Csak szólnom kellett és lőn!

Erőm lassan a végéhez ér, mert annyit megyek, hogy az csak na, és mikor most hazaértem, jött egy levél, mely válasz az én március 18-án írt észrevételemre, az ülésmagasságról.

Valamiért a tér szerkesztője nem szereti a levelem, vagy betelt -persze a világon semmi jelzést nem ad, vagy információt a miértről, sőt, egyszerűen csak nem eszi meg a képet-, így nem tudom idetenni, hiába szeretném, mert így csak leírni tudom, mintegy rögzíteni a tényt, hogy kérésem, észrevételem meghallgattatott, s 4 darab nagyobb ülésmagasságú széket helyeztek el az épület folyosóin.

Egyrészt nagyon elégedett vagyok magammal, de nem ez a lényeg, másrészt, három épületrészből áll a teljes komplexum, így tulajdonképpen 6 folyosó van, így két széket még tehettek volna, de ez sem lényeges, ami viszont nagyon is fontos, az a jószándék, a kérésem, vagy kekeckedésem, ha úgy tetszik, meghallgatása s annak megoldandó feladatkénti kezelése. Vagyis ez olyan, mikor partnernek érezhetem magam, partnernek, akinek a -speciális- igényeit figyelembe veszik. S ezzel mintegy elismerik, hogy igen, a roki is éppolyan ember, mint az egészek, csak jelen esetben nem tudja használni a dizájnos székeket.

Még nem láttam. Holnap megyek és ellenőrzöm az eredményt, de már örömömben felhívtam Editet -minden gyógytornászok leggyógytornászabbikát- és elújságoltam neki a jó hírt. Persze Ő már tudta, hiszen nap mint nap ott van az SZTK-ban, de akkor is.

És így megerősítést nyert azon meggyőződésem, melyet nem tudok elégszer hajtogatni -s gyakorta lesajnáló tekinteteket kapok csak válaszul-, mely szerint: "Mert az emberek jók, csak nem ismerik a sérültséggel járó macerákat.
Majd én elmondom azokat." /Idézet az előzmény posztból./

S lám, érdemes elmondani. De ha nem lenne az, azt hiszem én, akkor is elmondanám.



Ezt én sikerként könyvelem el. Ehhez illő kép innen van, ni.

Mert egy megrögzött kekec vagyok, agy nélkül. Mer ezzel vitatkozni bárki is?