Mert ez elkerülhetetlen.

Itt és itt is már írtam bátorságomról és az általam igénybe vett számos segítő emberről. Most pedig összeszedem a konkrét szigetelő roki tapasztalatokat.

Jó ideje készültem rá, s onnantól, hogy az elképzelés megvolt, már csak a hogyant kellett pontosítanom. Mikor megvettük a jegyet, Dorka szerzett nekem egy telefonszámot, ahol információt tudtak adni a lehetőségekről.
Ezt én fel is hívtam. Ott azt mondták, hogy lesz emelvény a rokiknak, ahol mi -mármint a  fogyatékkal élők- s mindenkivel egy-egy segítő lehet, s a roki akár bottal akár más segédeszközzel, vagy anélkül, de ott biztonságban élvezheti a koncerteket majd. Rákérdeztem, hogy esetleg ott tudnak-e adni kerekesszéket, mert én nem tudok ácsorogni annyit, de ez nem lehetséges, így szereztem kölcsönbe egyet. Azóta olvasom, hogy igény esetén egy szék rendelkezésre áll előzetes bejelentés után a helyszínen. Nem mondom, hogy azért mert én anno rákérdeztem erre, és nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez az infó is eljutott a célig.
Nem én vagyok az egyetlen roki, aki ugyan mozgékony, de korlátokkal él.
Szóval, kitalálták az egészet, méghozzá úgy, hogy alkalmas legyen a segítséggel élőknek is a szigetelés.
Egy példát itt is ki kell emelnem, mégpedig a roki és az egészek viszonya miatt.

Történt, hogy ültem a székemben -vagyis Julika néni székében- a roki emelvényen, s néztem a koncertet. A lábamnál Luci' és [ht] nézték a színpadot, egyszer csak nekem marhára  mehetnékem támadt. (Ha pontos akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy a szigetelésem alatt -mely 4 óra volt összességében- ilyen háromszor fordult elő. Hiába, a majd félév konkrét ágyhoz kötöttség, akkor is, ha az már 8 éve volt, nap mint nap visszaköszön...)
Mely alkalmakkor valamelyik barátnémat ki kellett zökkentenem az éppen zajló tevékenységéből -legyen az akár meredt nézés a színpad felé vagy égnek emelt karral, csípőrisza, vagy hangos danolás áhítatos arccal-, hogy biza nekem segítség kell. Hiszen az emelvényről még csak-csak le tudtam volna evickélni, annak idején, míg kerekesszékben tudtam csak "járni", megtanultam a lefelé és a fölfelé közlekedést is, melynek külön technikája van, ám homokon kerekesszékkel szimplán képtelenség haladni. És az csak egy dolog, de mankóval is nagyon bizonytalan vagyok, s ha én eldőlök, akkor lesz nemulass, úgyhogy nem dőlök el. Na. Vagyis segítség kell nekem.
Az emelvény mellett, annak oldalánál közvetlenül sorakozott három TOI-TOI márkanevű, speciális kalitka, melyek olyannyira speciálisak voltak hogy abból mindegyik mozgássérültek számára kialakított konténer volt.




/Ez a rokislozi ehunnan, e/

Vagyis az egész szigetelők mehettek máshová. Ami ott, helyben jogos. Csakhogy nem mentek, ami szintén jogos, hisz a színpadon ment a koncert, s aközelben nem volt másik hasonló alkalmatosság, így mindhárom kalit előtt hosszú, tömött sorokban kígyóztak az emberek.
Én meg mentem. De úgy ám, hogy egyik kezem Luci (vagy [ht], mikor ki volt soron) karjába kapaszkodva -fehéredésig szorítva szegényt-, másik pedig a mankómat szorongatva, mely segédeszköz a minimum 10 centi vastag homokrétegen minden lépésnél süllyedt egyet így engem kizökkentve amúgy sem nagy stabilitásomból, ráadásul felnézni sem mertem, mert ilyenkor minden érzékszervemre szükségem van a túléléshez, s ebbe biza a látásom is beletartozik, vagyis gőzöm sem volt róla, hogy a wc-khez, ahová igyekszem, darabonként legalább ötvenen állnak nyugodtan, szabálykövetően sorba. Mikor odaértem és felnéztem, a frász jött rám. Bakker, én még egy embert se, nemhogy tucatnyit bírnék kivárni... valószínűleg látszott a fejemen a kétségbeesés, mert -láss csodát!!- abban a szúrásban, ahogy ifjú, életerős és ingerrel ellátott, ámde már magukat a célnál érző emberkék szó nélkül reppentek félre s engedték a nénit a dolgára...

Ez komolyan, ez nekem olyan jó tapasztalat volt. Hogy hiába, na. Átalakult a Sziget közönsége, hiszen rég, mikor mi jártunk ki Csabával és Zsoltival még a máshol nemigen látható szubkultúra volt kinn többségben, most pedig már inkább az van, hogy a normi, hétköznapi lett a hajdani különlegességből, s ha valaki csak egy rövidnaciban, józan fejjel és normi hajjal sétálgat kinn, akkor ott valami nincs rendjén... De ezzel együtt, fel sem merült, hogy ugyan utolsóként értem a sorhoz, ki kelljen várnom azt.

Persze az is lehet, hogy szimplán csak önvédelemből ugrott félre a sok egész, mert látták a nénin a megállíthatatlanul közeledő katasztrófát, mely megállításában csakis ez a szimpatikus nevű alkalmatosság segédkezhetett.
Akár ez, akár az, megerősítést nyert az a meggyőződésem, hogy az emberek jók. Na.