Ma volt az utolsó nap. Biztosan ennek tiszteletére nem fájt semmim... csak a szívem.
Reggel mentünk, ahogy kellett, Apu úgy búcsúzott a kocsinál, hogy "jaj, kislányom, de bánom, délután már nem találkozunk!", és szélesen vigyorgott!!! Azt hiszem, igen sajnálta, hogy vége ennek a három hetes küldetésnek.... :) Nagyon köszönöm neki, hogy itt volt eddig!
Mentünk és minden ismerős bukkanónál megjegyeztük, hogy ma utoljára.... pedig még visszafelé is arra kellett jönnünk, de ez a dolog drámaiságával nem fért volna össze... :))
- Az összeröffenésen megint mindenki mosdta az aktuális búját-baját-örömét... mi ketten meg csak ríttunk, hogy már hétfőn nem jövünk.
- Kartorna, péntek lévén zenére. Utána Zsuzsi elmondta mindenki napirendjét, persze én kértem, hogy engem különösen figyeljen, hist az én agyam nem foglalkozik ilyen apróságokkal, hogy időre menni valahová...
- Huh... egyáltalán nem emléxem a sorrendre... A lényeg, hogy Bence ma utoljára masszírozott, valami új (számomra új) zenére, ami szintén nagyon tetszett és amit persze nem kérdeztem meg, hogy micsoda... (mondjuk, ha meg is kérdezem, most azt írhatnám, hogy ugyan tudnom kéne, de elfelejtettem... de jó is agytalanul leledzeni, beléje az nagy világba!!!!), és tőle is azzal búcsúztam, hogy jövőre is jövök! (Csak megjegyzem: remélem, nagyon remélem!)
- Dóri és a TENS kezelés. Ugyan egyetlen porcikám sem fájt, de mondtam, hogy a hagyományok s az utolsó nap tiszteletére kérek még kezelsét. Hehe... mit is mondtam Zsuzsának??!! Jött is értem, hogy irgum-burgum, ott lenne a helyem a szőnyegen, immáron vagy 12 perce....
- Hát, tudtam én ezt? Ahhoz biza kérem agy köllene! (Bocsi Zsuzsi, és köszönöm a türelmet!) Egyéni torna, súlyos tekergetésekkel. Párhuzamosan Emma lábainak igen célzatos edzése.
- Majd közös torna, igen kiadós, ezen ma mindössze egyszerre 5-en vettünk részt. Nagyon húzós volt!
- Megkaptam a zárót a doktornőtől, meg egy jó adag jó szót az eljövendő egy évre a viszontlátásig. Ez nagyon jó. Jövök én még ide! Jövök!
Búcsúzkodás a betegtársaktól, ami igen emlékezetes lett, hisz olyanok is megtaláltak, akikről feltételeztem, hogy szóra sem tartanak érdemesnek. Tényleg, nagyon jólesett! Sőt, már levelet is kaptam egyiküktől!
Aztán mentünk ebédelni, mire végeztünk, már csak mi voltunk ott, úgyhogy gyakorlatilag kidobtak minket az ebédlőből (na, jó nem, de majdnem...). A szokásos kávé következett. Mire éppen elhelyezkedtem az asztalnál a kávém mellé, megláttam Tamást (mint kiderült, így hívják), aki korábban talema-ként azonosított legnagyobb meglepetséemre, én meg zavaromban olyan faramuci módon intéztem az akkori találkozásunkat.
Most, gondoltam, lesz ami lesz, hát megyek és kiköszörülöm a csorbát (vagy legalább kísérletet teszek rá). Megszólítottam és korábbi beszélgetésünknek megfelelően most is éppoly barátságosan válaszolt, elmondtam neki, ami a szívemet nyomja, ő meg elárulta, hogy nemrég írt kommentet már ide, ni! :)
Szóval, ezzel is sikerült kerekíteni lelkem, már csak az fájt, hogy el kell indulnunk.
Hazafelé még kérdeztem Emmát, hogy hiányozni fogok neki? Nem is értem, hogy nem
fakadt azon nyomban sírva a gondolattól... :))))
De kedden már megyünk is a kondiba, hogy valami edzésfélének nézzünk utána, olyannak, amit mi is tudunk csinálni.
De jó! Annyira jót tett ez a három hét!
Vagy ezt már mondtam?
Szerintem nem elégszer.
2008.01.25. 18:33
Szólj hozzá!
Címkék: talema rokiság nappali kórház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://relax.blog.hu/api/trackback/id/tr711599885
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.