Mint egy zsák, elvágódtam és a nyomorult oldalammal, a klasszul összelegózott, széles európai összefogással kitalált technika alapján protetizált okos, kedves kitartó csípőmőn landoltam. A parkettán.

Kimentem a konyhába, tettem-vettem, majd jöttem vissza ide, a szobámba. Pici hely van a bazi ágyam vége és a tévé között, amely kis "folyosón" át kell jönnöm a sarokban lakó gépemig. Valaha itt volt az eredetikeg L alakú varróasztalom, melynek mindkét szárán egy-egy remek Singer varrógép lakott.
Régmúlt idők szép emlékei...hjajjj...

A molekulányi helyen az ágyam vége és a tévé, s az alatta lévő szekrényke között van még egy gyerek forgószék is, mely azt a célt szolgálja, hogy míg itt ülök a gép előtt, a nyomorult (okos, erős, szép) lábam fel tudjam rakni rá, s így ne legyen kénytelen szegény órákat lógi lefelé. Vagyis nem egy táncparkett ez a szakasz itten. Na. Én pedig ugye nem vagyok egy balerina alkat. Ugye.
Szóval, dolgom végeztével, vagyis a leveske rendben, mosogatógép bepakolva, jöttem vissza a virtuba, majd amint beléptem a szobámba s araszoltam be a sarokba eszembe jutott, hogy ja, innivalót kéne behozni és azzal a garral már fordultam is megfele, hogy akkor szaladok, majdan tervem szerint egy limonádével térek vissza.

Aha.

A szép, vidám forgószék, melyen sárga, zöld és rózsaszín dínók randalíroznak, éppen a lábam és a lépés közé akadt, így ahogy voltam, mint egy zsák, el is vágodtam. Szépen, ahogy kell, besoroltam magam a tévészekrényke és a megemelt ágyam közé, s nagyott csattanva értem földet épp a jobb csípőmön, mely ugye a rosszabb, ha úgy vesszük, a parkettán. Ráadásul, nyomorult lábammal bele is akadtam valahogy a székbe, és az amúgy is gyurmázott lábszáramat végigszántottam vele.

Ahogy dőltem, azon töprengtem, hogy de ez nem lehet, hiszen én nem fogok soha elesni! Nos, ez nem tarthatott tovább cirka másfél másodpercnél, és már lenn is voltam a parkettán. Éles fájdalom a csípőmben és a lábamban, a térdem meg hangosan röhögött... nem tudok rá jobb szót.
Na, én nem röhögtem. Ott feküdtem és nem hittem el, hogy ez történik velem.
Fájt, de nem ez volt a baj, hanem az ijedelem. Egyszerűen megállt a szívem. Ott feküdtem és nem hittem el... vagy ezt már mondtam? Nem mertem megmozdulni.

Mikor a csípőmet műtötték -2003. február 14-én, Valentin napon volt a majd' 10 órás műtétem- még a Jánosban, tehát a műtétet követő 10 napon belül, volt egy betegtársam, egy néni, akinek a protetizálása óta, tehát egy év alatt, hatszor akadt ki a protézise. Na, akkor én láttam, hogy ő egy ilyen móka alkalmával min megy keresztül, vagyis akkor eldöntöttem, hogy én bizony nem fogok elesni. Tehát most, ahogy alulnézetből figyeltem a dolgokat, az futott át az agyam helyén, hogy ezt is elbasztam... nem az, hogy bakker, mennyire fáj, bakker, kiakadt, bakker, felhasadt a bőr a lábamon, nem, hanem az, hogy én nem ebben egyeztem meg magammal... és ahelyett, hogy halálfélelmem lett volna, nem, dehogy kis híján elröhögtem magam, miközben annyira fájt a csípőm, és a lábszáram, a térdemről nem beszélve, hogy sírni tudtam volna. 
Ketteske, ki a szobájában tett-vett meghallotta ezt a természettől elrugaszkodott zajt és sietett ellenőrizni mi történt.
Nos, ilyenkor nem lehet segíteni. Azt kértem, hogy maradjon ott amíg felállok, nehogy megint elboruljak, és adjon a  térdeim alá egy párnát, mert a parketta nem túl térdbarát jószág. Főleg, ha az a térd, több darabból van összetákolva, mint azt az eredeti anatómia diktálná.
Az ágyba kapaszkodva sikerült is ez a művelet, de azt nem árt tudni, hogy legózott alkatrészekkel külön és pontosan betartandó koreográfia szerint mehet csak egy ilyen. 
Remegtem és ugyan még most is fáj, de nagy baj nem történt. Felhívtam Editet, a gyógytornászom, ő felállított innen, járatott néhány lépést, hogy biztosan nincs-e baj, úgyhogy megnyugodtam. Vagyis hivatalosan már megnyugodtam, igazából még nem.

Mostantól akkor a tudat, hogy én nem fogok elesni az enyészeté? Nem akarok ezzel megbékélni.

El van zsibbadva a jobb oldalam. Fasza.