Egészen pontosan a Volánbusz Zrt dicsérete.

A mai napom lejegyeztem már, s azon krónika végén jeleztem, hogy van még folytatás.  Íme tehát.
Valamikor tavasszal éledt bennem az addig elrejtett, de nyilván velem született besúgó -naná, hiszen a Sárkányfűárus az egyik kedvencem és annál görényebb, kezeit tördelést fel nem tudok idézni...-, mert egyre többször kerültem méltatlan helyzetbe a Batta-Pest buszjáratokon. 
Akkor írtam is a Volán honlapján található infó címre egy levelet, melyben megkérdeztem például a sérültek részére fenntartott helyek létét, vagyis azt, hogy valóban vannak-e ilyenek, mert a matricázott helyekről is gyakorta elzavarnak a sofőrök. Nos, nem mindegyik, messze nem mindegyik, de gyakorta megesik ez és tudni akartam, hogy ez csak amolyan ajánlás, hogy vannak ezek, de nem fenntartott helyek, vagy vannak ugyan, de hiába is kérem, utasok nem használhatják, vagy tudom is én... 
Nem anyáztam, egyáltalán, hiszen egyrészt nem volt okom, mert ugyan néha bunkó sofőrrel akadtam össze, de akkor meg is mondtam mit gondolok, a levéllel viszont feltételezésem szerint nem eleve ideggombóc népeket környékeztem meg, arról nem beszélve, ha én kérek -akár jogosan is, és még jó, hogy jogos, de akkor is- nem mehetek eleve csatabárddal, natán bunkóval, ha emberi párbeszédre számítanék válaszul. És lám!
Akkor meg is érkezett a válasz, melyben meg is kaptam minden kért információt, s annyi kiegészítést még, hogy ha panaszt akarok tenni, akkor milyen adatokra van ehhez szükség. Nos, nem akartam konkrétan mószerolni, az információkra volt szükségem, hogy tudja merre hány méter, ugye.
Minden rendben is ment, valakinek meséltem is a minap, hogy szerintem fejlődtek, hiszen zsinórban segítőkész, de legalábbis az előírásoknak megfelelően viselkedő sofőrökkel utazhattam.

Nem úgy ma.
Már nem vettem előre jegyet -bár az automatából váltható jegyekkel használható járatok ideje is benne volt a válaszlevélben, tehát mondom, nagyon korrektek voltak, persze én nem jegyeztem bele a telefonomba...-, hanem mikor felküzdöttem magam a buszra, s nyújtottam a pénzt a sofőrnek, kérdeztem is rögvest:

- Ülhetek ide a sérültek helyére?

Megjegyzem az ülések biztonsági övével a lengőkar, mely a sofőrfülkét elválasztja az utastértől, oda volt rögzítve az üléshez, így a kar nem "lenghetett" az ülésre meg nem lehetett bemászni, én mégis megkérdeztem, ugye. Jött is a válasz:

- Nem.

Lefagytam. Nemes egyszerűséggel fel lettem világosítva. Bakker. Mit akarok, hát kérdeztem ő meg válaszolt. 
Majd mikor észhez tértem, visszakérdeztem:

- Legalább azt megtudhatom, hogy miért nem? Én sérült vagyok, az pedig ott a sérülteknek fenntartott hely.

Nem késlekedett a válasz:

- Nem, az vakok és gyengénlátók helye, nem rokkantaké. 

Óó, én folytattam:

- Igaza van, a másik oldal első pár ülése a kifejezetten mozgássérülteké, oda leülhetek?

Nos, igen, az az oldal kifejezetten rokipárral kezdődik, a másik meg elsősorban vak illetve gyengénlátó utasoknak és... ÉS mozgássérülteknek...

- Nem, ott a táskám van és mindjárt jön egy kolléga, az az ő helye. Menjen hátrébb és odaülhet ahová csak akar.

- Akkor erre majd rákérdezek, mert nekem máshogy mondták.

- Tegye azt!

Nos, ennyi volt. Hátraküzdöttem magam a buszon -mely mutatvány azért nem egyszerű, esküszöm, táskával, mankóval, okos_ügyes_erős de nagyon roki lábbal- leültem és nagyon szarul éreztem magam. 
Valóbvan jött a sofőr kollégája és egész úton beszélgettek. A sofőr hátrafordult folyton, sőt, a kormányt elkengedve gesztikulált, amitől a frász kerülgetett, de sebaj, nyilván tisztában van minden mozdulattöredékkel, hiszen annyira jól vezet, hogy nem érheti meglepetés.... bassza meg.

Battán leszálltam és ugyan nem jutott eszembe, hogy tuti szükségem lesz rá, de azért biztos ami 100 beírtam a rendszámot a telefonomba. 

Itthon megírtam a levelet. Most pedig várom mi lesz.