Negyedik alkalommal vagyok Írországban, mert valamiért Ditte nemhogy elvisel engem, de még szeret is és folyton idecibál.
Én meg hagyom magam, hisz áldozatkész ember lévén, ugyan meg nem fosztanám éltető társaságomtól. (Ehhhhh...)

Tegnap, ahogy írtam, sokkot kaptam.
Már a 4 itteni láblógatásom közül, legelső alkalommal szembeötlött nekem, hogy az írek hogyan állnak a rokihoz s általában a rokiség kérdéséhez. Néhányszor meg is jegyeztem ezt -például a mindenhol megtalálható, kellő szélességű, kékkel felfestett rokiparkoló, vagy az indukciós hurok, vagy a hangos jelzés a közlekedési lámpáknál, vagy az erdő közepén lévő wc épület gondosan kialakított, tiszta, tágas roki helyisége- de tegnap egyszerűen sokkot kaptam.
Pedig ha belegondolok, semmi különös nem történt, hiszen tartottam én már fel magam mötött a végtelenbe igyekvő lépcsősoron vagy húsz embert, akiknek híre-hamva sem volt mikor elindultam felfelé azon, de sebességem gyökkettő volta okán csak összejött ennyi egész, mert nocsak, mind vissza akartak menni a kilátótól a világítótoronyhoz. S én ugyan baromira égtem, de sajna, gyosabb akkor sem lettem, de egy szó, egyetlen sötét tekintet nélkül kivárta mind, hogy én -a magam tempójában- majdcsak felérek, s akkor végre ők is "szabadok" lehetnek.
Ám, amivel a parkolóban találkoztam, az valahogy mégis más volt. Az nem hivatalos, mint a felszereltség egy középületben, vagy egy kényszerű várakozás, mert a nyomorék mellett nem lehet előzni az egyszemélyes lépcsőn, hanem ez tökéletesen magán akció volt. Egy ember, csak azért, mert neki ez természetes, egy vadidegennek segített.

Történt, hogy beálltunk a parkolóba az autóval, persze rokihelyre - eu-s rokikártya van, s a hely persze, hogy szabad volt-, s lévén Írországban vagyunk, így nem a "normális" oldalon van a kormány az ótóban, hanem a jobbikon, így nekem a másikról, tehát bal felől kell be- illetve kiszállnom. Nekem a jobb lábam, csípőm van oda (meg vissza néha), és most már mondhatom, a normális autóba sokkal könnyebben be- illetve kidolgozom magam, mint így. Szóval, macera -még sokkal macerásabb, mint itthon- ez a dolog. Ráadásul mostanság két mankóval közlekedem, biztos mert öregszem. :) S ez a két jószág, nos, hát nem hajlandó normálisan várni rám, míg kievickélek a kocsiból, mert hiába támasztom oda az ajtónak, az esetek többségében -cirka 10-ből 11-szer- egy, de többnyire mindkettő a földön végzi, hiszen mindkét kezem kell a felálláshoz, ráadásul nyomorult (szép és okos, depláne erős és tartós, sőt, de sőt, saját és nem este sarokba támasztós) lábam gyakorlailag ki kell emelnem a kocsiból szép kacsóimmal, s közben még arra is kell figyelnem, hogy ne daráljam le a kocsiajtót a cipőm orrával -mely tett a lábamnak sem esne túl jól, gondolom. Vagyis most is a kellő koreográfiával jártam el: öv kicsatol, ajtó kinyit, makók nekitámasztanak ajtónak -kis puzzle után úgy is tűnt, hogy megállnak a "lábukon"- majd bal láb ki, jobb láb "fülön ragad" kézzel, kitesz az is, majd két kézzel megtámaszkodni s kiszállni a kocsiból.
Szóval, ez a "normális" menetrend. Mire ott tartottam, hogy a mankókkal szórakoznék, hogy legalább látszólag megállnának az ajtónak támasztva (hisz úgyis eldől(nek), de legalább egy pillanatigringathassam magam abban a hitben, hogy most az egyszer nem fognak, mert éppen stabilnak tűnik a kompozíció), egy nő egyszer csak ott állt mellettem és valamit mondott nekem, de mire felnéztem -ha tudtam volna sem válaszolhattam volna, hisz- fogta a két mankót és mosolygott rám. Vagyis segített kiszállnom az autóból, hiszen levette a vállamról az instabil mankók gondját. Én meg csak küzdöttem kifele magam -ráadásul szoknyában voltam, ami ugyan hosszú, de ahogy kiemelem a lábam, csak kilátszik kicsit a lábszáram, ami valljuk be, nem egy szívderítő látvány- ő pedig csak türelmesen mosolyogva állt és fogta a mankókat.
Majd nyújtotta azokat, én átvettem, megköszöntem, majd sarkon fordult s ment is tovább.

Én meg próbáltam megfelelő sebességen továbbjáratni a kerekeket agyam helyén, mert ez azért nekem új volt. Nem mondom, hogy nem kapok naponta segítséget -különben nem is lennék- azt sem, hgy ez volt az első ilyen eset, de az biztos, hogy most, egyáltalán nem számítottam erre, ráadásul semmilyen jelzést nem adtam, hogy nekem segítségre van szükségem, fel sem néztem, hiszen a koreográfiával voltam elfoglalva, s ez a nő természetesnek vette, hogy odaj9jj9n és cirka két percet azzal töltsön, hogy egy vadidegen életében azt az időt élhetőbbé tegye.

Műr azon meg sem lepődöm, hogy megyek az ajtó felé és kinyitják, sőt, meg is tartják azt, ha egyember széles az út-járda-ösvény, akkor tuti, hogy nekem adnak elsőbbséget, de ebben ... nem is tudom... ebben...



Segítségnyújtás innen


Nyilván öregszem. A nénik szokták elsírni magukat minden piszlicsáré apróságon, s én néhány nap múlva már dátum szerint is néni leszek, de ebben nem ez van, hanem a vegytiszta döbbenet, a l'art pour l'art segítőkészség láttán.