kell még mondanom, hogy mégis hogyan fogják elbírálni és kiadni azt a rengeteg kártyát? S itt nyilván nem effektíve a kártyáról magáról beszélek, hanem annak adminisztrációjáról, a vizsgálat megszervezéséről, annak lebonyolításáról ésatöbbi... És még ehhez a témához tartozik, egy másik ötlet, amit szintén a MEOSZ támogat, éspedig az, hogy legyen kétféle kártya használatban. Legyen egy korlátlan ideig élő és egy meghatározott -mondjuk 2 órán át érvényes parkolást lehetővé tevő- változat.
Naná, ezzel is vitatkoztam. S ezzel még sokkal jobban, az előzőhöz képest, hiszen ez tökéletesen az én bőrömre megy. Ott, a társaságban nem is volt hozzám hasonló, így nem is éltették először, hogy mi is a hasfájásom ezzel, úgyhogy elmondtam. A mostani tervben az áll, hogy a szállítói kártyához 2 óra ingyenes parkolás jár. Nekem nincs autóm, vezetni sem tudok, így meg kell szerveznem, hogy valaki elszállítson ha vásárolnom kell, ha orvoshoz kell mennem... A bevásárlást ki van csukva, hogy két óra alatt el lehessen végezni, a kontrollt meg, még ha időre hívnak is be egy-egy kórházba, egyszerűen lehetetlenség ennyi idő alatt letudni. Vagyis, akkor én utána fizessek, mert eleve a szállításért is fizetnem kell -hacsak nem a két szép szememért visz el mondjuk a szállító szolgálat, ami eleve utópisztikus ötlet- valamint, én szaladgáljak a 2 óra letelte után nem rokihelyre átállt autóhoz a járművek között, így nemcsak magam, hanem minden más közlekedőt is netán balesetveszélyes helyzetbe hozva lassú, kacsázó járásom miatt (arról most nem beszélek, hogy bakker, nekem nem mindegy, hogy 10 métert, vagy 110-et kell-e mennem az autóig, míg az egésznek tán ez nem okoz gondot). Erre azt a választ kaptam, hogy jó, ezt megértik, de nem tehetnek többet, mint mondjuk a javaslatban átírják a két órát 3-ra. Mondtam, hogy ha ennyit lehet tenni, akkor tegyék meg, de megjegyzem, nem én vagyok a visszaélések oka, így tán nem engem kellene büntetni azokért, mert most nagyon úgy néz ki, hogy rajtam csattan -például PUFÓK NÉNIK, vagy az idős roki egész unokája által használt, s így jogosulatlanul igénybe vett számtalan kártya miatt-  az ostor.
T-boy a tárgyalásokat remekül foglalta össze a listán, melyet most ide is teszek:

"Szaki töltött, a Lajos mesterien lőtt, Misi meg a bárpult mögül bátorított...

A forradalom elesett, béke van. :))"

Szaki: Szakály József, irodavezető
Lajos: Dr. Hegedűs Lajos, elnök
Misi: Derera Mihály, elnökségi tag

T-boy odakerekezett mellém az egyik vacsoránál és azt mondta:
- Talema! Én agymosott lettem! Most új ellenséget kell keresnünk?
  Persze marhára nevettünk ezen, mert nem ellenségként kezeltük a MEOSZ-t, de határozottan úgy gondoltuk, hogy keveset tesznek az akadálymentesítésért, a rokik munkához való jutásáért, a kedvezmények elérhetőségéért és egyáltalán, értünk. Most már tisztán látunk, és én magamban így fogalmaztam meg a jelen helyzetet: a MEOSZ nekiindul valaminek, melyet mondjuk most tekintsünk 20 egységnek.  Mindannyian közülük, társadalmi munkában végzik ezt az önkéntesen vállat, nemes, de emberpróbáló feladatot, s rendre komoly ellenállásba ütközve -például kormány szinten, a mindenkori kormányt értve ezalatt, tehát a politika felső régióit- elérik, ami maximálisan elérhető. Ez mondjuk a kezdeti húsznak csak egy része, cirka 7 egység. Hozzánk pedig már csak annyi jut el, hogy hetet sikerült kiharcolni, ennyivel könnyebb lesz nekünk, de a felénk való kommunikációra már végképp -vagy csak töredéknyi mértékben- jut energia.
Nekem meggyőződésem, hogy ha tudnánk arról is, hogy miből maradt az, amit mi "élvezhetünk", talán nem értetlenkednénk annyit. És az is igaz, hogy nyilvánvaló, hogy erre már nem futja a nap 24 órájából, de ha tisztább a kép, nem gerjednek felesleges indulatok.

A ház, melyben elszállásoltak minket csak egy a helyi egyesület fenntartásában lévő épületeknek, szolgáltatásoknak. A honlapon érdemes körülnézni, mi személyesen is meglátogathattuk azokat. A nappali foglalkoztatót, ahol különböző bérmunkák (dobozhajtogatás például) mellett varroda üzemel, melynek termékeit a saját boltjukban árusítják, Kaposvár belvárosában. Az Esélyek Háza, ahol sérült fiatalok élnek gyakorlatilag önálló életet apartmanokban. Vagy a korai fejlesztő központot is meglátogattuk, ott egy előadást is megnézhettünk, melyben a gyerekek énekeltek és táncoltak nekünk.
Ezekből nem a sérültek szívszorító látványa, nem az ő akadályozottságuk, nem a mindennapjaik nehézségei volt számomra a legmegkapóbb, hanem az, ahogy Loló, a lakóotthon egy halmozottan sérült bennlakója megmutatta nekünk a saját birodalmát és elmondta, hogy néha szokott a szobabiciklin ülve edzeni, vagy a szőke kislány az előadáson, aki a D-vitamin hiány miatt mozgássérült és mosolya beragyogta a színpadot, vagy Jázmin, aki alig 3 évesen elektromos kocsiban közlekedik, mely -hozzá illőn- piros-sárga-kék dizájnnal bír és varázslatos ügyességgel kezeli azt. Szóval nem a hátrány, hanem épp ellenkezőleg az látszott, hogy ezek az emberek megkapják ott a megkaphatót segítségben, empátiában, szeretetben, toleranciában. 
Megkapják a lehetőséget az önálló életre.
S élnek is ezzel.
Nyilvánvaló, hogy ez nem menne az egyesület dolgozói nélkül. Nem menne a láthatóan, szembetűnően jelenlévő elkötelezettség, agilitás és a sérültek emberszámba vevése nélkül.
Le a kalappal az ott dolgozók előtt! 

És még néhány megjegyzés, tényleg címszavakban:
- az előre feltételezés magabiztosságra vall? 
- a távoli galaxisok meghódításáig még el lehet végezni ezt-azt talán, csak, hogy az odavezető út is viselhetőbb legyen,
- komolyan zavarba lehet hozni engem,
- legfiatalabbként a csoportban nem bírtam az éjszakázást, vagyis a néniség tényleg nem korfüggő.

Megismerkedtem néhány emberrel a 4 nap alatt, akik miatt külön örülök, hogy hagytam magam kiszolgálni ezen kirándulás teljes hosszában (sőt, még csomagoltak útravalót is, amit itthon vacsoráztam és másnap reggeliztem meg), szóval... 
Memóriám nem léte okán, naná nem emlékszem a nevekre. Arcokra igen, hiánytalanul, de a hozzájuk tartozó névre nem, egy kivétel van mindössze, s ez Török Szultán-é. Nyilván azért jegyeztem meg, mert ez azért nem piskóta. Na, nem igazi név, hiszen gyárilag Zoltán a kedves, de így mégis megmaradt kietlen jégmezőmön, azzal meg, hogy mikor először ránéztem nekem azonnal Hobo ugrott be. És amilyen izé vagyok, ezt rögvest el is újságoltam neki, ő pedig elnéző mosollyal nyugtázta a dolgot.
Ide is teszek egy klipet, ahol (az eredeti) Hobo nyomja, és innen van a bevezetőben jegyzett részlet. 
 

S többen is vannak, akik megérdemlik, hogy név szerint megemlíttessenek egy beszámolóban, de én -vállalva a nagyon is szubjektív mérce alapján való válogatás vádját- még egy embert emelnék ki a most megismertek közül. Ő pedig Szabó Tibor. Egy nappal hamarabb kellett ott hagynia a társaságot, mint nekünk többieknek, mert feleségével menniük kellett, hiszen Igal nemcsak Battától vagy Budapesttől van távol, de Egertől -ahonnan ők érkeztek- még annyira, s másnap időre kellett menniük valahová. Mielőtt elbúcsúztak, Tibor megajándékozott mindegyikünket a nemrég megjelent könyvével, melynek címe: Változások.
Egy mondatot emelnék ki a füljegyzetből, s azzal a megjegyzéssel teszem ezt, aki ismer engem, vagy legalább egyszer már beszéltünk, az hallhatott tőlem valami nagyon-nagyon erre rímelő gondolatot, csak én messze nem ilyen stílusban fogalmazok, mint Zoltán, hisz ő mindezt így teszi: 
"Egyébként kérdem én: Vajon mennyit érne a vasárnap hétköznapok nélkül?"  Köszönöm Zoltán, és még egy: az a mosoly, nos, kérem, azt tanítani kellene!  

Még tartozom -magamnak- jegyzetekkel, például azzal, hogy én szégyenszemre a pps rövidítés alatt csak valami informatikai blikfangra gondoltam, pedig ez egy ennél fényévekkel távolabbi és az emberek bizonyos részének klasszisokkal fontosabb problémát takar. De ezt majd a következőben.

Néhány film, mely az épek és a fogyatékkal élők között akar hidat verni. És képes erre, csak figyelj rá kicsit!


Görög Zita:




Bárdos András:




Annyit kerestem, mert amikor először megláttam Kiss Tibit, amint áll a színpadon a mikrofonállvány mögött, leveszi nyakából a gitárt, és a segítő arrébb rakja előle az állványt, s elveszi a hangszert, majd odanyújtja neki az összecsukott botot.... 
A Quimby nekem mást is jelent. S így, hogy ebben is részük van, valóban megtették -nálam megtették- amit vállaltak: összekapcsolták a VALÓDI ÉLETEM -ami ott, akkor, a 6.- úton véget ért- azzal, amit most játszom. 
Szóval, Kiss Tibi, Quimby:



  
És itt a werkfilm is, amit érdemes végignézni, mert az alkotók arról beszélnek, ami a cél ezzel a kampánnyal, s ha az embert mindezzel tisztában is van, akkor is van értelme szembesülni ezekkel a mondatokkal:

Egy megjegyzés: fogyatékos vagy fogyatékkal élő. Nem mindegy, kérem. Nekem nem. :))

Kerülj közelebb!

 Marica szerint kekec vagyok. Na, jó, nincs egyedül ezzel a meglátással, hisz elsősorban én magam vagyok, aki ezt hirdeti, mert igaz ami igaz.
Amit lehet, megteszek némely dologért, s ez sokszor tán túlmegy minden határon.
Vegyük most csak a roki témát, melynek kapcsán nem átallottam kilevelezni a számunkra is használható magasságú székeket az sztk-ba, vagy a VOLÁN-nal folytatott magánháborúmat –ami nem is az, csak kis köhintés a nagytestvér felé, melyben félszegen jelentem, hogy bakker én is itt vagyok, nem véletlenül rakták ki a „nekem szánt” helyeket a járművekre-, s legutóbb, alig 3 hete, megkerestem a polgármesterünk elérhetőségét is hasonló karakterű ügyben.

Konkrétan azzal a kérdéssel kerestem meg, hogy tervben van-e, s ha igen, akkor mikorra lehet számítani nálunk, az Urbárium városrészben a főutca és a vasútállomás közötti útszakasz akadálymentesítésére. Nagyon önző, személyes okból kérdeztem, hisz én hetente többször járok arra és mellékutcák hada miatt szabdalt a járda, vagyis vagy tucatszor kell le-felküzdenem magam a meglehetős méretű szintkülönbségeken. Mondom, választ, vagy bármi jelzést akárcsak arra, hogy vették az adást nem kaptam, így nyilván közöm nincs a mai eseményekhez. Mert, amint ma, búsulva, sírással küszködve caplattam haza a szatyrommal, szembetaláltam magam egy kisebb csapat dolgos bácsival.

Akik –láss csodát!- remek összhangban, s láthatóan értve dolgukat éppen marták fel a járdaszegélyeket.

Éppen kettőn voltak túl, mikor ott jártam, és nem bírtam ki, odamentem hozzájuk. Ártatlan arccal kérdeztem, hogy mit is csinálnak.


- Csókolom, mi rámpát építünk, hogy könnyebben használhatóak legyenek a járdák!

Mondom, nyilván ebben nekem nincs részem, sőt, a választások közelsége sem nyom a latban –mondjuk ebben azért bíztam, mikor megírtam az ominózus levelet, de megnyugtatok mindenkit, ezt nem írtam bele-, ennek ellenére, vagy ezekkel együtt én iszonyú elégedett vagyok magammal!



/A kép csak illusztráció és innen van, ni/

Ide nekem az oroszlánt is! De komolyan!

Egészen pontosan a Volánbusz Zrt dicsérete.

A mai napom lejegyeztem már, s azon krónika végén jeleztem, hogy van még folytatás.  Íme tehát.
Valamikor tavasszal éledt bennem az addig elrejtett, de nyilván velem született besúgó -naná, hiszen a Sárkányfűárus az egyik kedvencem és annál görényebb, kezeit tördelést fel nem tudok idézni...-, mert egyre többször kerültem méltatlan helyzetbe a Batta-Pest buszjáratokon. 
Akkor írtam is a Volán honlapján található infó címre egy levelet, melyben megkérdeztem például a sérültek részére fenntartott helyek létét, vagyis azt, hogy valóban vannak-e ilyenek, mert a matricázott helyekről is gyakorta elzavarnak a sofőrök. Nos, nem mindegyik, messze nem mindegyik, de gyakorta megesik ez és tudni akartam, hogy ez csak amolyan ajánlás, hogy vannak ezek, de nem fenntartott helyek, vagy vannak ugyan, de hiába is kérem, utasok nem használhatják, vagy tudom is én... 
Nem anyáztam, egyáltalán, hiszen egyrészt nem volt okom, mert ugyan néha bunkó sofőrrel akadtam össze, de akkor meg is mondtam mit gondolok, a levéllel viszont feltételezésem szerint nem eleve ideggombóc népeket környékeztem meg, arról nem beszélve, ha én kérek -akár jogosan is, és még jó, hogy jogos, de akkor is- nem mehetek eleve csatabárddal, natán bunkóval, ha emberi párbeszédre számítanék válaszul. És lám!
Akkor meg is érkezett a válasz, melyben meg is kaptam minden kért információt, s annyi kiegészítést még, hogy ha panaszt akarok tenni, akkor milyen adatokra van ehhez szükség. Nos, nem akartam konkrétan mószerolni, az információkra volt szükségem, hogy tudja merre hány méter, ugye.
Minden rendben is ment, valakinek meséltem is a minap, hogy szerintem fejlődtek, hiszen zsinórban segítőkész, de legalábbis az előírásoknak megfelelően viselkedő sofőrökkel utazhattam.

Nem úgy ma.
Már nem vettem előre jegyet -bár az automatából váltható jegyekkel használható járatok ideje is benne volt a válaszlevélben, tehát mondom, nagyon korrektek voltak, persze én nem jegyeztem bele a telefonomba...-, hanem mikor felküzdöttem magam a buszra, s nyújtottam a pénzt a sofőrnek, kérdeztem is rögvest:

- Ülhetek ide a sérültek helyére?

Megjegyzem az ülések biztonsági övével a lengőkar, mely a sofőrfülkét elválasztja az utastértől, oda volt rögzítve az üléshez, így a kar nem "lenghetett" az ülésre meg nem lehetett bemászni, én mégis megkérdeztem, ugye. Jött is a válasz:

- Nem.

Lefagytam. Nemes egyszerűséggel fel lettem világosítva. Bakker. Mit akarok, hát kérdeztem ő meg válaszolt. 
Majd mikor észhez tértem, visszakérdeztem:

- Legalább azt megtudhatom, hogy miért nem? Én sérült vagyok, az pedig ott a sérülteknek fenntartott hely.

Nem késlekedett a válasz:

- Nem, az vakok és gyengénlátók helye, nem rokkantaké. 

Óó, én folytattam:

- Igaza van, a másik oldal első pár ülése a kifejezetten mozgássérülteké, oda leülhetek?

Nos, igen, az az oldal kifejezetten rokipárral kezdődik, a másik meg elsősorban vak illetve gyengénlátó utasoknak és... ÉS mozgássérülteknek...

- Nem, ott a táskám van és mindjárt jön egy kolléga, az az ő helye. Menjen hátrébb és odaülhet ahová csak akar.

- Akkor erre majd rákérdezek, mert nekem máshogy mondták.

- Tegye azt!

Nos, ennyi volt. Hátraküzdöttem magam a buszon -mely mutatvány azért nem egyszerű, esküszöm, táskával, mankóval, okos_ügyes_erős de nagyon roki lábbal- leültem és nagyon szarul éreztem magam. 
Valóbvan jött a sofőr kollégája és egész úton beszélgettek. A sofőr hátrafordult folyton, sőt, a kormányt elkengedve gesztikulált, amitől a frász kerülgetett, de sebaj, nyilván tisztában van minden mozdulattöredékkel, hiszen annyira jól vezet, hogy nem érheti meglepetés.... bassza meg.

Battán leszálltam és ugyan nem jutott eszembe, hogy tuti szükségem lesz rá, de azért biztos ami 100 beírtam a rendszámot a telefonomba. 

Itthon megírtam a levelet. Most pedig várom mi lesz.
  

..de hajlamos vagyok mégis elfelejteni.
Mint például ma, pedig néha tejlesen váratlan helyről kapok egy-egy jelet. Így most reggel.

Nem sírtam álomba magam, bár tudom, Metál -okos, empatikus skizofrén népnevelő, hittérítő- erre készült, (itt, kommentben vetítette elő)  mármint arra, hogy nekem olyat mondjon amitől majd elszakad a cérnám.
Pedig ahhoz ő kevés, nagyon kevés, ráadásul a cérnám, valaha erős kötél volt, mostanra csak szálak, gyenge, kusza szálak maradtak belőle, de még tartanak. Néha egy-egy még elszakad, néha egy-egy újra összefonódik. Sőt, néha több kapcsolódik ismét össze, mint amennyi széthullott, így ha olyan erős nem is lesz már soha, mint hittem, mikor megszőttem a pászmát -kikötve, kezeim, lábam az ágyhoz, a plafont nézve, vagy szemem sarkából a fán ülő varjút látva, aki vigyázott rám, vagy számolva a másodperceket a fájódalomcsillapító injekció megváltó érkezéséig, hogy legalább az éjszaka elejét ne kelljen kínok közt töltenem... Niki, Farkas Gábor, DEF. Ők az én tanítóim.

Ma reggel, ezt találtam, ez fogadott itt a parkomban.
Már Nick Vujicicről írtam korábban. MInden tiszteletem az övé. De tudom, senki baja nem kisebb a másénál. Tanítani nem lehet csak azt, aki engedi ezt.

Korábban itt írtam róla. Most pedig ideteszem a ma talált videót is, hogy meglegyen, s hogy meglegyen nekem a mai jel emlékeztetője is.

A két felvétel:

Mert ez elkerülhetetlen.

Itt és itt is már írtam bátorságomról és az általam igénybe vett számos segítő emberről. Most pedig összeszedem a konkrét szigetelő roki tapasztalatokat.

Jó ideje készültem rá, s onnantól, hogy az elképzelés megvolt, már csak a hogyant kellett pontosítanom. Mikor megvettük a jegyet, Dorka szerzett nekem egy telefonszámot, ahol információt tudtak adni a lehetőségekről.
Ezt én fel is hívtam. Ott azt mondták, hogy lesz emelvény a rokiknak, ahol mi -mármint a  fogyatékkal élők- s mindenkivel egy-egy segítő lehet, s a roki akár bottal akár más segédeszközzel, vagy anélkül, de ott biztonságban élvezheti a koncerteket majd. Rákérdeztem, hogy esetleg ott tudnak-e adni kerekesszéket, mert én nem tudok ácsorogni annyit, de ez nem lehetséges, így szereztem kölcsönbe egyet. Azóta olvasom, hogy igény esetén egy szék rendelkezésre áll előzetes bejelentés után a helyszínen. Nem mondom, hogy azért mert én anno rákérdeztem erre, és nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez az infó is eljutott a célig.
Nem én vagyok az egyetlen roki, aki ugyan mozgékony, de korlátokkal él.
Szóval, kitalálták az egészet, méghozzá úgy, hogy alkalmas legyen a segítséggel élőknek is a szigetelés.
Egy példát itt is ki kell emelnem, mégpedig a roki és az egészek viszonya miatt.

Történt, hogy ültem a székemben -vagyis Julika néni székében- a roki emelvényen, s néztem a koncertet. A lábamnál Luci' és [ht] nézték a színpadot, egyszer csak nekem marhára  mehetnékem támadt. (Ha pontos akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy a szigetelésem alatt -mely 4 óra volt összességében- ilyen háromszor fordult elő. Hiába, a majd félév konkrét ágyhoz kötöttség, akkor is, ha az már 8 éve volt, nap mint nap visszaköszön...)
Mely alkalmakkor valamelyik barátnémat ki kellett zökkentenem az éppen zajló tevékenységéből -legyen az akár meredt nézés a színpad felé vagy égnek emelt karral, csípőrisza, vagy hangos danolás áhítatos arccal-, hogy biza nekem segítség kell. Hiszen az emelvényről még csak-csak le tudtam volna evickélni, annak idején, míg kerekesszékben tudtam csak "járni", megtanultam a lefelé és a fölfelé közlekedést is, melynek külön technikája van, ám homokon kerekesszékkel szimplán képtelenség haladni. És az csak egy dolog, de mankóval is nagyon bizonytalan vagyok, s ha én eldőlök, akkor lesz nemulass, úgyhogy nem dőlök el. Na. Vagyis segítség kell nekem.
Az emelvény mellett, annak oldalánál közvetlenül sorakozott három TOI-TOI márkanevű, speciális kalitka, melyek olyannyira speciálisak voltak hogy abból mindegyik mozgássérültek számára kialakított konténer volt.




/Ez a rokislozi ehunnan, e/

Vagyis az egész szigetelők mehettek máshová. Ami ott, helyben jogos. Csakhogy nem mentek, ami szintén jogos, hisz a színpadon ment a koncert, s aközelben nem volt másik hasonló alkalmatosság, így mindhárom kalit előtt hosszú, tömött sorokban kígyóztak az emberek.
Én meg mentem. De úgy ám, hogy egyik kezem Luci (vagy [ht], mikor ki volt soron) karjába kapaszkodva -fehéredésig szorítva szegényt-, másik pedig a mankómat szorongatva, mely segédeszköz a minimum 10 centi vastag homokrétegen minden lépésnél süllyedt egyet így engem kizökkentve amúgy sem nagy stabilitásomból, ráadásul felnézni sem mertem, mert ilyenkor minden érzékszervemre szükségem van a túléléshez, s ebbe biza a látásom is beletartozik, vagyis gőzöm sem volt róla, hogy a wc-khez, ahová igyekszem, darabonként legalább ötvenen állnak nyugodtan, szabálykövetően sorba. Mikor odaértem és felnéztem, a frász jött rám. Bakker, én még egy embert se, nemhogy tucatnyit bírnék kivárni... valószínűleg látszott a fejemen a kétségbeesés, mert -láss csodát!!- abban a szúrásban, ahogy ifjú, életerős és ingerrel ellátott, ámde már magukat a célnál érző emberkék szó nélkül reppentek félre s engedték a nénit a dolgára...

Ez komolyan, ez nekem olyan jó tapasztalat volt. Hogy hiába, na. Átalakult a Sziget közönsége, hiszen rég, mikor mi jártunk ki Csabával és Zsoltival még a máshol nemigen látható szubkultúra volt kinn többségben, most pedig már inkább az van, hogy a normi, hétköznapi lett a hajdani különlegességből, s ha valaki csak egy rövidnaciban, józan fejjel és normi hajjal sétálgat kinn, akkor ott valami nincs rendjén... De ezzel együtt, fel sem merült, hogy ugyan utolsóként értem a sorhoz, ki kelljen várnom azt.

Persze az is lehet, hogy szimplán csak önvédelemből ugrott félre a sok egész, mert látták a nénin a megállíthatatlanul közeledő katasztrófát, mely megállításában csakis ez a szimpatikus nevű alkalmatosság segédkezhetett.
Akár ez, akár az, megerősítést nyert az a meggyőződésem, hogy az emberek jók. Na.

Ahhoz képest, hogy mennyire letörten indultam útnak, hiszen hiába próbálkoztam, nem sikerült kávézó partnert találni mára, így azt hittem tiszta unalom lesz a nap, nos, a valóság az volt, hogy egyik helyről szaladtam a másikra.

Na, azért csak olyan roki módra. Ugye.
Hajnali korán reggel indultam útnak, hiszen ha már eszembe jutott -a technika áldásos közbenjárása okán, ugye, melyet a telefonom ciripelése egy naptár bejegyzésnke engedelmeskedve váltott ki-, hogy ma kontrollra kell vinnem a lábam az OORI-ba, ahol nemrég kaptam lymphoedema kezelést, hát nem akartam elhessegetni a kötelezettséget, ezért nyakamba vettem a vidéket és mentem. Persze reggel még kellett a farmerdzseki, de már egy órával később csak útban volt, így ahol csak lehet, már nem magában a mankóm dőlt fel, hanem még a kabátomat is elejtettem... apró örömök, ugye.

Azt hiszem, újra fel kell íratnom azt az agyi értágító cuccot, mert egyszerűen elfelejtettem a BKV mozgássérülteknek fenntartott külön kisbusz járatát, amivel pedig már nem is egyszer közlekedtem, most mégis, mint egyetlen megoldást a taxit láttam célravezetőnek, s csak a hazafelé tartó buszon ugrott be, hogyja, hát mehettem volna két buszjegy áráért is, de ha Nagyi meg a villamos, ugye...
Szóval, mentem a kontrollra, oda, amely hely gondolatától is ökölbe szorul a talpam, de a lábam megléte mégis arra sarkall, hogy szemet hunyjak ilyen apróságok felett, így töretlen lendülettel iramodtam a rendelő elé... ahol hosszú, tömött sorokban várakoztak a pampuskánál pampuskább lábú rokik... Nos, ez nem volt jó előjel, de letáboroztam -cirka hatszázadiknak- és vártam.
Fanni hívott, hogy ekkor és ekkor nekem is Érden kell lennem, mert közbejött egy kis hivatalos macera és a nyitvatartás illetve a hivatalai idő nem ismer tréfát, így ahhoz kell alkalmazkodnunk, de ráadásul még Dorka is keresett telefonon, hogy ekkor és ekkor lesz itt meg amott és én is, de rögvest ugye ott leszek... Na, ennyit arról, hogy unalmasan telik a nap...
Rengeteg roki rémes lábakkal csak nem fogyott előttem, így mikor már láttam, hogy lassan mennem kell -még mindig nem jutva eszem helyére a roki-BKV-busz-, hívtam egy taxit, majd mikor az megérkezett én még egy könnycseppet elmorzsoltam a büfé s ott a szendvicsek előtt elmentemben -tekintve, hogy nem ettem semmit addig-, indultam is az Etele felé (vagyis a Kelenföld felé, jajmár nem bírom megszokni... tán ehhez se lenne rossz az a dilibogyó-, és már ecseteltük is a sofőrrel a rehab áldásait egy agyvérzés utáni felépüléssel kapcsolatban…
A buszvégen megvettem a jegyem és azonnal mentem éhségem csillapítani, s amint az már nem mardosott oly nagyon, elkezdett enni a lelkiismeretem, mondván, hogy és a diétám, az vajon mit csinál most?? He? Hát mi mást, mint megtorpan!! Erről persze rögvest beugrott a másik kórház, amit kutatásom alatt találtam, ahol még ilyen kezelés van, s fel is hívtam azonnal. (Mondjuk korábban már egy-két emilt váltottam az ottani doktornővel, s ennek a folyamatnak akkor lett vége, mikor a diéta pontosítására kértem –valami honlap, könyv hasonló segítségével-, s erre azt a választ kaptam: „Azt nem értem, hogy a diéta ezen mennyit segítene?!”. Nos, ezután annyira nem volt már kedvem negédeskedni, úgyhogy hagytam lógva a levelezést, de most bejelentkeztem. Az István kórházba könnyebben eljutok mint Budakeszire a rehabra. Kaptam is időpontot… nem hiszem el, vagyis, na… október 25-re!!!
Nos, a limfödéma (magyarítva, ugye), nem halálos nyűg. Vagyis nem elsődlegesen, legfeljebb a lábam szűnhet meg tőle, de az én többi részem még velem marad, úgyhogy minek is sietnénk!!? Cö. Időm mint a tenger, ráérek. Ráadásul egy busz sem tudta elérni, hogy lábamból csak egy legyen, így egy kis várakozás ugyan mit számíthat…
Dorka befutott, puszi-puszi, mikor megy busz, mert csak addig van időnk az anya-lánya találkozóra, hiszen másik gyermek Érden vár, s mikor kiderült, hogy pont egy perc múlva, hát be is kellett rekesztenünk villám találkánkat, én buszra, ő meg vissza a Nyugati felé.
Érden Fannival séta –szép kis séta- a biztosítóig, ott szembesülhettünk egy újabb érdekességgel, de ezt gyorsan áthidaltuk, vagy éppen átlendültünk felette, majd végre irány haza.
Nos, persze még akkor sem olyan egyszerű a dolog, hiszen gyógyszertárba is kellett mennem, mert Bertának –harmadik leánygyermekem- megígértem, hogy ma utánanézek valaminek, s ezt meg is tettem.
Aztán már tényleg battyoghattam haza s azóta csak pihegek…

Szóval a baromi unalmas kontroll-napom ma úgy alakult, hogy az orvoshoz be sem jutottam, ellenben kétszer taxiztam –ahelyett, hogy előkapartam volna agyam helyéről a mozgi-busz emlékképét-, és mindhárom gyerekem dolgaiban kicsit előrébb jutottunk, valamint szereztem időpontot egy elérhetőbb lábászatra. S mindezek tetejébe még a nyelvem is lóg a túrától.
Na. Ez van. Ugye, már fenn is ezt mondtam?

/Közben persze edzésben vagyok, mert ugye hétfő az hétfő.../

Az állatkínzás büntetendő.
Ezt viszont egyesek nem sorolják oda.

Azzal együtt, hogy nem promotálni akarom ezt a magát klinikának nevező helyet, mégis ide kell tennem ezt:

Ritkán előfordul, hogy a kutya az ugatásával a környezetét zavarja. Ha már az állat végleges elaltatása, vagy a hangszálainak eltávolítása között kell választani, inkább a műtétet javasoljuk.

(A cím megvan nálam, de nem egy nagy kaland ráakadni.)

Miközben arra gondolok, hogy ha zavar a kutyaugatás, akkor minek a kutya, az is eszembe jut, hogy vajon miért vállal ekkora macerát, költséget valaki olyanért, ami láthatóan útjában van csak?

Egy cikk erről, és én meg vagyok döbbenve. Ez nekem ismét a Taigetoszt juttatja eszembe, azzal a kicsiny különbséggel, hogy ez talán annyiban durvább is, hogy itt még azt az illúziót sem hagyja meg a "gazdi", miszerint ha elpusztul, az az ő baja, hiszen itt tökéletesen az ő döntésén múlik minden, tehát még az sem marad meg, mint annak idején (a legenda szerint) a sérült, idős, betegnek, hogy ha fenn tudja tartani magát a pusztában, tegye, akkor élhet, de ha nem, akkor pusztulásra van ítélve, de onnantól ez már az ő felelőssége... a közösség mossa kezeit....
Itt, senki nem mos semmit. Humanoid eldönti, hogy kutya túl sokat ugat, pénztárca elő, telefon felemel, időpont lebeszél, "állatorvos" műt, eb felébred...

S a TV2 riportjának az utolsó mondata fogott meg igazán mely valahogy így szólt: "A kutya nem érez fájdalmat -mondják a szakértők legalábbis- és meglepődni is csak akkor fog, mikor az első ugatásra kerülne a sor."



Ő Amper. És sokszor ugat, sőt, néha szatyorrá lényegül, néha szétszed mindent, s néha, mikor ülök a konyhában és békésen kávéznék barátnéimmal, odajön és mi nem merünk a szemébe nézni, nehogy belekezdjen valami mondókába és baromira röhögünk magunkon... de eszembe nem jutna ilyet tenni, és nem azért mert Am/, Am/, mert ő Csaba kutyája, mert ő a családunk tagja, hanem szimplán azért nem, mert ez embertelen!

Mert ugye a "szelíd motoros" egy kategória.

Melyet Dennis Hopper 1969-ben rögzített a filmtörténetben, s amit Tagore, kedves, vitt tovább ma, firtatva a szabadság vs. biztonság kérdését. Ott Szabolts kedves ajánlott egy megoldást az én személyes problémámra, mikor kifejeztem aggályom a feljutásomra egy száguldásra képes járműre.

"Pendel - kerekesszékes robogó

Kézi meghajtású kerekesszéked van? Bizonyára tapasztaltad, milyen fárasztó vele hosszabb távra menni.

A Pendel robogóval egyszerűen és probléma nélkül tehetsz meg akár hosszabb utakat is, mialatt a saját kerekesszékedben ülsz. Teljesen önálló; a be- és kiszálláshoz nem szükséges segítség. A Pendel ideális közlekedési eszköz akkor is, amikor a kerekesszékes szállítás nehézkes, de ennek ellenére egy bizonyos távolságot önállóan szeretnél megtenni.

Önállóan és kényelmesen kezelhető

Az emelő segítségével a Pendel leereszkedik előtted a talajra, hogy kényelmesen rá tudjál hajtani. Ugyanezzel az emelővel a Pendel az utazási helyzetbe emelkedik, és a kerekesszéked becsatolódik. Már indulhatsz is! Amikor megérkezel a kívánt helyre, újra leereszted a robogót, a kerekesszék automatikusan kikapcsolódik, és szabad az út kifelé. Amikor a kulcsot kihúzod a gyújtózárból, a Pendel lezáródik. Most már mehetsz vásárolni, étterembe vagy barátokhoz, s mindezt a saját, megszokott kerekesszékedben teheted meg.

Egyedülálló minőségi termék

A Pendelnek 2 akkumulátora van, így egyszerre kb. 60 km távolságot tudsz megtenni. Az armatúrán leolvasható az akkumulátorok töltöttségi állapota. Az akkumulátorokat gyorsan újra feltöltheted az akkutöltővel, egy éjszaka alatt teljesen feltöltődnek. A sebesség sem mellékes: a 25 km/h-s maximális sebesség gondoskodik arról, hogy gyorsabban érkezz meg a célhoz. Sőt dombos vidéken 17 %-os emelkedőig nagyobb megerőltetés nélkül közlekedhetsz. Az elsőkerék-meghajtás miatt a Pendel nagyon fordulékony. A biztonságra is gondoltak, a világításon, a dudán és a villogón kívül felszerelték elindulási- és túlterheltségbiztosítékkal is. Az armatúra segítségével beprogramozhatod a saját beállításaidat. Széleskörű kiegészítő csomag teszi teljessé a Pendelt. Sok hozzáigazítás lehetséges, így személyes kívánságaidat is figyelembe tudjuk venni.

Méretek, terhelhetőség és szín

A Standard Pendel 100 cm-es szélességben kapható, ehhez a kerekesszék max. 72 cm széles lehet. A maximális terhelhetőség 160 kg. Így a Pendelt kézi meghajtású kerekesszékkel vagy motoros kerekesszékkel használhatod, amíg a saját ill. a keresszék együttes súlya a 160 kg-ot el nem éri. Méretek itt! A nagyobb verzió szélessége 108 cm, melybe max. 80 cm szélességű kerekesszék fér bele.

A Standard Pendel színe ,,éjkék", de kívánságra más színekben is kapható."







Cikk és képek ehunnan, ni, hasznos oldalnak tűnik, ha az ember ilyesmiben keresgél. Köszi Szabolts!

Megjegyzem, én nem vagyok kerekesszékes, s ahogy Tag'-nál leírtam meg már sokszor előtte, még a kerekesszék sem járt nekem OEP alapon, mikor ki akartam jutni a házból -pl szülőire, gyerekeim ballagására, vagy vásárolni, mert járókerettel azért hosszabb távot megtenni nem oly biztonságos- teljes áron kellett megvennem, mert a főorvosasszony szavait idézve: "Márta, maga úgyis meggyógyul! Néhány műtét, néhány év és jobb lesz, mint új korában!", nem írták fel nekem.
Most meg már annyira, de annyira jól vagyok, hogy ihaj. :)

EL-GO moped hasonló, csak nem kerekesszékesnek, ilyen sok ismerősömnek van.

Mert bőrszerkó ide, sok ló oda, a mi szintünkön a szelíd motoros inkább kitartó, törhetetlen életcélú játékost jelent, s ebből van köztünk jó néhány.

Vagy mi a szösz...

Elmentem ma gyógytornára, persze két mankóval és a "normális" félórás menetidőmet egy laza tizessel megtoldottam -biztos ami tuti alapon-, és láss csodát, mikor odaértem hát be kell valljam, hogy nem csak a cirka hetven fokos meleg volt a patakokban folyó izzadság oka, szóval, emberpróbáló túra volt, akkor is, ha a távolság nem több uszkve 500 méternél.
Szóval, Edit -minden gyógyztornászok leggyógytornászabbika- megtekergette lassan gubanccá alakult lábfejem -melyek jobb vagyis rosszabb, de jobb oldalon nőtt lególábam fejéje, olyan alakú és állású lett, ami miatt egyszerűen nem férnek el egymás mellett 'Z' fekvésben a széken, hogy ne érnének egymáshoz a cipőim, hiszen nem tudom annyira széttenni a lábszáraim, gyárilag olvasható X-lábam ellenére sem, mert úgy áll, hogy az csak na... ööö... nem volt érthető? Aki kéri lemodellezem neki amint rílben találkozunk... höhö- áriákat zeng folyamatosan, majd kis kitérő után mentem az ortopédiára, ahol az a doktor rendelt, aki kiropraktőri végzettséggel is bír.
Időre mentem, s mikor becammogtam a rendelőbe ezzel a kérdéssel fogadott kedves doktorbácsi:
- Maga meg miért jár két mankóval?

Mert az sikkes, te kedves, okos ekúbajnok, te!

- Ezért jöttem most...-majd elmeséltem a b történetét, már ami a sérüléseimet illeti, nagy vonalakban, majd rátértem az aktuális bajomra-... köbö két hete nem hagy békén a 16 éve diagnosztizált gerincsérvem. Illetve gyanítom az, mert más magyarázatot nem tudok erre.
- Igen? Hogy fáj?

Nagyon, baszki...

- Nem tudok mozdulni gyakorlatilag, ha lefeküdtem és sokszor a járás is nehézséget okoz, ha nem lehetetlen, s néha kisugárzik a fájdalom hol az egyik, hol a másik, hol mindkettő lábamba...
- Olyan nincs. A gerincsérv nem fáj.

Nem hittem a fülemnek. De jó! Akkor ennyi éven át tévedésben éltem? Lehet, hogy a b-ben sem sérültem meg, csak AZT HITTEM??????

- Öööö... -mondtam én, hogy mégis okosnak tűnjek...
- Nem lehet, hogy csak fáradt? Vagy túlzottan támaszkodik a mankókra? Nem kéne már azokat elhajítani?

De, bazmeg, hozzád vágom...

- Dehogynem, csak éppen nem megy. Az elv remek, s ha meggyógyít, Önnek is adom a mankóimat!
- Tudja mit? Menjen át a szomszédba a röntgenbe és utána folytatjuk.

Hozzám sem ért, meg sem vizsgált, sőt, az asztaltól fel sem állt, míg beszélgettünk, de ez már meg sem rázott... Megköszöntem s indultam tovább.

A röntgenben ismernek már. Kedvesek, tudják, hogy nem tudnak segíteni, csak ki kell várniuk amíg én fel- majd leküzdöm magam az asztalra illetve -ról, gyorsan meg is voltunk, majd séta vissza, az eredmény a hálózaton már át is ment.

Kicsiny várakozás után bejutottam -mint kiderült, közben doktorbácsi a felvételt elemezte-, s érdekes színeváltozásnak lehettem tanúja.

-Kedves, üljön le! Ne álljon, biztosan fáj!

Asszem fület kéne mosnom, vagy mi....

- Nem, köszönöm, ha már hiszti, én most arra a székre nem tudok leülni...
- Ja, persze, megértem!

Némmá...

- És ehhez jött még a baleset?
- Nos, halmozom az élvezeteket! -bakker. Nem vagyok normális, és az ilyen helyzet fokozottabban hozza ki a hüjét belőlem, vagy lehet, el sincs bújva az olyan nagyon...
- Hát, ez nem műthető stádiumban van, ráadásul friss sérülést nem látok, ehhez kellene egy MRI, de az a protézise miatt nem lehetséges, úgyhogy én azt mondom, valószínűleg az eséstől -amit az előbb mesélt- alakulhatott ki egy izom tokosodás, mely most okoz ilyen erős fájdalmakat.

Nem jutottam szóhoz. Átmentem valami hazugságmérő vizsgálaton, vagy mi a tök? Csak néztem okosan -igen, na- ki a fejemből...

- Írok egy erős izomlazítót, ezt vegye be minden reggel, de nagyon figyeljen rá, hogy csak tele gyomorral, mert ez nagyon erős és félő, hogy kilukad tőle a gyomorfala! Ezzel az éjszakákat is át tudja aludni, és javaslok gyógytornát, egy lazító gerinctornát, melyet naponta mosolyogva teljesít, s higgye el, megszépül tőle az élete!

Hmmm... dokibá meg erőst csuklani fog, asszem, ha netán mégsenem lenne oly gyönyörű kékmadaras az életem ettől...
Viszont az tény, hogy egy pillantást sem vetett rám, s továbbra sem állt fel az asztalától. Hiába, na. Azért mindent nem lehet....

Viszont most eszembe jutott az én labdám, melyet Dittelyányomtól kaptam -mert szeret, vagy mi a jégverés-, úgyhogy lesz ami lesz, azon fogok ücsörögni kicsinkát....

/Labdás néni ehun lakik, e/

Még akkor is, ha az enyém nem kék, hanem szürke, sőt, én nem vagyok ily' dekoratív -bár dekoltázsilag megközelítem nénit, asszem- depláne, hogy én ilyen blikfangot nem tudok, csak ücsörgök legfeljebb a labdán, hátha ettől jobb belátásra tér a gerincem. Melynek látványától még okos, erős, hivatástudattal bőven s nem kevesebb bizalommal és emberismerettel ellátott doktorbácsi is szinte elalélt...

Szóval, az látszik rajtam, hogy a világon semmi bajom, csak játszom? S azt is csak azért, hogy mindenkinek az agyára menjek?

Igen, segítséget kérek. Ha valaha jártál már a fent nevezett embernél, vagy csak láttad a Két pasi meg egy kicsi* egy részét is, ne habozz, s nyugtass meg!

* ebben a nem nőcsábász és nem léhűtő és nem ingyenélő és nem művészlélek tesó, akinek nincs lakása, nincs pénze, viszont van egy elvált felesége meg egy fia, nos, ő kiropraktőr. Kb én ennyit tudtam erről eddig, hogy ez "valami" amit külön rendelőben csinálnak...
Most, hogy nekem is megvan a beutalóm, merthogy nálunk az ortopédián is van ilyen rendelés, utánaolvastam.
Az injekciók csak kb félórára segítenek, fájdalomcsillapító gyakorlatilag semmit sem ér, járni gyakorlatilag nem tudok, és a félsz megvan. Mert én erről ilyesmit gondoltam eddig:



/Ez a mester ehunnan gyött, ím/

De lassan már itt tartok. Rendben, csak ne fájjon!

Ja, azt elfelejtettem írni, hogy ez a három terheségem alatt kialakult gerincsérvem eredménye, mármint a mostani állapot, tehát ez nem közvetlenül a b-tel összefüggő dolog, ez, hogyúgymongyam, csak hab a tortán.

Szóval, tapasztalat?

Csak szólnom kellett és lőn!

Erőm lassan a végéhez ér, mert annyit megyek, hogy az csak na, és mikor most hazaértem, jött egy levél, mely válasz az én március 18-án írt észrevételemre, az ülésmagasságról.

Valamiért a tér szerkesztője nem szereti a levelem, vagy betelt -persze a világon semmi jelzést nem ad, vagy információt a miértről, sőt, egyszerűen csak nem eszi meg a képet-, így nem tudom idetenni, hiába szeretném, mert így csak leírni tudom, mintegy rögzíteni a tényt, hogy kérésem, észrevételem meghallgattatott, s 4 darab nagyobb ülésmagasságú széket helyeztek el az épület folyosóin.

Egyrészt nagyon elégedett vagyok magammal, de nem ez a lényeg, másrészt, három épületrészből áll a teljes komplexum, így tulajdonképpen 6 folyosó van, így két széket még tehettek volna, de ez sem lényeges, ami viszont nagyon is fontos, az a jószándék, a kérésem, vagy kekeckedésem, ha úgy tetszik, meghallgatása s annak megoldandó feladatkénti kezelése. Vagyis ez olyan, mikor partnernek érezhetem magam, partnernek, akinek a -speciális- igényeit figyelembe veszik. S ezzel mintegy elismerik, hogy igen, a roki is éppolyan ember, mint az egészek, csak jelen esetben nem tudja használni a dizájnos székeket.

Még nem láttam. Holnap megyek és ellenőrzöm az eredményt, de már örömömben felhívtam Editet -minden gyógytornászok leggyógytornászabbikát- és elújságoltam neki a jó hírt. Persze Ő már tudta, hiszen nap mint nap ott van az SZTK-ban, de akkor is.

És így megerősítést nyert azon meggyőződésem, melyet nem tudok elégszer hajtogatni -s gyakorta lesajnáló tekinteteket kapok csak válaszul-, mely szerint: "Mert az emberek jók, csak nem ismerik a sérültséggel járó macerákat.
Majd én elmondom azokat." /Idézet az előzmény posztból./

S lám, érdemes elmondani. De ha nem lenne az, azt hiszem én, akkor is elmondanám.



Ezt én sikerként könyvelem el. Ehhez illő kép innen van, ni.

Mert egy megrögzött kekec vagyok, agy nélkül. Mer ezzel vitatkozni bárki is?

Negyedik alkalommal vagyok Írországban, mert valamiért Ditte nemhogy elvisel engem, de még szeret is és folyton idecibál.
Én meg hagyom magam, hisz áldozatkész ember lévén, ugyan meg nem fosztanám éltető társaságomtól. (Ehhhhh...)

Tegnap, ahogy írtam, sokkot kaptam.
Már a 4 itteni láblógatásom közül, legelső alkalommal szembeötlött nekem, hogy az írek hogyan állnak a rokihoz s általában a rokiség kérdéséhez. Néhányszor meg is jegyeztem ezt -például a mindenhol megtalálható, kellő szélességű, kékkel felfestett rokiparkoló, vagy az indukciós hurok, vagy a hangos jelzés a közlekedési lámpáknál, vagy az erdő közepén lévő wc épület gondosan kialakított, tiszta, tágas roki helyisége- de tegnap egyszerűen sokkot kaptam.
Pedig ha belegondolok, semmi különös nem történt, hiszen tartottam én már fel magam mötött a végtelenbe igyekvő lépcsősoron vagy húsz embert, akiknek híre-hamva sem volt mikor elindultam felfelé azon, de sebességem gyökkettő volta okán csak összejött ennyi egész, mert nocsak, mind vissza akartak menni a kilátótól a világítótoronyhoz. S én ugyan baromira égtem, de sajna, gyosabb akkor sem lettem, de egy szó, egyetlen sötét tekintet nélkül kivárta mind, hogy én -a magam tempójában- majdcsak felérek, s akkor végre ők is "szabadok" lehetnek.
Ám, amivel a parkolóban találkoztam, az valahogy mégis más volt. Az nem hivatalos, mint a felszereltség egy középületben, vagy egy kényszerű várakozás, mert a nyomorék mellett nem lehet előzni az egyszemélyes lépcsőn, hanem ez tökéletesen magán akció volt. Egy ember, csak azért, mert neki ez természetes, egy vadidegennek segített.

Történt, hogy beálltunk a parkolóba az autóval, persze rokihelyre - eu-s rokikártya van, s a hely persze, hogy szabad volt-, s lévén Írországban vagyunk, így nem a "normális" oldalon van a kormány az ótóban, hanem a jobbikon, így nekem a másikról, tehát bal felől kell be- illetve kiszállnom. Nekem a jobb lábam, csípőm van oda (meg vissza néha), és most már mondhatom, a normális autóba sokkal könnyebben be- illetve kidolgozom magam, mint így. Szóval, macera -még sokkal macerásabb, mint itthon- ez a dolog. Ráadásul mostanság két mankóval közlekedem, biztos mert öregszem. :) S ez a két jószág, nos, hát nem hajlandó normálisan várni rám, míg kievickélek a kocsiból, mert hiába támasztom oda az ajtónak, az esetek többségében -cirka 10-ből 11-szer- egy, de többnyire mindkettő a földön végzi, hiszen mindkét kezem kell a felálláshoz, ráadásul nyomorult (szép és okos, depláne erős és tartós, sőt, de sőt, saját és nem este sarokba támasztós) lábam gyakorlailag ki kell emelnem a kocsiból szép kacsóimmal, s közben még arra is kell figyelnem, hogy ne daráljam le a kocsiajtót a cipőm orrával -mely tett a lábamnak sem esne túl jól, gondolom. Vagyis most is a kellő koreográfiával jártam el: öv kicsatol, ajtó kinyit, makók nekitámasztanak ajtónak -kis puzzle után úgy is tűnt, hogy megállnak a "lábukon"- majd bal láb ki, jobb láb "fülön ragad" kézzel, kitesz az is, majd két kézzel megtámaszkodni s kiszállni a kocsiból.
Szóval, ez a "normális" menetrend. Mire ott tartottam, hogy a mankókkal szórakoznék, hogy legalább látszólag megállnának az ajtónak támasztva (hisz úgyis eldől(nek), de legalább egy pillanatigringathassam magam abban a hitben, hogy most az egyszer nem fognak, mert éppen stabilnak tűnik a kompozíció), egy nő egyszer csak ott állt mellettem és valamit mondott nekem, de mire felnéztem -ha tudtam volna sem válaszolhattam volna, hisz- fogta a két mankót és mosolygott rám. Vagyis segített kiszállnom az autóból, hiszen levette a vállamról az instabil mankók gondját. Én meg csak küzdöttem kifele magam -ráadásul szoknyában voltam, ami ugyan hosszú, de ahogy kiemelem a lábam, csak kilátszik kicsit a lábszáram, ami valljuk be, nem egy szívderítő látvány- ő pedig csak türelmesen mosolyogva állt és fogta a mankókat.
Majd nyújtotta azokat, én átvettem, megköszöntem, majd sarkon fordult s ment is tovább.

Én meg próbáltam megfelelő sebességen továbbjáratni a kerekeket agyam helyén, mert ez azért nekem új volt. Nem mondom, hogy nem kapok naponta segítséget -különben nem is lennék- azt sem, hgy ez volt az első ilyen eset, de az biztos, hogy most, egyáltalán nem számítottam erre, ráadásul semmilyen jelzést nem adtam, hogy nekem segítségre van szükségem, fel sem néztem, hiszen a koreográfiával voltam elfoglalva, s ez a nő természetesnek vette, hogy odaj9jj9n és cirka két percet azzal töltsön, hogy egy vadidegen életében azt az időt élhetőbbé tegye.

Műr azon meg sem lepődöm, hogy megyek az ajtó felé és kinyitják, sőt, meg is tartják azt, ha egyember széles az út-járda-ösvény, akkor tuti, hogy nekem adnak elsőbbséget, de ebben ... nem is tudom... ebben...



Segítségnyújtás innen


Nyilván öregszem. A nénik szokták elsírni magukat minden piszlicsáré apróságon, s én néhány nap múlva már dátum szerint is néni leszek, de ebben nem ez van, hanem a vegytiszta döbbenet, a l'art pour l'art segítőkészség láttán.

Ugyan mi köze magának az OEP listához?!

Na, erre adjon választ egy mezei halandó!

Mint egy zsák, elvágódtam és a nyomorult oldalammal, a klasszul összelegózott, széles európai összefogással kitalált technika alapján protetizált okos, kedves kitartó csípőmőn landoltam. A parkettán.

Kimentem a konyhába, tettem-vettem, majd jöttem vissza ide, a szobámba. Pici hely van a bazi ágyam vége és a tévé között, amely kis "folyosón" át kell jönnöm a sarokban lakó gépemig. Valaha itt volt az eredetikeg L alakú varróasztalom, melynek mindkét szárán egy-egy remek Singer varrógép lakott.
Régmúlt idők szép emlékei...hjajjj...

A molekulányi helyen az ágyam vége és a tévé, s az alatta lévő szekrényke között van még egy gyerek forgószék is, mely azt a célt szolgálja, hogy míg itt ülök a gép előtt, a nyomorult (okos, erős, szép) lábam fel tudjam rakni rá, s így ne legyen kénytelen szegény órákat lógi lefelé. Vagyis nem egy táncparkett ez a szakasz itten. Na. Én pedig ugye nem vagyok egy balerina alkat. Ugye.
Szóval, dolgom végeztével, vagyis a leveske rendben, mosogatógép bepakolva, jöttem vissza a virtuba, majd amint beléptem a szobámba s araszoltam be a sarokba eszembe jutott, hogy ja, innivalót kéne behozni és azzal a garral már fordultam is megfele, hogy akkor szaladok, majdan tervem szerint egy limonádével térek vissza.

Aha.

A szép, vidám forgószék, melyen sárga, zöld és rózsaszín dínók randalíroznak, éppen a lábam és a lépés közé akadt, így ahogy voltam, mint egy zsák, el is vágodtam. Szépen, ahogy kell, besoroltam magam a tévészekrényke és a megemelt ágyam közé, s nagyott csattanva értem földet épp a jobb csípőmön, mely ugye a rosszabb, ha úgy vesszük, a parkettán. Ráadásul, nyomorult lábammal bele is akadtam valahogy a székbe, és az amúgy is gyurmázott lábszáramat végigszántottam vele.

Ahogy dőltem, azon töprengtem, hogy de ez nem lehet, hiszen én nem fogok soha elesni! Nos, ez nem tarthatott tovább cirka másfél másodpercnél, és már lenn is voltam a parkettán. Éles fájdalom a csípőmben és a lábamban, a térdem meg hangosan röhögött... nem tudok rá jobb szót.
Na, én nem röhögtem. Ott feküdtem és nem hittem el, hogy ez történik velem.
Fájt, de nem ez volt a baj, hanem az ijedelem. Egyszerűen megállt a szívem. Ott feküdtem és nem hittem el... vagy ezt már mondtam? Nem mertem megmozdulni.

Mikor a csípőmet műtötték -2003. február 14-én, Valentin napon volt a majd' 10 órás műtétem- még a Jánosban, tehát a műtétet követő 10 napon belül, volt egy betegtársam, egy néni, akinek a protetizálása óta, tehát egy év alatt, hatszor akadt ki a protézise. Na, akkor én láttam, hogy ő egy ilyen móka alkalmával min megy keresztül, vagyis akkor eldöntöttem, hogy én bizony nem fogok elesni. Tehát most, ahogy alulnézetből figyeltem a dolgokat, az futott át az agyam helyén, hogy ezt is elbasztam... nem az, hogy bakker, mennyire fáj, bakker, kiakadt, bakker, felhasadt a bőr a lábamon, nem, hanem az, hogy én nem ebben egyeztem meg magammal... és ahelyett, hogy halálfélelmem lett volna, nem, dehogy kis híján elröhögtem magam, miközben annyira fájt a csípőm, és a lábszáram, a térdemről nem beszélve, hogy sírni tudtam volna. 
Ketteske, ki a szobájában tett-vett meghallotta ezt a természettől elrugaszkodott zajt és sietett ellenőrizni mi történt.
Nos, ilyenkor nem lehet segíteni. Azt kértem, hogy maradjon ott amíg felállok, nehogy megint elboruljak, és adjon a  térdeim alá egy párnát, mert a parketta nem túl térdbarát jószág. Főleg, ha az a térd, több darabból van összetákolva, mint azt az eredeti anatómia diktálná.
Az ágyba kapaszkodva sikerült is ez a művelet, de azt nem árt tudni, hogy legózott alkatrészekkel külön és pontosan betartandó koreográfia szerint mehet csak egy ilyen. 
Remegtem és ugyan még most is fáj, de nagy baj nem történt. Felhívtam Editet, a gyógytornászom, ő felállított innen, járatott néhány lépést, hogy biztosan nincs-e baj, úgyhogy megnyugodtam. Vagyis hivatalosan már megnyugodtam, igazából még nem.

Mostantól akkor a tudat, hogy én nem fogok elesni az enyészeté? Nem akarok ezzel megbékélni.

El van zsibbadva a jobb oldalam. Fasza.

Győző készítette kisfilm, az akaraterőről, a kitartásról és arról, hogy a rokinak is csak a maga szabta korlátok állhatnak útjába.

A filmest és a szereplőket is ismerem, és igazán szerencsés vagyok ezért. Turcsikur magasra tör.

Itt pedig egy nagy tanító, akiről korábban írtam.

Vagy kék, vagy vékony, vagy durva... de becsapás, hogy nagynak látsz... 

Megjöttem.
Száműztek a REHAB-ról. Hüpp. Pedig még éppcsak két hete üdültem ott, a VEMO 1. szobája, kettes ágyán, s kaptam a kezelést.
Egy ilyen lymphoedema kezelés általában három hetet vesz igénybe, vagyis mondjuk 15 alkalommal kell a test nyirokcsomóit átböngyörgészni, s egy speciális "csizma", "kesztyű", "nadigrág" kütyüvel -melyek leginkább egymáshoz ragasztott, s egymással szinkronban működő vérnyomásmérő mandzsettákra hajaznak- kipréselni a veszélyeztetett területről az ott felgyülemlett s pangó nyirokváladékot (fehérjét), de van akinek 4 hét kell ahhoz, hogy egy évre -remélhetőleg- normalizálttá váljon a helyzet.
Nos, a kezelés hatékonyságát nagyon pontosan mérik, hiszen attól függően kinek hol van erre szüksége (láb, kar, netán, s mint megtudhattam, ez a legritkább, hasüreg) centikben mérhető kerület-csökkenés képében jelentkezik ez. (Nem beszélve arról, hogy könnyebbé válik maga a LÉT. Hö... Egyéb kérdés?...:)

Nos. Nekem van ugye, két, azaz 2 darab tökéletes, saját -s ezt nem győzöm hangsúlyozni, mert nagyon fontos, saját, belőlem nőtt ki!! (bocsi)- lábam, melyek közül egy, azaz 1 darab nos, nemigfen felel meg az általában lábként ismert végtagok elvárásainak, de sebaj, én szeretem, hálás vagyok neki, hogy velem maradt és el nem tudom mondani, mennyire nagyra tartom teljesítményét, melyet nap mint nap méltán példáz nekem, ki csak hajtom szegényt, csak hajtom és cipőt is csak évente egyet "adok neki"... :)
Első nap Timi, a spec lympho terapeutám lemérte a kerületeket, a lábujjaimtól kezdve egészen a combtőig, öt centinként, s kezdődött a kezelés. Majd a negyedik naptól már gépre is kerültem, de a masszázs továbbra is maradt, s délutánonként még egy direkt "limfósoknak" összeállított torna is dukált.
(A masszázs minimum érdekesnek mondható volt. Szegény Timit néha komolyan fizikailag tudtam volna bántalmazni, mikor az érdekes gyurmafigura lábamon böngyörgézett egy-egy csomót, igen határozott mozdulatokkal. S ez azért is éééérdekes minimum, mert azon a részen a bőr érzéketlen nekem. Ezt a taszigát mégis éreztem. De még hogy!! Bakker. A gép se volt semmi, de utolsó napokra már szinte könnyek nélkül bírtam... Hö...)
A kezelés végén pedig a kezelt testrészt bebandázsolja a kezelő. Ez egy, a sima fáslinál klasszisokkal erősebb, speciális gumírozott pólyával, bandázzsal, történik, mely gyakorlatilag a szuszt is kiszorítja a célterületről. (Még jó, hogy nekem csak a lábam, bele sem merek gondolni, hogy mi van ha a hasa az valakinek!! jajj....) Amit aztán este kell levenni, mert éjszaka, nyugalmi állapotban nem lehet fenn, mert reggelre leesne a lábam a helyéről... s éppen ezt akarnám megakadályozni, ugye.
Szóval, Timi lemért. Édes, kedves, okos, szép lábam, mint egy buci, egy kétkilós vekni kenyér, ugye, akkora méreteket adott ki. Még jó, hogy belefért a csizmába... Node, kezelésbe vett, majd napról napra látszott, hogy nem véletlenül szeretem én ezt a végtagom, de olyan nagyon, hiszen ihajla de hogy reagált!

Olyan karcsú lett, hogy csak na! Soha nem lehetett még a cipőmet úgy bekötni, hogy összeérjenek az oldalai, mindig volt a fűzővel áthidalva 2 vagy rosszabb esetben akár 4 centi is, csak győzze a fűző, ugye. De most!! Höhö!! Összeérnek! Most meg ugye, az a "baj" (ehhhehhhheeeee.... ilyet mondani!!), nehogy rálépjek a hosszan lelógó -hiszen annyi haszontalan része van így- végére. Van olyan hely, ahol 10 cm, sőt, egy, ahol 12 cm a különbség!

Kaptam (basszus, kaptam... ja, 8.000 HUF volt) kompressziós harisnyát is, amit csak pajszerral lehet fel illetve levenni, hogy azt nap mint nap hordani kell majd, s max kéthavonta meg kell jelennem kontrollon. Évente pedig ismételni a kezelést. De ennyi baj legyen. A világ legszebb nyomorult lába az enyém!

Jaj, egy sikersztori vagyok, így, teljes egészemben! Lábastul, csípőstül, agyastul.... lehet velem örülni!

Ilyen dolgaim vannak.

Bár én méltatlan vagyok az emberi léthez, sőt, magához a léthez is, de Borház Amáliához meg pláne, hiszen Ő művész s mint megtudhattam a művészek élete csak és kizárólag szenvedéssel teli, így csak ámulok és bámulok és még az eddiginél is klasszisokkal hálásabb vagyok a mindenségnek -a mindent átszövő  rejtett összefüggéseknek- melyek tőlem függetlenül rám mérték ezt az elviselhetetlen.... jaj, nekem, alantas humanoidnak elviselhető, de ha e,mber lennék, már rég feladtam volna... terhet.
Szóval, most nem is tehetek mást, mint elvonulok a világtól s bús magányomba burkolózva gondolkodom az emberek életéről, az életről, mely számomra mindig is elérhetelen marad. Legalábbis addig, míg ki nem nő bennem a tehetség.

Szóval, perceken belül indulok a REHAB-ra, de éjjel rájöttem, hogy nincs beutalóm sem, meg semmi papírkám, úgyhogy lehet, délután már itthon is vagyok. Úgyhogy kalandra fel! (Ugye?)

Most péntek van, hétfőn Pünkösd (aminek a jelentőségére nem emlékszem, pedig Nagyiék biztosan elmondták nekem, úgyhogy valahogyan fel kell idéznem... megnéztem, ja, hogy ja, a Szentlélek eljövetelét ünneplik, s tartunk ezért munkaszüneti napot, gratulálok), így kedden, a hét első munkanapján megyek kórházba.

Budakeszire, ahol évente három hetet töltök számomra igen intenzív tornával, hogy erős, okos, ügyes és legózott alkatrészeim a lehető legjobbat tudják nyújtani az ingyenélő nyugdíjas henyélő, ám mégis hányatott életében, de most a Vegyes Profilú Mozgásszervi Rehabilitációs Osztály-ra fekszem be, a címben jegyzett kezelésre.
Azt se tudtam, hogy ilyen van. Azt hittem, attól dagad a lábam, hogy vízvisszatartás dolgozik a szervezetemben, mint a terhességeim alatt, például.
A b 2001-ben volt, a lábszáramat 2002 április elsejére nyilvánították tovább nem javíthatóvá, tehát a lehetőségekhez képest ortopédiailag tökéletesnek, s onnantól ezzel már "csak" a torna a masszírozás (a letapadt rostok -melyek izomkötegek voltak valaha, de nagy részük az autóban maradt, más részük meg az 5 hónap kvázi mozdulatlanságtól elvesztette tónusát és letapadt a csontra, illetve a csont helyére baültetett titán lemezre, illetve elvesztette rugalmasságát, s ezen csak kézi masszírozással lehetett segíteni, ami irdatlan, elképzelhetetlen kínt okozott nekem, de tudtam, ha nem csinálom -ha nem adom Anikó kezébe a lábam, a hozzávalót-; akkor sosem fogok járni, márpedig azt én megtanulom) "maradt", de már akkor látszott, hogy nagyon dagad a lábam.
Jártam én kontrollra, meg műtöttek is azóta többször is a Jánosban, ott ahol darabjaimból összeraktak annak idején, és minden alkalommal mondták, hogy hát, szörnyű a lábam, nagyon dagad, és a fekélyesedés is, hát, nem jó jel, nem örökéletű azért ez a lába, ezzel jobb ha kibékülök.


/A kép a gépház révén került ide, a tér vezérbejegyzése mellől/

Az erős túlzás, hogy kibékültem, inkább azt mondom, hogy elfogadtam a tényt, alőbb-utóbb amputálni kell majd az én szép, okos, erős de valóban nyomorult lábam. Aztán most, az idei nappali kórházas három hetemben Dr. Szögi Beáta, a főorvos, elküldött a lymphoedema ambulanciára, mert ahogy mondta, neki gyanús az én lábam... Ott a főorvos, csak ránézett és mondta "Igen, ez az. Kezelést kap rá évente és nem lesz ezzel baj."

Nos, meglepődtem. Azóta ahány orvosnak mondtam, mindegyikük örömmel fogadta a hírt és mintha annak örültek volna, hogy végre eljutottam eddig. Hmmm... ha azt sem tudtam, mi a frász az a lymphoedema?
De már tudom, és kedden megyek is.
Előre nem tudni, mennyi ideig leszek benn, de az biztos, hogy engem a frász kerülget, mert ahogy elmondták a kezelést, nem tudom elképzelni, hogy az olyan kellemes lesz, mint azt mesélik.
Na, mendegy.


/Ez a kezelés ehun lakik e/

Nyomorult lábam okos, erős és szép, ha egy buszt kibírt, nehogy már egy felfújható combfixtől zakkanjon meg!?

Ez a nap egyazon sorba tartozik, mint ahová ez is, csak ebben mégannyira mint tegnap, a rokiság dolgai halmozódtak fel.

Életemben először mentem egyszál egyedül a János kórházba kontrollra, Tanár úrhoz. Soha még ilyet nem csináltam, úgyhogy nem csoda, hogy jajgattam is ész mélkül a drukkért..., melyet aztán meg is kaptam. Höhö...
Úgyhogy baromi bátran, akár egy egész, neki is indultam a napnak, mindent igyekeztem elrendezni, lebeszéltem a MEOSZ-szal a roki-szállító kisbuszt, kiszámoltam, hogy ha ügyes lesz Tanár úr és gyorsan bekerülök, akkor simán visszaérek Battára és lesz cipőm, mire megyek (:megen:) világgá, reggeliztem, összeszedtem a papírjaim és mentem a buszhoz.

Még be sem értünk Pestre, mikor hívott a kisbusz sofőrje, hogy odaért a Népligethez, hol vagyok. Hát, mondtam és ültem tovább a helyemen (mást nemigen tehettem volna, ugye). Aztán odaértem, megtaláltam a buszt és indultunk is a Jánosig.
Ez jó. Két BKV-jegy az ára és odajön értem ahová hívom (mondjuk előre három munkanapnyi távlatban kell gondolkodni, de ezt megoldjuk valahogy) és egészen odáig el is visz, ahová mennem kell.
A János nem tegnap épült, s benne az Ortopéd-Trauma osztály épülete meg pláne eldugott részen van, autóval gyakorlatilag súlyos kacskaringók árán található csak meg, s ezen kanyarok némelyike -főleg a kémény körüliek- nem túl kényelmesek egy meglehetős méretű buszocskának, de óvatos helyezkedéssel sikerült a célhoz érni.
Sofőr el, de előbb még megbeszéltük, hogy miután fogalmam sincs, hogy mikor végzek és onnan én gyalog nem tudok elmenni, így kénytelen vagyok taxit hívni, ő pedig délutánonként taxizni szokott, így ha hívom, hogy végeztem, jön értem és baráti -sorstársi- áron kivisz majd az Etelére. Nos, miután ez is megvolt, nyugodtan mentem intézni a dolgom.
A szokásos látvány fogadott: tolóágyakon betegek, a váróban sok-sok ember, kik kontrollra vagy éppen friss sérüléssel vártak orvosra. Én mentem egyenesen Tanár úr irodája felé, ahol le is adtam a papírom és kiderült... és kiderült ismét..., hogy nekem nincs is agyam. Bakker. Én tavaly elfelejtettem menni kontrollra.
Most mondja valaki, hogy van agyam. Az asszisztenmsnő azt mondta, hogy Tanár úr le fogja harapni a fejem, úgyhogy felkészültem a legrosszabbra, de gondoltam, lesz ami lesz, most már ez van. Bakker.
Röntgen, ahol is össze meg vissza tekergették a lábaimat, a tilos rotációs mozgást is kénytelen voltam "bemutatni", mert a nyomorult lábam rögzített bokájú lábfején mostanság nem túl kellemes érzések ébredtek, így a benne lévő "ácskapocs" illetve egyszerű pöcök helyzetét is ellenőrizték, csakhogy ezek láthatóvá tételéhez nekem érdekes alakzatba kellett helyezkednem a röntgen-asztalon. Na, nem egyszerű legózott néninek lenni.
Aztán nagy nehezen lekászálódhattam onnan és mentem vissza Tanár úr szobája elé, s vártam a soromra.
Én -vagyis tudom, ez "csak" ennek a hadosztálynyi sérülésnek szól, amit felvonultattam, túléltem s véres kardként hordozok immáron majd' kilenc éve- soron kívül be is hívattattam. Persze azzal kezdtem, hogy mea culpa, izé, elfelejtettem tavaly... erre mit mond Dr. Kiss Jenő osztályvezető főorvos, egyetemi tanár?
- Márta, ez legyen a legnagyobb baja! Fő, hogy most itt van.
Hát, ööö... ilyen szépen tán még sosem foghalmazták meg azt, hogy "Hüje vagy fijam, de valamér szeretünk, nyugoggyá meg!"
Majd neki is elpanaszkodtam mindent, eldicsekedtem a cipzár-kísérletemmel, meg az OORI-s lymphoedema előjegyzésemmel, s mindkettővel komoly dícséreteket zsebelhettem is be. Előbbinél "önfeláldozásommal" utóbbinál pedig annak hasznos volta miatt érdmeletem ki ezt.
Kaptam receptet, meg ígéretet térd- illetve bal csípőprotézisre, meg diagnózist három helyen is erős kopásról, meg azt, hogy amíg bírom, várunk a műtéttel.
A lábfejem időnkénti, de manapság egyre gyakoribb fájdalmaira pedig azt mondta, miután megnézte a röntgent, hogy ott a bokám és a lábfejemben az aprócsontok annyira eltörtek, hogy amennyire lehet helyrehozták, ezért is van merevítve a bokám, de ott idegsérülés is volt, azzal pedig nem tud mit kezdeni. Fájdalomcsillapító, neurológus.
Azután annak reményével, hogy tán jövőre nem felejtem el, megbeszéltük a szokásos kontroll idejét és elindulhattam.
Nagyon gyorsan végeztem, így boldogan hívtam is a sofőrt, hogy jöhet értem a taxival és vihet ki az Etelére a buszomhoz.
Volt még vagy 20 perc mire odaért, addig a napon ücsörögtem egy padon és baromira élveztem a semmittevést.
Nos, nem taxival jött és elég az hozzá, remélem többé nem kell tőle fuvart kérnem.
De kiértem időben a buszvégre, még megebédelni is volt időm.
Hazajöttem és kis tesz-vesz után már mehettem is megint utamra. Kezdtem a fáradni.
Két hetente egy napon, s akkor is csak 2 órán át van az SZTK-ban az ortopéd cipész, akinél szoktam az éente egy pár cipőmet csináltatni. Tavaly felröppent a hír, hogy elveszik az ortopéd cipő támogatását, de szerencsére ebből nem lett semmi, így most is "csak" 12.088 HUF-ba fog kerülni. Persze egy fityinget sem vittem előlegnek, megint, mint tavaly sem, s a cipész emlékezett is erre, meg rám is, úgy általában, mert mint mondja olyan érdekes alakú a lábam, hogy eltette a kaptafát és aszerint csináljha a cipőimet, mindig ilyenkor csak az épp aktuális finomításokat végzi el rajta.



/Művégtag helyett cipők/

Ígéretem van rá, hogy ha nem is 2, de 4 hét múlva már bizton lesz új, remek, fekete, kicsit magasabb sarkú és kicsit bumszlibb orrú -hogy a feszt ágaskodó nagyujjam kényelmesen elférjen benne- cipőm.
Vagyis világgá repülni -ha a hamut mamunak kell is mondani ahhoz, hogy az ejha nevű izlandi észhez térjen- már új, gyönyörű, de megszólalásig ugyanolyan mint a most is épp rajtam lévő cipőben fogok majd.
Remek terv.
Holnap meg megint ihaj lesz, mert megyek egy boszorkányos lyányommal egy szépséges ifjú anyához, kinek gyönyörűséges leánykáját ellenőrzöm majd.
Úgyhogy most megyek és lepihenek.

S egy ezen részt vett rokitársamról.

Az ART BRUT GALÉRIA és a Moravcsik Alapítvány közös kiírása alapján került megrendezésre a Párhuzamok fényképpályázat.

A gondola.hu portálon megjelent cíkkből, mely erről szól, egy nagyon fontos részlet:

Élő lehetőség azonban a megismerés, és a megismerés általi elfogadás. A most kiírt fotópályázat ezt segíti. Ahogyan a kiírás fogalmaz: „A fogyatékkal élők életének bemutatása, miszerint a fogyatékos emberek is ugyanúgy élnek, éreznek, és cselekszenek mint egészséges társaik, képesek értékeket létrehozni és az élet különböző területein a fogyatékossági állapotot figyelembe vevő kiegyensúlyozott, örömteli életvitelre.”

Ebben benne van a lényeg.

Juli önbecsülésének is nagyon jót tett -saját bevallása szerint-, " hogy erős mezőnyben - profi sajtófotósok, elismert fotóművészek fotói közé bejutott egy felvételem. A beküldött képek kb. tizede került falra."

Ez az a kép:




Azt hiszem, látszik miről szólnak ezek a képek, s az egész pályázat.

Gratulálok Juli!

Ha jól tévedek épp a minap lakoltatták ki a (kvázi) nyilvános wc-kből a pereceket a Városligetben. Na, ehhez képest én most pörköltet láttam a fajansz tetején...

De ez már a túrám végefelé volt, sok víz lefolyt a Dunán mire ezzel szembesültem, úgyhogy kezdem az elején.
Hajnali 5-kor keltem, pedig lustizni akartam, de valamiért kidobott az ágy, nagyon nem értettem és kissé zokon is vettem, de ha nem hagy békén, hát nem hagy békén, úgyhogy elkezdtem készülődni. Némi sms-párbaj folytán sikerült elintézni, hogy edénnyel vitessem fel magam székes fővárosunkba, s ne kelljen buszoznom, így sikerült összeismerkednem egy fontos tartozékkal is.
Na, ez csak mellékszál... jaj, folyton eltévelygek, vissza kell találnom a főcsapásra...
Irdatlan összeget fizettem taxira, hogy kivigyen az OORI-ba, ráadásul a taxis egy sík ... édes, okos, kedves ... ember volt, nem arra ment, mint az normális és tőlem kérdezte az utat, ráadásul, mikor közöltem, hogy én csak a címet tudom, és ha ott állunk az épület előtt, talán felismerem, akkor meg tök "megsértődött", hogy hát neki nincs "dzsípiessze, vagymiafene", mi az, hogy nem tudom, hová akarok menni... (Hát, ja. Neki még újdonság az én macerásságom, de gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, aki szeretné rendeltetésszerűen használni a taxit... ha már... pedig nem is erre vonatkozik a cím, vagyis most már azt mondom, hogy nem csak erre...)

Vagyis odaértem, kifizettem egy valag pénzt és bejutottam a lymphoedema rendelő elé, majd vártam. Szereztem a metró előtt újságot és azt olvasgattam -például arról, hogy a görög válság nekünk példa lehet arra, hogy milyen jó munkát végzett a Bajnai kormány, mert mi is tarthatnánk ott, ezt így még sehol nem hallottam és ez nagyon tetszett, de nem fejtem ki itt, mert ez a rendeltetésszerű használatról szól, ugye-, majd némi betegpaláver, soron következő és soronkívüliség valamint mentő kontra "de_én_messziről_jöttem_a_beteg_anyámmal" (anya szemlesütve várta a meccs kimenetelét) után bejutottam Takács főorvos színe elé. Elrebegtem neki, hogy ki vagyok, ő emlékezett, majd megnézte szép, okos, erős lábam, hogy igaz-e amit én mondtam neki a telefonban, vagyis, hogy a február óta szedett gyógyszerek okán gyönyörűséges lett és nem kell talán a kezelés, amire várok.
Hö.
De kell. Sőt. Még rosszabb a helyzet, mint volt, úgyhogy azzal megtámogatva helyigényem, hogy június 28-án (ha az Eyjafjallajökull is úgy akarja, márpedig melegen ajánlom neki) úgy elmegyek világgá, mint a huzat, tehát szerencsés lenne, ha még előtte bejutnék az OORI VEPO-ra, ott is a lymphoedema rendelés számára fenntartott 3 ágy egyikére.
Eztán meglátogattam Andrást az ergoterápián, vele kicsit beszélgettünk a giccs mibenlétéről, valamint a látható s legfeljebb csak sejthető történésekről, majd engem bemutatva egy kollégájának, azt mondta: "Márti, aki mindenről gondol valamit és azt rögvest ki is mondja, s ez első ránézésre látszik is az arcán." Na. Ez tényleg így van? Most mért?
Ez az András mindig meg tud lepni engem.
Majd kávéztam a büfében és majd' elmerültem a rejtvényemben, mikor megkocogtatta a vállam Györgyi, akivel idén a Nappali kórház idején ismerkedtem és barátkoztam össze, s mára kicsiny lazulást terveztünk, némi komoly téma érintésével, mely az egyesületünk ügye.

Azután megtapasztalhattam az idei nem tudom hányadik, de gyanítom messze nem az utolsó felhőszakadás tombolását szerencsére autóból, mert Györgyiék kivittek egészen az Etele térig...ööö akarom mondani az átkeresztelt Kelenföldi pályaudvar buszvégállomás részére (ezt én nem bírom megszokni... jajjajjj...)
Nos, reggel rég volt már, a buszomig pedig volt vagy 20 percem, így gondoltam, biztos ami tuti, elmegyek wc-re. Remek, ahogy a piktogram mutatja, akadálymentes hely lévén, van ott mozgássérült mosdó is.


/Kép ehun lakik, e/


Teljes magabiztossággal mentem és kotortam elő a pénztárcámból a százast, a használat árát. Az asztalnál egy bácsi ült, s rögvest neki is szegeztem a kérdést: "Használhatom a roki-wc-t?" A válasz egyértelmű, de mindenhol megkérdezem ezt, volt már, ahol visszakérdeztek, hogy "Van valami problémája?" Erre közöltem, hogy a világon semmi, csak szeretném kényelmesen tölteni az elkövetkező perceket, s ahogy mutattam a mankóm, már kaptam is a kulcsot. Nem úgy itt.
Úr kinyitotta a roki-wc széles (kerekesszékkel való közlekedéshez alkalmas méretű) ajtaját, és mondta, most sajnos nem tudja azt használni, mert az foglalt.
Nem hittem a szememnek!
A wc-csésze, mely emelt magasságú -aminek értelméről már itt szóltam, bár nem konkrétan ilyen összefüggésben-, szimplán asztalként szolgált. Tető lehajtva, rajta ételhordóban -ha jól láttam- pörkölt -ha jól láttam- nokedlival, mellette a lehajtható kapaszkodón konyharuha kackiás rendben hajtva, s a csésze mellett ült egy úr, aki nyugodtan falatozott.
Hát, elröhögtem magam.
"Ja, értem."
Mondtam és még én éreztem szarul magam, hogy megzavartam szegény dolgos embert az ebédje elfohyasztása közben.
Úr, aki demonstrálta nekem, hogy nem kell a roki helyen alkalmatlankodnom, azzal folytatta, hogy keressem elő a százast, és menjek a nomri nőibe, ha nem boldogulok, majd segít.
Hábaszki! És most finom voltam. Na, ez a nem rendeltetésszerű használat.

Így itthon némileg szaladósra vettem a figurát a megálló és itthon között, mert ezekután nem nagyon volt kedvem otthagyni egy százast.
Basszák meg! És megint: basszák meg!

Megvettem a jegyem, mert már nem lehet a buszon venni, de még jó, hogy battai buszból csak volános van, mert a Népligetben van ALBA VOLÁN-os is és arra nem jó az automatában váltott jegy, de ez megint másik vonal...
Majdnem felszálltam egy nem is hazafelé jövő buszra, de már ilyesmin meg sem lepődöm, még jó, hogy soványmalac vágtában (pedig ennek első része nagyon nem igaz, második részét meg kéretik nem komolyan venni, s harmadikat is csak amolyan eufemizmus szinten érteni) épp időben átértem a jóhoz, így jöttem is a jó irányba.
Azóta pedig szedem össze szanaszét futó gondolataim, pedig fontos, hogy rákérdezzek a BKV mozgássérültek számára fenntartott járataira, a VOLÁN-nál a buszsofőrök nonstop telefonálására és különben is, mitől lennék banya, ha nem intézkednék ész nélkül... ja, máshogy nem is tudnék, hiszen... h9h9...