Ahhoz képest, hogy mennyire letörten indultam útnak, hiszen hiába próbálkoztam, nem sikerült kávézó partnert találni mára, így azt hittem tiszta unalom lesz a nap, nos, a valóság az volt, hogy egyik helyről szaladtam a másikra.

Na, azért csak olyan roki módra. Ugye.
Hajnali korán reggel indultam útnak, hiszen ha már eszembe jutott -a technika áldásos közbenjárása okán, ugye, melyet a telefonom ciripelése egy naptár bejegyzésnke engedelmeskedve váltott ki-, hogy ma kontrollra kell vinnem a lábam az OORI-ba, ahol nemrég kaptam lymphoedema kezelést, hát nem akartam elhessegetni a kötelezettséget, ezért nyakamba vettem a vidéket és mentem. Persze reggel még kellett a farmerdzseki, de már egy órával később csak útban volt, így ahol csak lehet, már nem magában a mankóm dőlt fel, hanem még a kabátomat is elejtettem... apró örömök, ugye.

Azt hiszem, újra fel kell íratnom azt az agyi értágító cuccot, mert egyszerűen elfelejtettem a BKV mozgássérülteknek fenntartott külön kisbusz járatát, amivel pedig már nem is egyszer közlekedtem, most mégis, mint egyetlen megoldást a taxit láttam célravezetőnek, s csak a hazafelé tartó buszon ugrott be, hogyja, hát mehettem volna két buszjegy áráért is, de ha Nagyi meg a villamos, ugye...
Szóval, mentem a kontrollra, oda, amely hely gondolatától is ökölbe szorul a talpam, de a lábam megléte mégis arra sarkall, hogy szemet hunyjak ilyen apróságok felett, így töretlen lendülettel iramodtam a rendelő elé... ahol hosszú, tömött sorokban várakoztak a pampuskánál pampuskább lábú rokik... Nos, ez nem volt jó előjel, de letáboroztam -cirka hatszázadiknak- és vártam.
Fanni hívott, hogy ekkor és ekkor nekem is Érden kell lennem, mert közbejött egy kis hivatalos macera és a nyitvatartás illetve a hivatalai idő nem ismer tréfát, így ahhoz kell alkalmazkodnunk, de ráadásul még Dorka is keresett telefonon, hogy ekkor és ekkor lesz itt meg amott és én is, de rögvest ugye ott leszek... Na, ennyit arról, hogy unalmasan telik a nap...
Rengeteg roki rémes lábakkal csak nem fogyott előttem, így mikor már láttam, hogy lassan mennem kell -még mindig nem jutva eszem helyére a roki-BKV-busz-, hívtam egy taxit, majd mikor az megérkezett én még egy könnycseppet elmorzsoltam a büfé s ott a szendvicsek előtt elmentemben -tekintve, hogy nem ettem semmit addig-, indultam is az Etele felé (vagyis a Kelenföld felé, jajmár nem bírom megszokni... tán ehhez se lenne rossz az a dilibogyó-, és már ecseteltük is a sofőrrel a rehab áldásait egy agyvérzés utáni felépüléssel kapcsolatban…
A buszvégen megvettem a jegyem és azonnal mentem éhségem csillapítani, s amint az már nem mardosott oly nagyon, elkezdett enni a lelkiismeretem, mondván, hogy és a diétám, az vajon mit csinál most?? He? Hát mi mást, mint megtorpan!! Erről persze rögvest beugrott a másik kórház, amit kutatásom alatt találtam, ahol még ilyen kezelés van, s fel is hívtam azonnal. (Mondjuk korábban már egy-két emilt váltottam az ottani doktornővel, s ennek a folyamatnak akkor lett vége, mikor a diéta pontosítására kértem –valami honlap, könyv hasonló segítségével-, s erre azt a választ kaptam: „Azt nem értem, hogy a diéta ezen mennyit segítene?!”. Nos, ezután annyira nem volt már kedvem negédeskedni, úgyhogy hagytam lógva a levelezést, de most bejelentkeztem. Az István kórházba könnyebben eljutok mint Budakeszire a rehabra. Kaptam is időpontot… nem hiszem el, vagyis, na… október 25-re!!!
Nos, a limfödéma (magyarítva, ugye), nem halálos nyűg. Vagyis nem elsődlegesen, legfeljebb a lábam szűnhet meg tőle, de az én többi részem még velem marad, úgyhogy minek is sietnénk!!? Cö. Időm mint a tenger, ráérek. Ráadásul egy busz sem tudta elérni, hogy lábamból csak egy legyen, így egy kis várakozás ugyan mit számíthat…
Dorka befutott, puszi-puszi, mikor megy busz, mert csak addig van időnk az anya-lánya találkozóra, hiszen másik gyermek Érden vár, s mikor kiderült, hogy pont egy perc múlva, hát be is kellett rekesztenünk villám találkánkat, én buszra, ő meg vissza a Nyugati felé.
Érden Fannival séta –szép kis séta- a biztosítóig, ott szembesülhettünk egy újabb érdekességgel, de ezt gyorsan áthidaltuk, vagy éppen átlendültünk felette, majd végre irány haza.
Nos, persze még akkor sem olyan egyszerű a dolog, hiszen gyógyszertárba is kellett mennem, mert Bertának –harmadik leánygyermekem- megígértem, hogy ma utánanézek valaminek, s ezt meg is tettem.
Aztán már tényleg battyoghattam haza s azóta csak pihegek…

Szóval a baromi unalmas kontroll-napom ma úgy alakult, hogy az orvoshoz be sem jutottam, ellenben kétszer taxiztam –ahelyett, hogy előkapartam volna agyam helyéről a mozgi-busz emlékképét-, és mindhárom gyerekem dolgaiban kicsit előrébb jutottunk, valamint szereztem időpontot egy elérhetőbb lábászatra. S mindezek tetejébe még a nyelvem is lóg a túrától.
Na. Ez van. Ugye, már fenn is ezt mondtam?

/Közben persze edzésben vagyok, mert ugye hétfő az hétfő.../