Majdnem elfelejtettem már, olyan régen vettek méretet. De szerencsére Emma cipője is egyszerre készült az enyémmel, tehát nyugodtan támaszkodhattam egy működő memóriára ez esetben.
Nem, dehogy, éppen ma akartak szólni, csak a telefonos kollegina csak egy óra múlva lesz benn.
Ájvé!!
De készen vannak, vagy aznap délután., vagy bő egy hét múlva mehetünk értük.
Ez baráti, hogy úgy mondjam. Derült égből rokicipő!! Hiába, mi ilyenek vagyunk!
Elindultunk, kisebb nagyobb szervezés után, ami ugye kettőnk összesen hat gyermekének napi elhelyezéséből állt leginkább (jó, jó... az én gyerekeimet elég már csak értesíteni, hogy éppen merre kószál anyjuk, de Emma csemetéi még kicsinkék). A cipésznek azt ígértem, hogy odaszólok telefoon, ha el tudjuk intézni az aznapi utat, ezt persze, nem tettem meg. Egész úton valami dobolt a fejemben hátul, hogy elfelejtek valami fontosat, hát, ez volt az... :)
Mikor odaértünk, átverekedve magunkat az akadálymentes bejáraton (ijesztően meredek, ámde szűk lépcső, kackiás küszöb, kicsiny forduló... satöbbi... kifejezetten rokibarát környezet), a recepciós hölgy útbaigazítása nyomán egy hátsó, ablaktalan helyiségbe mentünk, ahol vártuk a cipészt aki hozza újdonatúj lábbelinket.
Vicces... műlábhoz való gipszlenyomat az egyik sarokban a falon pedig ezer színben pompázó tűsarkú cipőkkel díszített naptár. Röhögjek?
Oké!
Alig 30 perc várakozás után jött is az emerke (addig volt időnk megtárgyalni napi gondjainkat Emmával...), hozta a dobozokat.
Én próbálhattam fel először. Sétáltam kicsit benne, itt nyomott, ott szorított... hajjajjj... (És annyira hülye vagyok! Arra a nyomorult cipőre figyeltem és simán ráléptem Emma meztelen lábfejére! Basszus! Akár röhöghetnék is ezen hisz ez már komédia /tragi-, de akkor is/, de nem teszem. Baromira szégyellem magam!
Visszaadtam az emberkének, hogy valamit csináljon vele, mert így nem lesz jó. Azt mondta, hogy oké, kikalapálhatja a szárát, de olyan sokat nem tud rajta alakítani, hisz beletette azt a bizonyos rugót, ami nem hagyja, hogy leessen a lábfejem...
Gyöngyös bokrétám!
A lábfejem fix! Nemhogy nem esik le magától, még erővel sem lehet tekergetni, hisz Tanár úr áldásos munkája nyomán mozdíthatatlanná vált! És ezt én a méretvételkor elmondtam! Fel is írta! Lehet, hogy eltünős tintával??
Na, mindegy... illetve a frászt, de fogom én ezen pörgetni maradék agyam!?
Emma következett. Hasonló eredménnyel, bár neki legalább kell az a bizonyos rugó (aminek nem emlékszem a nevére pontosan, ami nem hagyja, hogy lekókadjon a lábfej), de az itt nyom, ott szorít az stimmelt...
Emberke visszacsomagolta a cipőket, elvonult, hogy kalapál rajtuk amennyit lehet, mi maradtunk újra kettesben.
Gyönyörködtünk a naptár képeiben...
Visszahozta, felpróbáltuk. Valamit segített (bár, Emma esküdött rá, hogy emberke fogta a dobozokat, elvonult, elszívott egy cigit, megivott egy kávét, majd anélkül, hogy hozzáért volna bármelyik lábbelihez is, visszahozta azokat, hogyaszongya, most már jó lesz...), én már mankó nélkül is tudtam menni egy-két lépést, Emma is stabilabbnak érezte magát benne.
Cipész kolléga ült egy asztalon, s mondta:
- Örülök, hogy sikerült, ha bármi baj van, megtalálnak itt, közgyógyosok, ha jól emlékszem, viszontlátásra!
Hogy kell nekem ilyen qrva becsületesnek lennem!
- Igazán nagylelkű, de sajnos nem vagyunk közgyógyosok. Inkább fizetnénk.
Basszus! Összesen ott hagytunk majd' húsz rongyot.
Mára meg kiderült, hogy ugyan a lelkesedés igen nagy, de nem ér fel azzal, hogy bucira dagad benne a lábam. Emma cipője szintúgy el van tekerve, úgyhogy amint lehet, megyünk vissza.
Úgyis azt mondta kedves fiatalember, hogy ha bármi baj van, megtaláljuk! Hát, meg.
Emma mindenáron tűsarkú, hegyesorrú cipőt szeretne. Engem ez nem vonz, az nagyon nőcis... én meg ugye nem vagyok nőci. (Öreg tyúk vagyok, na.) De találtam neki valamit, s ezt most direkt Emmának ajánlom (azért ez nem semmi!):
