Voltam a Láthatatlan Kiállításon.

Föcsö -kedves, lelkes bloggerina- kíséretében, mert még valamikor szeptemberben megbeszéltük, hogy ha törik, ha szakad, mi megnézzük azt, s most jött el a cselekvés ideje.




Tehát, itt voltam.
Fantasztikus volt. Számítottam rá, hogy valami különleges élményben lesz részem, de ez nem az volt. Nem jó szó erre a különleges, illetve az, de nem írja le pontosan a tapasztalatom. MÁS volt. A szó -ha lehet ilyen- legnemesebb értelmében.
Kis csoportban -a megszokott 8 fő helyett 5-en voltunk csak, plusz a vezető-, jártuk végig, hisz rokiságom miatt nem is igazán akartak beengedni, de ez onnantól, hogy beléptem az első terembe nem számított.

Sötétben minden tehén fekete. Most ez jutott eszembe, vagyis a botom sem feltűnő, ugye.

Adél -a vezetőnk egy korahuszonéves lány, 3 hónapos korában vakult meg- vezetett minket, lépésről lépésre elmondva, hogy hol, mire számíthatunk (kis fellépő, 3 függöny, ajtó, polc, szobrok satöbbi...) s mikor merre kell mennünk.
Az első ajtón túl, a mély, határtalan sötétségben -a,ilyet én még talán nem is láttam-, elmondta, hogy pánik törhet az emberre, ha ilyet tapasztalunk, szóljunk rögvest, s kivezetnek minket.
Ez be is jött. Az ajtó becsukódása után néhány lépés megtétele örökkévalóságnak tűnt. Meresztgettem a szemem, persze, bár a szemüveget kinn kell hagyni, s anélkül nem sokat látok, de akkor is megpróbáltam használni az érzékelésem 70%-át adó látásomat. Hát, nem ment. Úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem hülyeség, hogy elmondták mire lehet számítani.

A frásznak erősködtem én? Minek akartam én nyomorék létemre bejutni ide? Nem elég nekem a saját batyum, kell nekem még ez???

Ez eltartott vagy két percig. Már amennyire meg tudtam állapítani, mert hasonlóképp az elfogadáshoz, ami az állapotom megváltoztathatatlanságát illeti, itt is meg kellett nyugodnom.

Erősködtem, s megengedték. Nagymama, Csaba életének talán legfontosabb szereplője rokkant és vak volt élete utolsó éveiben, és ez egy "remek" alkalom arra, hogy belelássak kicsit az ő világába. Nemhogy elég, de néha viselhetetlenül sok is a batyum, de ez nem azt jelenti, hogy bezártam a világom és bezárult előttem a világ.
Szeretném azt hinni.

Erdő. Fák, madárhangok, erdőillat. Patak, felette híddal.
Forgalmas utca. Parkoló autókkal, útépítéssel.
Piac. Bódé, rajta ládák, bennük zöldségek, gyümölcsök.
Szoborpark. Kopasz mellszobor, női fej, szerelmespár, összefonódva.
Lakás. Hálószoba, konyha. Berendezve, a konyhában asztallal, tűzhellyel, szekrénnyle, ahogy kell.
Kávézó. Egy kanapé, amire én -tekintve a felállás lehetetlenségét, korlátozott csípőműködésből kifolyólag- felállni képtelen lévén nem ültem le, egy asztal, ahol végül is Föcsövel kettesben helyet kaptunk. Beszélgettünk kicsit, a vakságról,arról, hogy miképp "kell" segíteni egy vaknak, Adél azt is elmondta például, hogy a vakoknak "minden papírpénz ötszázas címlet", mert nem lehet megkülönböztetni azokat braille jelölés nélkül, így ott a kávénkat aprópénzzel kellett fizetnünk, ami nem volt kis feladat. Befelé mondták, hogy vigyünk magunkkal aprópénzt, úgyhogy volt is a zsebemben egy maréknyi. Ott esett le a tantusz, hogy ja, a kezemmel kéne látnom, hogy melyik is a melyik, ha ki akarom fizetni a kávémat. (Sikerült!!)

Rájöttem, hogy a mankóm direkt előnyt jelent számomra a többiekhez képest, hisz a szélességet, távolságot, lépcső magasságot azzal ki tudom mérni, míg ők csak a kezükre, lábukra "támaszkodhatnak".
Kiváltságos vagyok. Naná.
A hídon, mely az erdő bemutató patakján vezetett át, például ott, tökéletes volt a mankóm, hogy ne hulljak a semmibe, vagy a lépcsők magasságánál, hogy mégis mekkorát lépjek...
Beszéltünk a braille írásjelekről, hogy hogyan is képződnek az egyes betűk. Számomra ez teljesen érintetlen terület volt eddig, most pedig mintha megvilágosodtam volna.



/Tábla innen, Föcsö lefotózta az ott kiállított darabot, de még nem kaptam meg tőle a képet, majd azt is ideteszem, ha megjött./

Jut eszembe, Adél gyakorta használta a "megnézem", "látom" kifejezéseket, s végre felfogtam, hogy igen, ahogy én az egyik mozdulatnál véletlenül hozzáértem derékig érő hajához, bár nem láttam a szememmel őt, de láttam mégis, hiszen a jel, amit a tapintás küldött az agyam helyére, kiegészülve a hanggal, egy hosszúhajú, kedves arcú, okos lány képét elevenített fel bennem, tehát LÁTTAM őt, akkor is ha nem láttam őt.
Azt is megvilágosodásként éltem meg, hogy mennyire viszonylagos a távolság. Hogy mennyire végtelennek tűnik az akárcsak arasznyira lévő tárgy is. Fény nélkül egyszerűen semmi sincs. Rajtam, s azon kívül amit tapintok, esetleg szagolok, semmi sincs. A hangok már nem olyan biztonságot adó tapasztalások, hiszen annyira erős inger, hogy elnyom minden mást -a maradékból, ami a látás kiesésével marad, összezavarnak, szétzilálnak, elbizonytalanítanak.

Egy Ray Charles felvétel

Félelmetes volt. És nem abban az értelmében, hogy remegett a lábam, hanem épp ellenkezőleg, leküzdve az első néhány perc pánikját, stabilan álltam, hiszen csak magamban bízhattam. (Ami persze nem igaz, hisz Föcsö, Adél, s még másik segítő is, jöttek  s kézenfogva segítettek néhol, de akkor is, úgy éreztem, EZ VAN.)

Köszönöm, hogy bejuthattam!!
Köszönöm Föcsö!