Beutalóm van!
Járok én hetente kétszer gyógytornára, s ez kell ahhoz, hogy azt a szintet, amit a sok-sok műtét segítségével elértem, ne hagyjam veszni. Csakhogy ez javulást a legjobb esetben sem hoz.
(A torna hiánya -mely adódhat szabadságból, betegség miatt, vagy az időjárás miatti kimaradásból /é.: esőben nem tudok eljutni a tornára, mert hiába gumis a mankóm "lába", megcsúszik, ezért nem is kísérletezem ezzel/- viszont határozott romlással jár, főleg a bokám, lábfejem házatáján.)
Emma, a roki barátnőm, kérésére utánaérdeklődtem, hogy mi a módja a rehabilitációs intézetben végzett bejárós tornának, egyáltalán van-e ilyen lehetőség. Merthogy befeküdni mindkettőnk számára igen macerás lenne, viszont határozottan szükségünk van egy-két hét ilyen koncentrált elfoglaltságra.
Először telefonon beszéltem az OORI-val, ahol sokat voltam (ha igazán összeszámolom, akor kijön, hogy majd' 8 hónapot töltöttem a 7-es pavilonban), s ahol gyakorlatilag működőképes embert faragtak belőlem. (Köszi Anikó! /gyógytornász, megtanított állni, járni, ülni.../ Köszi András! Köszi Péter! /ergoterapeuták, megtanítottak ...nemes egyszerűséggel azt mondhatom, hogy megtanítottak élni az új testben, az új lehetőségekkel.../)
Akkor azt mondták, hogy létezik ilyen ellátás, de ezt mindenképpen meg kell beszélni, s ezért menjek be az ambulanciára, ekkor és ekkor.
Emával lebeszéltük a dolgot, s az adott időpontban neki is eredtünk.
Én -mint mondtam- sokáig éltem ott, de azóta gyökerestül megváltozott az intézet "csomagolása". Az utolsó rehabilitációm alatt már állt az új épület, s András kerekesszékkel bevitt oda, hogy megnézhessem azt, tehát annyi információm volt a dologról, hogy már semmi nem úgy lesz, mint ahogy emlékezhetnék rá; arról nem is beszélve, hogy nekem, ugyebár, nem is van olyanom, amivel emlékezhetnék bármire is...
Tehát, mentünk.
(Ismét egy roki-kötekedős megjegyzés: a kapuban a porta előtt ugye sorompó van, mint ahogy az a "rendes" közintézményeknél szokott. Ám itt, ha megáll az autó ahol kénytelen ezt tennie, nem tud kommunikálni a sofőr a portással, hisz az ablak a fülkén nincs egy szinten az autó ablakával, s ráadásul még vagy másfél méterrel előrébb is van (tehát a sorompó túloldalán, már bent az elzárt területen, s beljebb is, a köztes sávban futó járda túlsó oldalán), tehát mindenképpen ki kell szállni az autóból. Jelen helyzetben én voltam a járóképesebb kettőnk közül, így én evickéltem ki s kérdeztem meg a portástól a merre a merrét... ja és megkértem az engedélyt a behajtásra is, mert csak ott dolgozók és rokik mehetnek be autóval.)
Az új épületet meglátva azonnal meg is egyeztünk Emmával, hogy akkor mi idejövünk majd nyaralni, hisz inkább úgy néz ki az egész, mint egy bazi nagy apartmanház a sok erkélyével, semmint egy kórház...
/Kép innen/
Bementünk az épületbe, ami egy monstrum. Komolyan, ritkán jövök-megyek mindenfelé, lehet, hogy ezért de engem mondhatni lenyűgözött a lépték, ami fogadott. Kis keresgélés és egy igen segtőkész portás interjúvolása után megtaláltuk a szintet, ami átvette a 7-es pavilon szerepét.
Azt tudtuk, hogy éppen rendelési időben jövünk, úgyhogy arra számítottunk, hogy azért lézeng majd legalább arra néhány ember. (Reggel úgy is búcsúztam itthon a gyerekeimtől, hogy majd egyszer megyek haza, ki tudja mikor, az ambulancia gyorsaságától függ...) Nos, egy lélek, nem sok, annyi sem járt emeletszerte. Én rohanvást közlekedem, Emma kissé nehézkesebben, úgyhogy én fedeztem fel a kacskaringós, tágas folyosókat.
Felfedeztem a nővérpultot, de éppen Dr. Vén Ildikó főorvosasszony fordult ki onnan, mire odaértem volna, tehát azon melegében el is csíptem őt. Bemutatkoztam, és tudta ki vagyok!
(Ez sokat egyszerűsített a helyzetemen. Ezen mindig meglepődöm, hogy emlékeznek rám.) Elmondtam neki a dolgot, bemutattam őket egymásnak, s azt mondta, hogy megy telefonál a Nappali kórház főorvosának, megkérdezi, hogy most mehetünk-e oda vizsgálatra azonnal.
Cirka 10 perc alatt lerendeztűk ezt, aztán mentünk is tovább, ekkor már a 6-os pavilont megcélozva, egyenesen Dr. Szögi Beáta főorvosasszonyt keresve.
Azt tudtuk, hogy éppen rendelési időben jövünk, úgyhogy arra számítottunk, hogy azért lézeng majd legalább arra néhány ember. (Reggel úgy is búcsúztam itthon a gyerekeimtől, hogy majd egyszer megyek haza, ki tudja mikor, az ambulancia gyorsaságától függ...) Nos, egy lélek, nem sok, annyi sem járt emeletszerte. Én rohanvást közlekedem, Emma kissé nehézkesebben, úgyhogy én fedeztem fel a kacskaringós, tágas folyosókat.
Felfedeztem a nővérpultot, de éppen Dr. Vén Ildikó főorvosasszony fordult ki onnan, mire odaértem volna, tehát azon melegében el is csíptem őt. Bemutatkoztam, és tudta ki vagyok!
(Ez sokat egyszerűsített a helyzetemen. Ezen mindig meglepődöm, hogy emlékeznek rám.) Elmondtam neki a dolgot, bemutattam őket egymásnak, s azt mondta, hogy megy telefonál a Nappali kórház főorvosának, megkérdezi, hogy most mehetünk-e oda vizsgálatra azonnal.
Cirka 10 perc alatt lerendeztűk ezt, aztán mentünk is tovább, ekkor már a 6-os pavilont megcélozva, egyenesen Dr. Szögi Beáta főorvosasszonyt keresve.
