Ez a nap egyazon sorba tartozik, mint ahová ez is, csak ebben mégannyira mint tegnap, a rokiság dolgai halmozódtak fel.

Életemben először mentem egyszál egyedül a János kórházba kontrollra, Tanár úrhoz. Soha még ilyet nem csináltam, úgyhogy nem csoda, hogy jajgattam is ész mélkül a drukkért..., melyet aztán meg is kaptam. Höhö...
Úgyhogy baromi bátran, akár egy egész, neki is indultam a napnak, mindent igyekeztem elrendezni, lebeszéltem a MEOSZ-szal a roki-szállító kisbuszt, kiszámoltam, hogy ha ügyes lesz Tanár úr és gyorsan bekerülök, akkor simán visszaérek Battára és lesz cipőm, mire megyek (:megen:) világgá, reggeliztem, összeszedtem a papírjaim és mentem a buszhoz.

Még be sem értünk Pestre, mikor hívott a kisbusz sofőrje, hogy odaért a Népligethez, hol vagyok. Hát, mondtam és ültem tovább a helyemen (mást nemigen tehettem volna, ugye). Aztán odaértem, megtaláltam a buszt és indultunk is a Jánosig.
Ez jó. Két BKV-jegy az ára és odajön értem ahová hívom (mondjuk előre három munkanapnyi távlatban kell gondolkodni, de ezt megoldjuk valahogy) és egészen odáig el is visz, ahová mennem kell.
A János nem tegnap épült, s benne az Ortopéd-Trauma osztály épülete meg pláne eldugott részen van, autóval gyakorlatilag súlyos kacskaringók árán található csak meg, s ezen kanyarok némelyike -főleg a kémény körüliek- nem túl kényelmesek egy meglehetős méretű buszocskának, de óvatos helyezkedéssel sikerült a célhoz érni.
Sofőr el, de előbb még megbeszéltük, hogy miután fogalmam sincs, hogy mikor végzek és onnan én gyalog nem tudok elmenni, így kénytelen vagyok taxit hívni, ő pedig délutánonként taxizni szokott, így ha hívom, hogy végeztem, jön értem és baráti -sorstársi- áron kivisz majd az Etelére. Nos, miután ez is megvolt, nyugodtan mentem intézni a dolgom.
A szokásos látvány fogadott: tolóágyakon betegek, a váróban sok-sok ember, kik kontrollra vagy éppen friss sérüléssel vártak orvosra. Én mentem egyenesen Tanár úr irodája felé, ahol le is adtam a papírom és kiderült... és kiderült ismét..., hogy nekem nincs is agyam. Bakker. Én tavaly elfelejtettem menni kontrollra.
Most mondja valaki, hogy van agyam. Az asszisztenmsnő azt mondta, hogy Tanár úr le fogja harapni a fejem, úgyhogy felkészültem a legrosszabbra, de gondoltam, lesz ami lesz, most már ez van. Bakker.
Röntgen, ahol is össze meg vissza tekergették a lábaimat, a tilos rotációs mozgást is kénytelen voltam "bemutatni", mert a nyomorult lábam rögzített bokájú lábfején mostanság nem túl kellemes érzések ébredtek, így a benne lévő "ácskapocs" illetve egyszerű pöcök helyzetét is ellenőrizték, csakhogy ezek láthatóvá tételéhez nekem érdekes alakzatba kellett helyezkednem a röntgen-asztalon. Na, nem egyszerű legózott néninek lenni.
Aztán nagy nehezen lekászálódhattam onnan és mentem vissza Tanár úr szobája elé, s vártam a soromra.
Én -vagyis tudom, ez "csak" ennek a hadosztálynyi sérülésnek szól, amit felvonultattam, túléltem s véres kardként hordozok immáron majd' kilenc éve- soron kívül be is hívattattam. Persze azzal kezdtem, hogy mea culpa, izé, elfelejtettem tavaly... erre mit mond Dr. Kiss Jenő osztályvezető főorvos, egyetemi tanár?
- Márta, ez legyen a legnagyobb baja! Fő, hogy most itt van.
Hát, ööö... ilyen szépen tán még sosem foghalmazták meg azt, hogy "Hüje vagy fijam, de valamér szeretünk, nyugoggyá meg!"
Majd neki is elpanaszkodtam mindent, eldicsekedtem a cipzár-kísérletemmel, meg az OORI-s lymphoedema előjegyzésemmel, s mindkettővel komoly dícséreteket zsebelhettem is be. Előbbinél "önfeláldozásommal" utóbbinál pedig annak hasznos volta miatt érdmeletem ki ezt.
Kaptam receptet, meg ígéretet térd- illetve bal csípőprotézisre, meg diagnózist három helyen is erős kopásról, meg azt, hogy amíg bírom, várunk a műtéttel.
A lábfejem időnkénti, de manapság egyre gyakoribb fájdalmaira pedig azt mondta, miután megnézte a röntgent, hogy ott a bokám és a lábfejemben az aprócsontok annyira eltörtek, hogy amennyire lehet helyrehozták, ezért is van merevítve a bokám, de ott idegsérülés is volt, azzal pedig nem tud mit kezdeni. Fájdalomcsillapító, neurológus.
Azután annak reményével, hogy tán jövőre nem felejtem el, megbeszéltük a szokásos kontroll idejét és elindulhattam.
Nagyon gyorsan végeztem, így boldogan hívtam is a sofőrt, hogy jöhet értem a taxival és vihet ki az Etelére a buszomhoz.
Volt még vagy 20 perc mire odaért, addig a napon ücsörögtem egy padon és baromira élveztem a semmittevést.
Nos, nem taxival jött és elég az hozzá, remélem többé nem kell tőle fuvart kérnem.
De kiértem időben a buszvégre, még megebédelni is volt időm.
Hazajöttem és kis tesz-vesz után már mehettem is megint utamra. Kezdtem a fáradni.
Két hetente egy napon, s akkor is csak 2 órán át van az SZTK-ban az ortopéd cipész, akinél szoktam az éente egy pár cipőmet csináltatni. Tavaly felröppent a hír, hogy elveszik az ortopéd cipő támogatását, de szerencsére ebből nem lett semmi, így most is "csak" 12.088 HUF-ba fog kerülni. Persze egy fityinget sem vittem előlegnek, megint, mint tavaly sem, s a cipész emlékezett is erre, meg rám is, úgy általában, mert mint mondja olyan érdekes alakú a lábam, hogy eltette a kaptafát és aszerint csináljha a cipőimet, mindig ilyenkor csak az épp aktuális finomításokat végzi el rajta.



/Művégtag helyett cipők/

Ígéretem van rá, hogy ha nem is 2, de 4 hét múlva már bizton lesz új, remek, fekete, kicsit magasabb sarkú és kicsit bumszlibb orrú -hogy a feszt ágaskodó nagyujjam kényelmesen elférjen benne- cipőm.
Vagyis világgá repülni -ha a hamut mamunak kell is mondani ahhoz, hogy az ejha nevű izlandi észhez térjen- már új, gyönyörű, de megszólalásig ugyanolyan mint a most is épp rajtam lévő cipőben fogok majd.
Remek terv.
Holnap meg megint ihaj lesz, mert megyek egy boszorkányos lyányommal egy szépséges ifjú anyához, kinek gyönyörűséges leánykáját ellenőrzöm majd.
Úgyhogy most megyek és lepihenek.