Avagy: "...nem sánta az, aki együtt lelkendezik a csúszkálókkal..."


/Értelmezési magyarázat szokás szerint később./

Csak címszavakban foglalnám össze a négy nap eseményeit, mert -azt hittem ülepedni fog és így megfogalmazhatóvá válik- még mindig csak kavarognak bennem a látottak, hallottak, tapasztaltak.

  Érzésekről, megalkotott -és "rendszerbe foglalt"- fogalmakról, elnevezésekről, ámulatról és rádöbbenésről tudok számot adni.
Gyerekekről, akik erősebbek mint a tízpróbázó atléták, felnőttekről, akik kitartóbbak a gyöngyhalászoknál és néhány tucatnyi emberről -a fiataltól a még fiatalabbig-, akik azért fogtak össze, hogy a bivalyerős gyerekeknek vagy a kitartó, kérlelhetetlenül élni akaró felnőtteknek a mindennapjait tegyék élhetővé.
És azzá teszik.

Akkor is, ha Kaposvár még annyira sem akadálymentes, mint az átlag az országban, akkor is, ha ennek megvalósítására nem tett volna fel bő egy éve senkifia egy lukas garast sem.

Az MSE (Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesülete) vendégházában voltunk elszállásolva, ami tökéletesen akadálymentes épület, két szinten vannak a szobák, melyekben a fürdőszoba is akadálymentes és a szintek között lift szolgálja a megoldható közlekedést.



Az egyesület honlapja, kép is innen van.
 
Két napot beszélgettünk szinte végig a MEOSZ vezetőivel. Helyére került néhány dolog. 
Például az, hogy az akadálymentesítés helyi feladat, és azt mi -néhányan is, az ott lévők közül- mennyire jól csináljuk. Mármint annak kiharcolását.
Valamint az, hogy az egyesületek belügyeibe a MEOSZ nem szólhat bele, vagyis a PUFÓK NÉNIK -mely "szakkifejezés" egy új és nagyon találó meghatározás a helyi mozgássérült egyesületek nem effektív mozgássérült de hivatalosan felvett, majd kvázi belső puccsal, vagy pusztán a létszámtöbbség elvén, hatalomra került s így a valódi mozgi tagok létezését /az egyesületen belül, természetesen: kirándulások, rendezvények.../ akár lehetetlenné tevő- tömeges jelenléte szintén belső ügy, pláne, mert a MEOSZ-nak semmi érdeke nem fűződik a taglétszám növeléséhez. Pufók Néni-kkel semmi baj. De ha kérhetjük, alapítsanak nyugdíjas klubot, ahol valóban mehetnek egész napos kirándulásra, s ahol nem eshet meg az a -számukra nyilván nagyon- kellemetlen helyzet, hogy egyetlen valódi mozgássérült taggal elindulnak városnézésre, majd őt -mivel nem bírja a tempót- nekitámasztják a templom kerítésének délelőtt 10-kor, majd délután 4-kor visszamennek érte. Csak én érzem, hogy ez -és nagyon-nagyon finoman fogalmazok- méltatlan helyzet?
Aztán szóba került a parkoló kártyák ügye is. Hiszen az tény, hogy azzal valamit tenni kell, mert annyi a jogosulatlan használó, hogy lassan többségben lesznek a jogosan kártyát igénylőkhöz képest. A MEOSZ javaslata az, hogy az igénylés feltételéül szabott úgynevezett hétpontos orvosi szakvélemény kiállíthatóságát elvegyék a háziorvostól és tegyék át mondjuk az ORSZI-hoz.  Én ezzel vitatkoztam és még fogok is. Nem kétlem, hogy valamit tenni kell, nem kérdőjelezem meg, hogy a most majd egyharmadnyi szabálytalanul kiadott kártya létét meg kell szüntetni. De azt nem érzem jogosnak, sőt, ha harciasan és talematikusan fogalmazok, akkor azt mondom, hogy kikérem magamnak, hogy oda kelljen mennem a parkolókártyámért is, ahonnan elhajtottak mert túl fiatalnak találtattam -és túlfeketebugyisnak és túlvöröshajúnak- a legutóbbi leszázalékolási felülvizsgálatomon. És ha személyes -talán kicsinyes is, de az én életemben ez hatalmas érvágás volt, mind anyagi, mind lelki értelemben- okoktól elvonatkoztatok, akkor azt kell még mondanom, hogy mégis hogyan fogják elbírálni és kiadni azt a rengeteg kártyát? S itt nyilván nem effektíve a kártyáról magáról beszélek, hanem annak adminisztrációjáról, a vizsgálat megszervezéséről, annak lebonyolításáról ésatöbbi... És még ehhez a témához tartozik, egy másik ötlet, amit szintén a MEOSZ támogat, éspedig az, hogy legyen kétféle kártya használatban. Legyen egy korlátlan ideig élő és egy meghatározott -mondjuk 2 órán át érvényes parkolást lehetővé tevő- változat.
Naná, ezzel is vitatkoztam. S ezzel még sokkal jobban, az előzőhöz képest, hiszen ez tökéletesen az én bőrömre megy. Ott, a társaságban nem is volt hozzám hasonló, így nem is éltették először, hogy mi is a hasfájásom ezzel, úgyhogy elmondtam. A mostani tervben az áll, hogy a szállítói kártyához 2 óra ingyenes parkolás jár. Nekem nincs autóm, vezetni sem tudok, így meg kell szerveznem, hogy valaki elszállítson ha vásárolnom kell, ha orvoshoz kell mennem... A bevásárlást ki van csukva, hogy két óra alatt el lehessen végezni, a kontrollt meg, még ha időre hívnak is be egy-egy kórházba, egyszerűen lehetetlenség ennyi idő alatt letudni. Vagyis, akkor én utána fizessek, mert eleve a szállításért is fizetnem kell -hacsak nem a két szép szememért visz el mondjuk a szállító szolgálat, ami eleve utópisztikus ötlet- valamint, én szaladgáljak a 2 óra letelte után nem rokihelyre átállt autóhoz a járművek között, így nemcsak magam, hanem minden más közlekedőt is netán balesetveszélyes helyzetbe hozva lassú, kacsázó járásom miatt (arról most nem beszélek, hogy bakker, nekem nem mindegy, hogy 10 métert, vagy 110-et kell-e mennem az autóig, míg az egésznek tán ez nem okoz gondot). Erre azt a választ kaptam, hogy jó, ezt megértik, de nem tehetnek többet, mint mondjuk a javaslatban átírják a két órát 3-ra. Mondtam, hogy ha ennyit lehet tenni, akkor tegyék meg, de megjegyzem, nem én vagyok a visszaélések oka, így tán nem engem kellene büntetni azokért, mert most nagyon úgy néz ki, hogy rajtam csattan -például PUFÓK NÉNIK, vagy az idős roki egész unokája által használt, s így jogosulatlanul igénybe vett számtalan kártya miatt-  az ostor.
T-boy a tárgyalásokat remekül foglalta össze a listán, melyet most ide is teszek:

"Szaki töltött, a Lajos mesterien lőtt, Misi meg a bárpult mögül bátorított...

A forradalom elesett, béke van. :))"

Szaki: Szakály József, irodavezető
Lajos: Dr. Hegedűs Lajos, elnök
Misi: Derera Mihály, elnökségi tag

T-boy odakerekezett mellém az egyik vacsoránál és azt mondta:
- Talema! Én agymosott lettem! Most új ellenséget kell keresnünk?
  Persze marhára nevettünk ezen, mert nem ellenségként kezeltük a MEOSZ-t, de határozottan úgy gondoltuk, hogy keveset tesznek az akadálymentesítésért, a rokik munkához való jutásáért, a kedvezmények elérhetőségéért és egyáltalán, értünk. Most már tisztán látunk, és én magamban így fogalmaztam meg a jelen helyzetet: a MEOSZ nekiindul valaminek, melyet mondjuk most tekintsünk 20 egységnek.  Mindannyian közülük, társadalmi munkában végzik ezt az önkéntesen vállat, nemes, de emberpróbáló feladatot, s rendre komoly ellenállásba ütközve -például kormány szinten, a mindenkori kormányt értve ezalatt, tehát a politika felső régióit- elérik, ami maximálisan elérhető. Ez mondjuk a kezdeti húsznak csak egy része, cirka 7 egység. Hozzánk pedig már csak annyi jut el, hogy hetet sikerült kiharcolni, ennyivel könnyebb lesz nekünk, de a felénk való kommunikációra már végképp -vagy csak töredéknyi mértékben- jut energia.
Nekem meggyőződésem, hogy ha tudnánk arról is, hogy miből maradt az, amit mi "élvezhetünk", talán nem értetlenkednénk annyit. És az is igaz, hogy nyilvánvaló, hogy erre már nem futja a nap 24 órájából, de ha tisztább a kép, nem gerjednek felesleges indulatok.

A ház, melyben elszállásoltak minket csak egy a helyi egyesület fenntartásában lévő épületeknek, szolgáltatásoknak. A honlapon érdemes körülnézni, mi személyesen is meglátogathattuk azokat. A nappali foglalkoztatót, ahol különböző bérmunkák (dobozhajtogatás például) mellett varroda üzemel, melynek termékeit a saját boltjukban árusítják, Kaposvár belvárosában. Az Esélyek Háza, ahol sérült fiatalok élnek gyakorlatilag önálló életet apartmanokban. Vagy a korai fejlesztő központot is meglátogattuk, ott egy előadást is megnézhettünk, melyben a gyerekek énekeltek és táncoltak nekünk.
Ezekből nem a sérültek szívszorító látványa, nem az ő akadályozottságuk, nem a mindennapjaik nehézségei volt számomra a legmegkapóbb, hanem az, ahogy Loló, a lakóotthon egy halmozottan sérült bennlakója megmutatta nekünk a saját birodalmát és elmondta, hogy néha szokott a szobabiciklin ülve edzeni, vagy a szőke kislány az előadáson, aki a D-vitamin hiány miatt mozgássérült és mosolya beragyogta a színpadot, vagy Jázmin, aki alig 3 évesen elektromos kocsiban közlekedik, mely -hozzá illőn- piros-sárga-kék dizájnnal bír és varázslatos ügyességgel kezeli azt. Szóval nem a hátrány, hanem épp ellenkezőleg az látszott, hogy ezek az emberek megkapják ott a megkaphatót segítségben, empátiában, szeretetben, toleranciában. 
Megkapják a lehetőséget az önálló életre.
S élnek is ezzel.
Nyilvánvaló, hogy ez nem menne az egyesület dolgozói nélkül. Nem menne a láthatóan, szembetűnően jelenlévő elkötelezettség, agilitás és a sérültek emberszámba vevése nélkül.
Le a kalappal az ott dolgozók előtt! 

És még néhány megjegyzés, tényleg címszavakban:
- az előre feltételezés magabiztosságra vall? 
- a távoli galaxisok meghódításáig még el lehet végezni ezt-azt talán, csak, hogy az odavezető út is viselhetőbb legyen,
- komolyan zavarba lehet hozni engem,
- legfiatalabbként a csoportban nem bírtam az éjszakázást, vagyis a néniség tényleg nem korfüggő.

Megismerkedtem néhány emberrel a 4 nap alatt, akik miatt külön örülök, hogy hagytam magam kiszolgálni ezen kirándulás teljes hosszában (sőt, még csomagoltak útravalót is, amit itthon vacsoráztam és másnap reggeliztem meg), szóval... 
Memóriám nem léte okán, naná nem emlékszem a nevekre. Arcokra igen, hiánytalanul, de a hozzájuk tartozó névre nem, egy kivétel van mindössze, s ez Török Szultán-é. Nyilván azért jegyeztem meg, mert ez azért nem piskóta. Na, nem igazi név, hiszen gyárilag Zoltán a kedves, de így mégis megmaradt kietlen jégmezőmön, azzal meg, hogy mikor először ránéztem nekem azonnal Hobo ugrott be. És amilyen izé vagyok, ezt rögvest el is újságoltam neki, ő pedig elnéző mosollyal nyugtázta a dolgot.
Ide is teszek egy klipet, ahol (az eredeti) Hobo nyomja, és innen van a bevezetőben jegyzett részlet. 
 

S többen is vannak, akik megérdemlik, hogy név szerint megemlíttessenek egy beszámolóban, de én -vállalva a nagyon is szubjektív mérce alapján való válogatás vádját- még egy embert emelnék ki a most megismertek közül. Ő pedig Szabó Tibor. Egy nappal hamarabb kellett ott hagynia a társaságot, mint nekünk többieknek, mert feleségével menniük kellett, hiszen Igal nemcsak Battától vagy Budapesttől van távol, de Egertől -ahonnan ők érkeztek- még annyira, s másnap időre kellett menniük valahová. Mielőtt elbúcsúztak, Tibor megajándékozott mindegyikünket a nemrég megjelent könyvével, melynek címe: Változások.
Egy mondatot emelnék ki a füljegyzetből, s azzal a megjegyzéssel teszem ezt, aki ismer engem, vagy legalább egyszer már beszéltünk, az hallhatott tőlem valami nagyon-nagyon erre rímelő gondolatot, csak én messze nem ilyen stílusban fogalmazok, mint Zoltán, hisz ő mindezt így teszi: 
"Egyébként kérdem én: Vajon mennyit érne a vasárnap hétköznapok nélkül?"  Köszönöm Zoltán, és még egy: az a mosoly, nos, kérem, azt tanítani kellene!  

Még tartozom -magamnak- jegyzetekkel, például azzal, hogy én szégyenszemre a pps rövidítés alatt csak valami informatikai blikfangra gondoltam, pedig ez egy ennél fényévekkel távolabbi és az emberek bizonyos részének klasszisokkal fontosabb problémát takar. De ezt majd a következőben.