Én látok.
És vakon bíznék...
A kiállítás bevezetőjének második és harmadik mondata ez:
"A Láthatatlan Kiállítás Budapest egy különleges interaktív utazás egy láthatatlan világba, ahol megpróbálhatsz eligazodni csupán a tapintás, a hangok és az illatok nyomán.
Bízz vakon!"
Én bíznék.
Nem engedik.
A busz, innen Százhalombattáról két helyre, az Etele térre illetve a Népliget pályaudvarra érkezik, ha székes fővárosunkba igyekszik az utazó. (Persze vonattal is mehetek, de mióta nincs a MÁV-infó "kezében" az a lista, hogy melyik vonat a kispiros, én nem kockáztatom meg ezt, hiszen én régi szerelvénnyel nem tudok utazni.) Az előbbi nemrég szépen átépítve, azóta tágasabb, nem lepukkant panel maradék, de eléggé kívül a városon, utóbbi meg nagy -már mihez képest-, elég frekventált helyen van, még számomra is használható tömegközlekedési csatlakozással (jelesül, a metró az egyetlen, amit egymagam igénybe tudok/merek venni). Szóval, beérek a Népligethez és amint lemegyek az aluljáróba, meglátok egy éppen szemmagasságba -és talán inkább érintés-magasságba, bár ennek gyakorlatilag nincs értelme, hacsak a figyelemfelkeltésben nem merül ki ez, elhelyezett-, jókora fekete táblát, melyen öles fehér betűkkel hírdeti magát a kiállítás. A jókora netűk alatt, szintén fehérrel, brei írással is ott van -gyanítom- ugyanez.
Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak és egyik alkalommal odamentem és megérintettem a pöttyöket. Nem dombornyomással készült a tábla ezen felirata. Talán nincs is erre szükség. Bennem a -jobbára eltemetett, néha mégis fejét felütő- maximalista meggyőződése, hogy de van, illetve lenne. De ezt eddig nem hangoztattam, ezután sem szándékszom, csak megjegyeztem.
Itthon, mikor ismét helyemen, itt, a gépnél ültem, megnéztem a honlapot, gondoltam, hátha. Mert az már kiderült számomra, s örömmel ki is használom ezen lehetőséget, hogy rokkant lévén, én s egy kísérőm, ingyen mehetek némely -sok- kiállításra. Mondom, gondoltam, hátha. Egy próbát megér.
Ja.
A honlapon van fenn kedvezményes jegyek felsorolása, és van ingyenes belépésre jogosultak köre is, de itt csak ennyi áll:
"Vakoknak és közvetlen hozzátartozóiknak a Láthatatlan Kiállítás Budapest látogatása ingyenes!"
Úgyhogy az egy próbát megér elgondolásom kiterjesztettem annyira, hogy egy levél is belefér még ebbe, hiszen ott van egy informásiós e-mail cím is. Nosza.
A választ is megkaptam, még tegnap. Hmmm...
Értem én... értem...
De nem értem.
Az almám másik fele, mikor sorkatonai szolgálatát töltötte Sárbogárdon, gyakorlatilag egy illesztőkocsi rakterébe zárva, így csak nagyon ritkán jöhetett eltávra, volt, hogy a kötelező kéthavi egy hétvégét sem kaphatta meg, hisz nem volt váltótársa és nem lehetett őrizetlenül hagyni hazánk légterét, én Ercsiben, az ő szüleinél laktam. Így Dunaújvárosba kellett járnom ellenőrzésre, nőgyógyászhoz, hiszen Egyeske már a hasamban lakott. Egyik alkalommal, már viszonylag nagy hasam volt, is mennem kellett volna, s úgy volt, hogy az ő nagymamájával s még egy másik beteggel együtt megyünk, hisz ők is ugyanoda, ráadásul autóval utaznak. Nagymama cukorbeteg volt, ezért járt kontrollra.
Én elaludtam, így lemaradtam a fuvarról.
Ercsinél, a Duna mellett egy magas gáton fut a 6-os főút. Nem részletezem, s több oka van ennek; a lényeg autóbaleset, melyben Nagymama megrokkant és megvakult.
Életvidám, mindig mosolygó, okos, értelmes, mindenről véleményt alkotó embernek ismertem, aki imádta Csabát s ő viszont imádta a nagyiját.
Aztán megszületett Dorka, és Nagymama fogta a kezében. Ült a konyhában, az asztal melleti sarokgarnitúrán és óvatosan tartotta két karjában azt a pici babát. Borsódzott a hátam, s most is ezt érzem, nehogy félreértés essék, attól, hogy az a sérült ember minden szeretetét beletette abba az ölelésbe. Nagymama mosolygott és úgy beszélt, simogatta a fejecskéjét, hogy a baba arcába nézett... Nem bírta el sokáig -Dorka nem volt picike még picibaba korában sem-, de ez a kép nagyon megmaradt bennem.
Ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy most itt van ez a lehetőség, ahol ellenőrzött keretek között, megtapasztalhatom, hogy min mehetett át az az ember, aki Csabának nagyon sokat jelentett.
Nem ugyanaz ez, azzal, ha én itthon besötétítek, egyrészt mert ismerem a lakást, másrészt nem érezném azt az elemi félelmet -valamennyit biztos, de olyan alapvető rettegést nem-, amit a látás hiánya kiválthat. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, sugallni, hogy a vak ember fél, retteg, dehogy, csak azt, hogy az egyértelmű, hogy őszinte tiszteletem az ezzel a fogyatákossággal küzdők felé. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ezzel megküzdeni.
Az én pályám sem hétköznapi, és ez most pontosan kapóra jön ahhoz, hogy látóként, de rokiként, megtapasztalhassam, amit Nagymamának kellett nap mint nap átélnie.
Talán, ha lenne egy egész, aki elvállalná, hogy eljön velem és fogja a kezem végig, rá tudnám beszélni Faragó Éva kiállítás-szervező-t, hogy megnézhessem.
Igen, ha más nincs, megnézném. Mert van látható része is, ahol "csak" az eszközökkel ismerkedhet meg a látó, talán az nem lenne balesetveszélyes nekem.
Valaki eljönne velem?
Muníció erről
