Ez is része.
Sőt, néha úgy érzem, hogy csak én vagyok a része a hatalmas, mindent eltakaró FÁJDALOMnak...
Igazán a kórházi lét alatt rögzült ez is, hogy ami nekem elviselhetetlen, arról a másiknak écája sem lehet... és ez bizony fordítva is igaz... az is tény, hogy a fájdalom megtapasztalása a többségben az empátiát erősíti.
Csak csapongva, de a legfontosabb emlék-töredéket felidézem ezzel kapcsolatban: feküdtünk a 4. szobában, Niki az ablak alatti ágyban, én meg a középsőn, már volt eszem, sőt, a memóriám is több adatot tudott elraktározni, mint az utolsó 3 perc, és gyakorlatilag betegesen röhögve vonszoltuk magunkat az időben az esti gyógyszerosztásig... Mert tudtuk, hogy a vacsora előtt már égbekiáltó kínjaink addigra, mire ideér hozzánk a megváltó fájdalomcsillapító injekció, akkora mértéket öltenek, amivel már ép ésszel, ébren, nem lehet megküzdeni... aludni meg, nos, éppannyira eszement vágy volt az, mint mondjuk egy laza séta akkori állapotunkban... Viccet meséltünk, illetve ő mondta egymás után a vicceket, én meg vihogtam... arcát nem láttam, csak a hangját hallottam, és nekem bármit mesélt új volt, hisz minden a memóriám jégmezején landolt, ahol ugyan már gyökeret vert, de hiába volt meg ugyanaz korábban is, nos, akkor újként fogadtam be ismét, mindent... Kérdezett a gyerekeimről... Beszélgettünk a nővérekről... aztán elcsendesültünk, de nem aludtunk, hanem csak némán, küzdve a lábunkat markában tartó kínszenvedéssel, vártuk, hogy az éjszakás nővér hozza a tálcán a békét...
Sokáig, nagyon sokáig telt úgy minden perc, hogy a maradás túlnyomó részét ki kellett töltse a "csakazértis!". Akkor is, mikor még mozdulni sem tudtam a fekete alapon vörös betűkkel festett "FÁJ!" hatásától, akkor is tudtam, hogy ha éppen mindent elsöpör a pillanatból, mindent felőröl, de a nagy egészhez képest nem számít...
A most felidézett kín, a már néhai, de valaha folyamatos -számomra- hihetetlen mértékű fájdalom elviselése viszonylag könnyű volt... mert tudtam, hogy nem számít. Ehhez kellett a mérleg. Volt idő, mikor nagyon kidekázott volt az egyenlőtlenség (egyenlőtlenség, hisz megközelítenie sem volt szabad soha a feladás oldalának a TÚLÉLÉS tányérját...), mert a fájdalom béklyóként telepedett rám és semmi más nem látszott előttem, csak a kiúttalan szenvedés..., mégis tudtam, hogy ha mondogatom a mantrámat, behunyom a szemem és arra gondolok, hogy ki fogom bírni, akkor egyszer majd jobb lesz.
Mert nekem volt/van mantrám, hiszen volt/van célom. Akinek nincs, vagy nem ilyen egyértelmű, annak klasszisokkal nehezebb a dolga. Azt láttam, hogy akinek nincs, vagy nincs tisztában valami ilyen szinten fontos feladattal, CÉLlal, az vagy megkeseredik, mindenkire haraggal tekint, magát pedig mélyen sajnálja, vagy feladja a küzdelmet... Azt nem viszi előre az a bizonyos "csakazétis", hisz nincs miért...
És persze egy rakás mindent mondhatnék, amivel meg kell vívni a harcot, az új életkörülmények elfogadása közben, de nekem a fájdalom volt talán a legnehezebb.
Az a szint, ahol most tartok, nem összehasonlítható az első mondjuk 2-2 és fél évvel. Most is van néha még olyan nap, mikor úgy érzem, hogy a fájdalomtól nem leszek képes felkelni... és persze, van amikor valóban nem is tudom megtenni azt az amúgy nevetségesen könnyű mozdulatsort... De nem érdekes. Ez is egy része ennek a nyomorult játéknak. Mikor szorongat, mindent eltakar. De nem számít.
