Kekec vagyok.
Mellesleg roki.

S e kettő együtt -tudjuk rég- bizonyos dolgokra sarkall, melyeket tán egész koromban, nem tettem volna meg.
De csak azért nem -s ebben biztos vagyok-, mert egy egészben fel sem merülnek némely problémák, melyek egy sérült életében nap mint nap, akár percről percre megjelennek.
Például a küszöb a lakásban. Vagy az ágy magassága, netán a kád lehetetlensége, vagy a wc-csésze magassága, és még folytathatnám a felsorolást, de mindezek -most éppen- csak darab-darab szinten érdekesek. Ha kimegyek a lakásból ilyen szembetűnő a járdaszegélyek megléte is, de ez egy másik történet, az még nagyon is csak érlelődik bennem, majd ha eljön az ideje, annak is meglesz itt a dokumentációja, mert mint az tudható, kekec vagyok.

Én heti minimum háromszor járok a helyi sztk-ba. Melynek csak lánykori neve ez, ma már Százhalom Egészségügyi Központ elnevezéssel működik. Nemrég felújították az épületet s ki is bővült például egynapos sebészeti részleggel, de gyakorlatilag minden megtalálható itt, amire az alapellátásban s még azon túl is szüksége lehet a polgárnak.



/Kép innen/

A háziorvoshoz, sőt laborba meg még vagy 4-5 helyre rendszeresen járok, mert hol ez, hol az, hol amaz alkatrészem mondja be az unalmast, s ilyenkor -ha a ráolvasás és leereszkedő egészek együttérzése sem segít- megyek sorsom jobbrafordulás után... többnyire orvoshoz.
Tegnap végre eljutottam a zárójelentésemmel a háziorvosomhoz, hiszen a nappali kórházas ezévre rendelt kiruccanásom már több, mint egy hete véget ért, csak az időközben előjött gerincsérv macerám meggátolt benne, hogy bemenjek az orvosig.
Most mentem, s okos, kedves Egyeske előző nap szintén járt Tóth dokinál és akkor kért nekem időpontot, hogy ne kelljen sokat várnom, vagy ide-oda rohangálnom a gyógytorna és a rendelés között, ha esetleg nem jutnék be azelőtt. Szóval, fél 10-re kellett mennem, hogy biztosan végezzek, mire 10-kor kezdődik a lábtekerészetem Editnél -minden gyógytornászok leggyógytornászabbikával, ugye. Nos, persze nem tudom kiszámolni sosem, hogy mikor induljak, hogy pontosan érkezzem a célhoz, így mint mindig, hát most is vagy 10'-cel korábban értem a rendelő elé.
Nagyon jó hely Batta, mindig elmondom ezt; így én lifttel mentem fel az emeletre, ahol a rendelés van (megjegyzem két lift is üzemel az épületben s még soha nem tapasztaltam, hogy akár egyik is rossz lett volna). Várnom kellett, ugyebár; s ez nem lepett meg, hiszen hamarabb értem oda, mint kellett volna, de nem tudtam leülni.
Nagyon dizájnos maga az épület is és belül, az enteriőr is remekül kitalált, így a várókban, pontosabban a tágas folyosókon, ahonnan nyílnak a különböző rendelők, sorakoznak a színben, dizájnban nagyon is illő székek. Vagy mik.
Talán a "szék" nem is a legmegfelelőbb kifejezés arra, ami ott van, hiszen pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy fekvőszék, vagy szófa, vagy tudom is én.
Amúgy, ha jól vagyok, s csak a meglévő legó-maceráimmal élek, nem okoz nagy gondot annak használata. (Elhiszem, sőt, tudom: végignézni egy egésznek, ahogy én leülök illetve felállok onnan, egyenlő egy foghúzás végigkibicelésével, de ez van.:) Ám most, hogy a járás csak érdekes kísérő tünetekkel végrehajtható nekem (é.: hajlott hát, derékból indított lépés, tehát nem a csípőm hajlik, hanem az egész oldalam fordul, mikor járok, de így viselhető, na... lehet röhögni, így én is tudok... menni is meg röhögni is, mert nem fáj...:P, meg sem fordult a fejemben, hogy leküzdjem magam odáig, annál is inkább,. hogy onnan felállni már tuti-fúró-kukker csak daruval ment volna. Hiszen alacsony, nagyon alacsony ülésmagasságú, s karfa nélküli székekről van szó.
Még egy használható megoldás lenne, ha a szék mögé állok, s mintegy nekidőlök hátulról a támlának, így biztosítva, hogy nem borulok fel s el sem fáradok, valamint nem kell hívni rakodómunkást hozzám a későbbiekben; csakhogy ezek iker széksorok, vagyis a támla mögött rögvest ott a szimmetrikus másik szék. Vagyis ez a megoldás is kilőve, a falak mellett meg egymásba érnek a fogasok, ajtók, szekrények, polcok (melyeken szórólapok, meg tudom is én mik vannak),  úgyhogy még oda sem tudtam (tudok) dőlni.
Vagyis vagy 10'-et vártam az időpontomig, majd még 5-öt, mert elhúzódott benn az előttem lévő beteg ellátása, így kényelmesen volt idő rá, hogy megfogalmazódjon bennem egy kérdés. Mely kérdést fel is tettem odabent Dr. Tóth Bélának, a háziorvosomnak.
Nagyon rendes. Tényleg, ezer kérésemen felül, még az általam meg nem említett dolgokban is segít, ha tudomására jut valami ezekből. Sőt, most sem hajtott el ezzel a kekeckedésemmel, pedig megtehette volna, mert mi köze hozzá. Meghallgatott és azt mondta, hogy igazam van, jogos, neki ez eszébe sem jutott, valóban írjak levelet, mondjuk. Majd előkapott egy noteszlapot és leírta az intézmény igazgató főorvosainak a nevét (négyen vannak) és a főnővérét is, és azt tette hozzá, hogy őket keressem, meg fognak hallgatni.
Nos, ezen felbuzdulva kutattam tovább s megszereztem az igazgatói titkárság számát, majd ma reggel fel is hívtam azt. Egy hölggyel beszéltem, elmondtam neki a macerám -hogy fogadóóra vagy ilyesmi az igazgatóknál, vagy bármi ahol elmondhatom kekeckedésem-, és kaptam két e-mail-címet, meg két honlap címet is, ahol utánanézhetek mindennek.
Na.
Kekec vagyok?
Igen.
Tudják az egészek, hogy egy sérült nem tud használni egy ilyen széket?
Nem.
Vagy nem feltétlenül tudják.
Ki az, aki el tudja ezt mondani?
Egy sérült.

Én pedig elmondtam. Ha folyosónként legalább egy nagyobb ülésmagasságú szék lenne -ahogy a gyógytorna előtt van is, de sehol máshol az épületben, és máshová is jár sérült, idős meg pláne-, már megoldódna a helyzet. Hiszen ha egész ül abban, s érkezik egy sérült, csak szólnom kell az egésznek, hogy bocsi, te oda is le tudsz ülni, ahová én nem, tehát, légyszi, hess onnan. S ha van szék, el is hessen onnan az, akinek nem kell daru a felálláshoz a normál ülésmagasságú székből.
Mert az emberek jók, csak nem ismerik a sérültséggel járó macerákat.
Majd én elmondom azokat.

Ez így van jól, ne is ismerjék. Nagyon komolyan mondom.