..de hajlamos vagyok mégis elfelejteni.
Mint például ma, pedig néha tejlesen váratlan helyről kapok egy-egy jelet. Így most reggel.

Nem sírtam álomba magam, bár tudom, Metál -okos, empatikus skizofrén népnevelő, hittérítő- erre készült, (itt, kommentben vetítette elő)  mármint arra, hogy nekem olyat mondjon amitől majd elszakad a cérnám.
Pedig ahhoz ő kevés, nagyon kevés, ráadásul a cérnám, valaha erős kötél volt, mostanra csak szálak, gyenge, kusza szálak maradtak belőle, de még tartanak. Néha egy-egy még elszakad, néha egy-egy újra összefonódik. Sőt, néha több kapcsolódik ismét össze, mint amennyi széthullott, így ha olyan erős nem is lesz már soha, mint hittem, mikor megszőttem a pászmát -kikötve, kezeim, lábam az ágyhoz, a plafont nézve, vagy szemem sarkából a fán ülő varjút látva, aki vigyázott rám, vagy számolva a másodperceket a fájódalomcsillapító injekció megváltó érkezéséig, hogy legalább az éjszaka elejét ne kelljen kínok közt töltenem... Niki, Farkas Gábor, DEF. Ők az én tanítóim.

Ma reggel, ezt találtam, ez fogadott itt a parkomban.
Már Nick Vujicicről írtam korábban. MInden tiszteletem az övé. De tudom, senki baja nem kisebb a másénál. Tanítani nem lehet csak azt, aki engedi ezt.

Korábban itt írtam róla. Most pedig ideteszem a ma talált videót is, hogy meglegyen, s hogy meglegyen nekem a mai jel emlékeztetője is.

A két felvétel: