Marica szerint kekec vagyok. Na, jó, nincs egyedül ezzel a meglátással, hisz elsősorban én magam vagyok, aki ezt hirdeti, mert igaz ami igaz.
Amit lehet, megteszek némely dologért, s ez sokszor tán túlmegy minden határon.
Vegyük most csak a roki témát, melynek kapcsán nem átallottam kilevelezni a számunkra is használható magasságú székeket az sztk-ba, vagy a VOLÁN-nal folytatott magánháborúmat –ami nem is az, csak kis köhintés a nagytestvér felé, melyben félszegen jelentem, hogy bakker én is itt vagyok, nem véletlenül rakták ki a „nekem szánt” helyeket a járművekre-, s legutóbb, alig 3 hete, megkerestem a polgármesterünk elérhetőségét is hasonló karakterű ügyben.

Konkrétan azzal a kérdéssel kerestem meg, hogy tervben van-e, s ha igen, akkor mikorra lehet számítani nálunk, az Urbárium városrészben a főutca és a vasútállomás közötti útszakasz akadálymentesítésére. Nagyon önző, személyes okból kérdeztem, hisz én hetente többször járok arra és mellékutcák hada miatt szabdalt a járda, vagyis vagy tucatszor kell le-felküzdenem magam a meglehetős méretű szintkülönbségeken. Mondom, választ, vagy bármi jelzést akárcsak arra, hogy vették az adást nem kaptam, így nyilván közöm nincs a mai eseményekhez. Mert, amint ma, búsulva, sírással küszködve caplattam haza a szatyrommal, szembetaláltam magam egy kisebb csapat dolgos bácsival.

Akik –láss csodát!- remek összhangban, s láthatóan értve dolgukat éppen marták fel a járdaszegélyeket.

Éppen kettőn voltak túl, mikor ott jártam, és nem bírtam ki, odamentem hozzájuk. Ártatlan arccal kérdeztem, hogy mit is csinálnak.


- Csókolom, mi rámpát építünk, hogy könnyebben használhatóak legyenek a járdák!

Mondom, nyilván ebben nekem nincs részem, sőt, a választások közelsége sem nyom a latban –mondjuk ebben azért bíztam, mikor megírtam az ominózus levelet, de megnyugtatok mindenkit, ezt nem írtam bele-, ennek ellenére, vagy ezekkel együtt én iszonyú elégedett vagyok magammal!



/A kép csak illusztráció és innen van, ni/

Ide nekem az oroszlánt is! De komolyan!